Sziasztok! :)
Remélem mindenkinek kellemesen telt a Karácsonya és a Szilvesztere is hasonlóképpen fog. Hoztam egy kis olvasnivalót még a nagy bulizások előtt, jó szórakozást! :)
4. fejezet
Vér és érzékek
Vér és érzékek
C
|
sókjának emléke még napnyugtakor
is az ajkamon égett, egyszerűen alig hagyott aludni egész nap, ezért éjjel elég
álmosan indultam tovább útitársaimmal. Próbáltam elkerülni, hogy Nicolasszal szóba
álljak, mert valahányszor ránéztem, mindig eszembe jutott mézédes csókja és puha
ajkainak hívogató játéka.
Csendesen
telt az utunk Olaszország tetején át Svájcba, ahol megint meg kellett állnunk
egy megbeszélés miatt. Úgy tűnt, elég nagy bonyodalom kezdett keletkezni
körülöttük, nekem a szlovén vámpír is gyanús volt. Rögtön felkapta a vizet,
mikor árulással vádolták – bár lehet, hogy csak a büszkeségét sértette a
feltételezés.
Egy erdőn át
vezetett az utunk – el akartuk kerülni az ország lakottabb részeit, hogy
gördülékenyebben haladhassunk -, ahol sétáltunk egy darabon, elvégre nem
kellett sietnünk. Igazából azért kértem a sétát, mert nem akartam a kelleténél
több időt Nicolashoz simulva tölteni. Zavarba ejtett az egész helyzet, fogalmam
sem volt, mit kéne mondanom neki, főleg Dakota jelenlétében.
- Jól vagy,
szivi? – kérdezte Nicolas, miután egy darabon folyamatosan a földet bámulva
magam előtt lépkedtem a fák között.
- Ne hívj
így! – néztem rá egy pillanatra szúrós szemmel. – Van nevem.
- Látom,
durcás kedved van, Greta – sóhajtott fel mosolyogva. Érdekes volt a szájából
hallani a nevemet, akkor mondta ki először. – Egész éjjel hozzám se szóltál.
Haragszol rám? Vagy ilyen rosszul csókolok?
Ki kellett
őt nevetnem az utolsó kérdése miatt.
- Nem ez a
helyzet – nyögtem ki végül.
- Mondtam
már, milyen édes vagy, mikor nevetsz? – mosolyodott el maga elé nézve, mire én
elpirultam.
Láttam,
amint Dakota szóra nyitotta a száját – Nicolas mellett sétált -, de nem tudott
megszólalni, mert a testvére gyorsabb volt.
- Látod,
hugi, nyáltengerre panaszkodtál, mikor nem volt, most megkaptad – simított
végig Dakota hátán.
Ezzel a
mondatával teljesen elrontotta a pillanatot, olyan érzésem támadt, mintha csak
a lány heccelése miatt bókolt volna nekem. Lehervadt a mosolyom, bár már zavart
nem éreztem, inkább kihasználtságot.
- Szóval,
szivikém, mi… - kezdte felém fordulva Nicolas, de belé fojtottam a szót.
- Befognád
végre? Fogyasztod az oxigént azok elől, akiknek érdemes élniük – morogtam magam
elé, bár tudtam, minden szavamat tisztán hallotta.
Becsukta a
száját. Nem kérdezősködött, nem vigyorgott, nem vágott vissza egy csípős megjegyzéssel.
Egy pillanatig úgy tűnt, hogy megsértődött, ami engem akkor a legkevésbé sem
érdekelt. Megfogadtam magamnak már régebben, hogy nem hagyom magam kihasználni
és szörnyen dühös voltam magamra, amiért bedőltem a hülyeségeinek, de csak egy
egyszerű csók volt, nem?
A talaj
göröngyös volt, buckás, néhol egészen nagy gödrök keresztezték utunkat. A fák
nagy része már kopasz volt a hideg miatt. Emlékeztetett az otthonomra a hely,
mert Ravranar egy bizonyos része erdővel volt borítva és néhányuk elég komoly
akadálypályának bizonyultak. Ez enyhítette a bennem bujkáló honvágyat, amit
próbáltam magamban elnyomni.
Nicolas
hirtelen mellettem termett és a számra tapasztotta a kezét. Csak akkor fogtam
fel, miért tette ezt, mikor megláttam azt az ocsmány szörnyet nagyjából tíz
méterre tőlünk: azért fogta be a szám, hogy ne sikítsam el magam a látványtól.
Éppen csámcsogott valamin nekünk háttal és dudorászott.
Az a dallam
örökre beette magát az agyamba, ebben biztos voltam, elszörnyedve néztem rá.
Ösztönösen hátráltam egy lépést, azonban sikerült egy faágra taposnom, ami hangosan
szétroppant a talpam alatt. A lény felénk kapta a fejét hörögve, lassan
elsétált az áldozatától, hogy teljes testével az irányunkba tudjon fordulni.
A fején
emberszerű vonásokat láttam, a homlokából két szarv nőtt ki, teste akár egy
oroszláné is lehetett volna, a farka pedig egy skorpió fullánkjában végződött.
Testét szőr borította, talán vörös, nem láttam jól a fényhiány miatt, a hátán
pedig két hatalmas bőrredős szárny volt.
Pofájából csorgott
a vér és tisztában voltam a ténnyel, hogy megzavartuk vacsora közben, ezért
pedig iszonyú pipa ránk – fenyegető üvöltéséből ítélve. Nem akartam tudni, mit
evett éppen, mégis vetettem rá egy pillantást.
Kár volt,
ugyanis a látványtól rögtön felkavarodott a gyomrom, amire még rátett az is egy
lapáttal, hogy megcsapott az a rettentő bűz, rothadó húsé. Egy emberi tetem
feküdt a fűben, egyik lába hiányzott, a belsőségeinek egy részét pedig már elfogyaszthatta.
A gyomorsavam égetni kezdte a torkomat, mindent megadtam volna egy korty
vízért. Ennél tüzetesebben nem figyeltem meg a testet, mert kezdett rajtam elhatalmasodni
a félelem, a menekülési vágy. Elég gyáván hangzik, mégis halálra rémített az a
szörnyeteg, éreztem a rettegést mélyen a gyomromban.
Nem akadt sok
időm ezen mélázni, ugyanis az ordítása kizökkentett a gondolatmenetemből. Széttárta
a szárnyát és elemelkedett a földtől, én meg annyira ledermedtem, hogy mire
feleszméltem, már alig két méterre lebegett előttem felém tartva. Ellöktem
magamtól Nicolast teljes erőmből oldalra. Éreztem, amint felmelegszik a
karkötőm és a smaragdlovagom, Silk a kardommá alakult, hogy visszatartsa tőlem
a lény csattogó állkapcsát. A szabad kezemet magam elé tartva igéztem meg Vyla,
az ametisztlovagom, hangrobbantó képességével egy olyan lökő erejű
hanghullámot, ami egy fülsüketítő hangrobbanás kíséretében elrepítette a lényt
az erdős rengetegbe.
Biztos
voltam benne, hogy nem győztem le a szörnyet, csak lelassítottam, ezért a
túlélési ösztöntől vezérelve néztem körül a többieket keresve. Mindketten két
méterre álltak tőlem a két oldalamon döbbent tekintettel rám meredve.
- Letörhette
az önbecsülésed, hogy egy törékeny lány védett meg – vigyorogtam rá Nicolasra
büszkeséggel telten -, egy kicsit el is fehéredtél. Remélem nem esett le a
vércukrod a nagy izgalmakban.
A férfi
gyorsan összeszedte magát és megköszörülte a torkát.
- Ha már
kérdezed, egy kicsit éhes vagyok – fogta meg az üres kezem, majd a csuklómat
hirtelen a szája elé rántotta. Mélyen magába szívta az illatomat, végül megnyalta
a száját. – Nagyon finom lehetsz, szívesen megkóstolnálak minden lehetséges
módon – nyalta meg a csuklómon az ütőeremet, mire a kard fellendült a kezemben
és lesújtott Nicolasra, ám csak a hűlt helyét találta el. Nem én irányítottam a
támadást, hanem Silk, de ezt a vámpírnak nem kellett tudnia.
- Nagy
bátorságra vall letámadni valakit, akinek fegyver van a kezében – vontam össze
a szemöldökömet – vagy nagy ostobaságra.
Egyáltalán
nem tetszett, hogy azt hitte, bármit megtehet velem, amit csak akar. A legjobban
pedig az a tény dühített, hogy ha másmilyen eszközökkel próbálkozott volna
nálam, akkor talán célba is ért volna. Mondom talán. A bőröm szinte égett a
csuklómon, ahol a nyelve kalandozott az imént.
- Elképesztő
vagy – túrt bele Nicolas dús hajába. - Azt hiszem, nem szólok be többet, mert levágod
a fejem – kuncogta.
- Sok
mindent nem tudsz rólam – emeltem fel egy kicsit a kardot, hogy egy suhintással
eltüntessem, azonban Nicolas előttem termett és végigsimított a smaragdkardon.
- Mégis
miként lehetséges, hogy ez a vacak nem tört el az előbb? – kérdezte már-már csodálattal
a hangjában.
- Ez olyan,
mintha letapiztad volna a hátsómat – hallatta Silk öblös hangját, mire én
felkuncogtam.
- Lényegében
ez történt – értettem egyet a lovagommal.
Nicolas
elrántotta a kezét meglepett fejet vágva, Silk pedig emberi alakot öltve jelent
meg mellettem. Elém állt és mélyen meghajolt előttem, de a „H” betűs szót nem
ejtette ki a száján, szerencsére. Direkt mondtam az összes lovagomnak, hogy ne
hívjanak hercegnőnek a Földön, mert az csak túlbonyolítaná a helyzetemet.
Silk egy
egészen jóképű férfi volt, nálam több mint egy fejjel magasabb. Mogyoróbarna haja
felül kicsit hosszabb volt, oldalt és hátul rövidebb. A feje tetején égnek
meredt üstöke kuszán állt, egy tincs méregzöld szemébe hullott.
Annak sem igazán
örültem, hogy megjelent a vámpírok szeme láttára, viszont már úgysem volt mit
tenni.
- Még jó,
hogy szándékosan megkértelek arra, hogy ne jelenjetek meg mások előtt. Igazán köszi
– jegyeztem meg végül, mikor elindultam a szörnyeteg elrepítésének irányába.
Ahogy Silk mellé értem, megveregettem a vállát, hogy biztosan érzékelje a
szavaimban megbúvó gúnyt.
- Hova mész?
– szólt utánam Nicolas.
- Megölöm a
szörnyet – jelentettem ki nemes egyszerűséggel.
Nicolas
kinevetett, bár nem vártam mást.
- Tudod, mi
volt az a lény? – kérdezte végül.
- Nem –
vallottam be.
- Akkor
mégis hogyan tervezted megölni? – kérdezte széttárt karokkal.
- Levágom a
fejét. Abba csak belehal – vágtam rá, bár tisztában voltam vele, hogy részben
csak a bizonyítási vágy küld a lény után. – Különben meg mi lesz, ha hagyjuk elmenni?
Más halandókkal is végezhet – intettem a félig megevett hulla felé.
- Nem tudom,
mi ez a hirtelen halandó szeretet, de én még nem öltem mantikórt és nem is most
akarom kipróbálni – váltott Nicolas komolyabb hangvételre. – Úgyhogy rohadtul
nem érdekel, mennyire akarod kinyírni a lényt, mert úgyis velem jössz, és én nem
tervezem megvárni, hogy a szörny visszajöjjön. Szóval mi lenne, ha elindulnánk?
- Egyet
értek, nem most akarom megtudni, hogy a mérge halálos-e a vámpírokra – húzta el
a száját Dakota. – Különben is, lenne miről mesélned – sandított Silk felé, aki
még mindig mellettem állt és élvezte a környezetet, hiszen az ereje a földhöz
kötötte.
- Mantikór?
– kérdeztem vissza meglepetten. Édesanyám mesélt mondákat a Földön élő
természetfeletti lényekről, de ilyenről még nem hallottam addig a pillanatig.
- Igen.
Tudod, az emberfejű, két szarvú, oroszlán testű, skorpió fullánk farkú, szőrös,
szárnyas szutyok az előbb – mutatott Nicolas a mantikór elrepülésének irányába.
- Igen,
felfogtam – forgattam meg a szemeimet, mire ő előttem termett és a karjába kapott.
Silk kezében
megjelent egy smaragdkard és felénk lépett. Leintettem, hogy nincs gond,
azonban ő nem tette el a fegyvert, csak leengedte.
- Tegyél le!
– néztem szúrós szemmel Nicolasra, de nem engedelmeskedett. Úgy tűnt, esze ágában
sem áll letenni engem.
- Tovább
megyünk – jelentette ki ellentmondást nem tűrve és vámpírsebességgel megindult.
Több dolog
is megfordult a fejemben út közben, például az ellenkezés lehetősége, azonban
tartottam attól, hogy kiesek a kezéből menet közben és azonnal szörnyet halok,
szóval elvetettem ezt a lehetőséget. A másik gondolat Silkhez kapcsolódott,
ötletem sem volt, miként jön majd utánunk. Abban száz százalékig biztos voltam,
hogy Dakota semmi pénzért sem kapja a nyakába.
Az erdőből
kiértünk egy olyan városba, ahol hatalmas irodaházak és áruházak alkották a belváros
legnagyobb részét, amin át kellett haladnunk. Alig telt tíz percbe, mire
visszaváltottunk sétára. Tévedtem, mert Dakota a karjába kapva elhozta magával
a lovagomat, viszont amint megállt, szinte ledobta a földre.
- Mégis
minek néztek engem? Hordárnak? – zsörtölődött a lány kemény pillantást vetve
Silkre, aki óvatosan elmosolyodott.
- Igaza van,
hölgyem, nekem kellett volna Önt hoznom a karjaimban, de én nem vagyok ilyen
gyors – hajolt meg a lovagom Dakota előtt és ajkát a lány kézfejéhez érintette.
- Ha így
akarsz levenni a lábamról, te akármi, akkor elég rossz irányba haladsz –
rántotta el a kezét a lány tovább sétálva előttünk.
- Egy
jégkirálynő. Ez tetszik – jelent meg egy félmosoly Silk arcán, majd mellénk
szegődve indult el Dakota után.
Az esti
fények világosságot varázsoltak az utcákra, habár csak pár autót láttunk
elhaladni mellettünk – valószínűleg már bőven elmúlt éjfél. Óriási betűk villództak
a legtöbb épületen hirdetve az eladható dolgokat. Ugyan nem tudtam valami sokat
németül, de azért felismertem a német szövegeket. Édesapám sok földi nyelvet
ismert és tudott használni, így tanított nekem pár dolgot.
- Mit keres
itt egy mantikór? – törte meg a csendet Nicolas elgondolkozva, látszott a
viselkedésén a nyugtalansága. – Ezek az indonéz őserdőkben honosak és nagyon kevés
van belőlük. Szinte lehetetlen lett volna összefutni vele a helyi erdőben.
- Ez azt
jelenti, hogy valakinek ide kellett hozatnia, ami pedig nem kis jártasságot
jelent a mágiában – fejezte be a gondolatmenetet Dakota.
- Remélem,
Bertha többet tud majd mondani – jegyezte meg Nicolas, majd annyiban hagyta a témát.
Először azt
hittem, megint egy lepukkant helyre megyünk vagy egy átlagos középkorias
berendezésű házba, viszont ehelyett egy hatalmas irodaház felé vettük az
irányt. Néhány ablakból a felsőbb szinteken fényt tört az utcára, ami azt
jelentette, még mindig volt odabent valaki.
Egyáltalán
nem tartottam jó ötletnek, hogy Silk emberi formában velünk tartson, de rám
ugyan nem hallgatott, miért is tette volna. Mikor a biztonságomról volt szó,
Silk rendszeresen figyelmen kívül hagyta a véleményemet. Azt mondta, meg akar
védeni az esetleges problémáktól és ki is tartott emellett, hiába győzködtem,
hogy a karkötőmből is meg tud jelenni, ha bajba kerülök.
Az aulában
egy portáshoz hasonló ember végezte a dolgát egy fapult mögött, telefonálgatott
és jegyzetelt. A helyiség négy sarkában egy-egy növény állt, egy sor szék a hófehérre
mázolt falnál pedig biztosította a várakozók kényelmét. A szőnyeg a lábunk
alatt sötétkék anyagból készült, állott szag terjedt szét odabent.
Viszonylag gyorsan
bejutottunk, feltelefonált a portás a főnökasszony titkárnőjének, aki pár percnyi
keresgélés után azt kérte, hogy menjünk fel a lifttel – legfelső emelet, tizenhármas
ajtó. A lift egészen modern volt, szebbet még életemben nem láttam – nem mintha
olyan sokhoz lett volna szerencsém. Az ajtóval szemben egy egész alakos tükröt
helyeztek el, amiben akaratlanul is végignéztem magamon. Eléggé csapzott volt
az ábrázatom a mindennapi külsőmhöz képest, próbáltam a hajam és a ruhám
megigazításával javítani a helyzeten.
Észrevettem,
hogy Nicolas figyelt, amíg én rendbetettem magam. Elég volt a szemébe néznem és
már tudtam, mire gondol, szinte felfalt a tekintetével. A liftben kezdett egyre
melegebb lenni, én pedig alig vártam, hogy kiszálljunk végre. Egy idegesítő
zene szólt odabent, ami kezdett felhúzni, a tenyerembe mélyesztettem a
körmeimet.
Egy
csilingelő hang jelezte, hogy elértük a megfelelő szintet, én léptem ki először
a liftből. Jobbra kellett menni pár métert a tizenhármas ajtóig. Bertha
Wiegerman – ez a név díszelgett a fehér ajtón, ahova Dakota bekopogott.
- Szabad –
hallatszott ki egy határozott hang, mire Dakota benyitott.
Mindannyian
beléptünk a hatalmas, ízlésesen berendezett irodába – úgy nézett ki, mintha három
helyiséget egybe nyitottak volna. Egy nő állt a szoba közepén - szürke ceruzaszoknyája
és blézere kiemelték nőies, homokóra alkatát, fekete magas sarkúja adott még
neki pár centit, de nagyjából ugyanolyan magas lehetett, mint én -, majd felénk
sem pillantva leült az asztal mögé, az asztal előtt két szék volt elhelyezve. A
jobboldali falon egy fekete szekrénysor állt tele papírokkal és dísztárgyakkal,
a jobboldali falon csak néhány kép lógott.
- Gyönyörű
vagy, mint mindig, Bertha – mosolyodott el Nicolas ellenállhatatlanul, a nő azonban
a füle botját sem mozdította.
Bertha
szőke, félhosszú haját kontyba tűzve hordta. Arcvonásai határozottak és
kemények voltak, egy ambiciózus nő küllemét mutatta a világ felé. Ajkán lilás
bordó rúzs díszelgett, a szemhéja füstösre volt festve, arcát egy kis pirosítóval
próbálta életre kelteni.
- Valami
probléma van? – kérdezte éles hangon fel sem nézve az asztalon lévő papírokról,
amiket nagyon rendezgetett az asztalán.
- Igazából
azért jöttünk ide, hogy megkérdezzük, mit tudsz a mostani titkos
szerveződésekről – vallotta be Nicolas, viszont nekem is úgy tűnt, még mondani
akar valamit.
- Mi a dolog
apropója?
-
Találkoztunk idefelé az erdőben egy nem igazán Európába való lénnyel – felelte
Dakota, miközben leült az egyik székre. – Mit tudsz arról az elszabadult mantikórról?
Teljesen
biztos voltam benne, hogy megemlíti valamelyikük a szörnyet, azonban
kételkedtem az egyenes beszéd eredményességében.
- Semmit –
nézett fel egy pillanatra Bertha a lapok közül, aztán visszatért a
rendezgetéshez. Szemmel láthatóan egy kicsit sem zavartatta magát, talán
egyáltalán nem is érdekelték a szándékaink.
Többes
számban említettem meg magamban a céljainkat és ez elég furcsa volt visszagondolva.
Alig ismertem azt a két egyént, mégis egyként gondoltam a terveinkre.
Ismét
eszembe jutottak a látó szavai, a monogram, „C” és „M”. Valamiért úgy éreztem,
jó irányba haladok, ha Nicolas klánjához akarok eljutni. Azt reméltem, ott majd
kaphatok válaszokat a rengeteg vámpír egyikétől, így megpróbáltam felgyorsítani
az eseményeket.
- Elég bunkó
dolog, hogy még csak ide sem nézel – emeltem fentebb egy kicsit a hangomat. –
Gondolod, ha idenézel, rájönnek a bűnösségedre? – fontam össze a karomat a
mellkasomon. Próbáltam felhívni a figyelmét, bár nem is az én dolgom volt.
Gratulálok, Greta Havens, megint sikerült mások problémájába ütnöd az orrodat.
Bertha
összeszorította az ajkait, miközben az asztalra tette a papírokat. Ezt elég
lassan tette ahhoz, hogy felmenjen a vérnyomásom, mire a papírok az asztalt
érték.
- Tudod,
kislány, három napja nem ettem. Ne tedd próbára a türelmemet! - csikorgatta meg
a fogait. Hangosan beszívta a levegőt, majd kifújta.
Silk
szorosan mellém lépett és védekezően félig a háta mögé tolt, Dakota pedig
halványan elmosolyodott.
- Ugyan –
állt fel a lány a székről vámpírgyorsasággal és Bertha mögött termett, a
füléhez hajolt, majd belesúgott valamit megsimogatva közben a vállát.
A svájci
vámpír egy kicsit elengedte magát, megrándult a szája széle, mintha elfojtott
volna egy mosolyt. A nő tekintetében valami olyat láttam, ami arra ösztönzött,
hogy ne akarjam tudni, mit hallott Dakotától. A lány visszatért Nicolas mellé,
Bertha pedig felállt a székéből.
- Nem tudom,
ki vagy te, kislány, de gőzöd sincs, mit csinálunk mi itt, szóval legyél szíves
megkímélni a további megjegyzéseidtől - söpörte a kezével egy kupacba a papírjait,
majd végül teljes mértékben ránk figyelt.
- Biztosan
nem tudsz semmit? – kérdezte Nicolas.
- Az öt szövetséges
mellett állok, így minden gyermekem száz százalékig lojális hozzátok - tárta
szét a kezeit, mintha ez magától értetődő lenne.
Nem tudtam
levenni a szemem a mögötte lévő ablakról, ami a külső falat alkotta. Látszottak
a város fényei és az járt a fejemben, hogy ezek nappal vajon dolgoznak-e.
Bertha észrevette, mit bámulok, majd az ablak mellett termett.
- UV szűrős
és napfényre sötétedik - kopogtatta meg az ablakot. – Zseniális találmány.
Valóban
lenyűgöző volt, mennyire ki tudták küszöbölni a vámpírok a technika
segítségével a nappal járást. Csak azt nem értettem, nekünk miért kell éjjel
rejtőzködnünk, ha egyszer megoldhatták volna egy UV szűrős autóval vagy bármi
hasonlóval. Az is megfordult a fejemben, hogy csak engem szívatnak. Igen, ez
nyomós érvnek tűnt.
- Jut
eszembe, mi a véleményetek erről az új Mágiatestületi rendeletről? – tért
vissza Bertha Nicolasékhoz. – Ez a hirtelen nagy energia befektetés a rejtőzködés
továbbfejlesztésébe megint valami népbutító baromság lesz, érzem.
- Ugyan,
kérlek. Kötelező előadások a rejtőzködésről meg a lecsapolásról? Nevetséges az
egész – ingatta a fejét Nicolas.
Még
nagyjából egy órát beszélgettek a vámpírok, de én nem igazán figyeltem oda.
Csupa olyan dologról volt szó, amiről nem tudtam semmit vagy nem akartam tudni
semmit. Inkább odaálltam az ablakhoz és végigmértem a várost, közben pedig azon
gondolkodtam, vajon megéri-e nekem ez az egész utazás. Hiányzott Wilhelmina, a komornám,
talán ő volt az egyetlen igazi barátom Ravranarban. A gondolatmenetemből Dakota
szavai ragadtak ki.
- Azt
hiszem, mehetnétek – javasolta a lány mosolyogva. – Én még maradok egy kicsit,
majd utánatok megyek - nézett végig Berthán és az ajkába harapott.
Egy pillanat
alatt leesett, mi fog következni, miután mi kilépünk az ajtón. Szó nélkül
nyúltam a kilincs után, köszönés nélkül léptem ki, bár ez szerintem egyáltalán
nem sértette a nőt, ő mással volt elfoglalva éppen. Becsapódott mögöttünk az
ajtó.
Egy helyi
motelben szálltunk meg nappalra, de előtte még megejtettünk egy kitérőt az
erdőben, ahol Silk visszatérhetett a karkötőmbe. Nem akartuk, hogy bármilyen
elektromos kütyün nyoma maradjon a varázslatnak.
Feszélyezett
kettesben lennem Nicolasszal azután, ami történt kettőnk közt. Rögtön befoglaltam
a fürdőt, ahol eltöltöttem egy órát, megmostam a hajamat és a fogamat is a
fürdés mellett. A törölközőmet magamra csavarva léptem ki a fürdőből, Nicolas
pedig leplezetlen mohósággal falt fel a szemével. Próbáltam nem arra
koncentrálni, hogy folyamatosan néz, de egyszerűen képtelen voltam egy kicsit
is nyugton maradni, amíg el nem tűnt a becsukódó fürdőszoba ajtó mögött.
Gyorsan
felvettem az alvós ruhámat, majd nyakig betakartam magam alvást színlelve. Ez
legutóbb sem működött, így mikor Nicolas kinyitotta az ajtót, azonnal kinyíltak
a szemeim. Felültem az ágyban és rajtam volt a sor, hogy végigmérjem. Izmos
testén még maradt néhány vízcsepp, rakoncátlanul csorogtak le a hasfalán
egészen a derekára csavart törölközőig.
- Tetszik,
amit látsz? – kérdezte fülig érő mosollyal, mire én elpirultam. – Szóval igen –
kuncogott. – Az arcod mindent elárul. Nekem is tetszett a kivonulásod – nyalta
meg az alsó ajkát, egészen az ágy túlsó oldaláig sétált, a saját fekvőrészéhez.
- Mi van
abban, ha tetszik egy kicsit? - kérdeztem lesütve egy pillanatra a szemem. Mire
ismét rápillantottam, már az ágyon volt négykézláb, az arca nagyjából fél
méterre az enyémtől.
- Egy
kicsit? – kérdezett vissza a tekintetemet kémlelve.
- Jól van,
akkor nagyon – forgattam meg a szemeimet. – Szépen táplálod a saját egódat, nem
kell ide másik ember.
- Imádom azt
a csípős nyelvedet, szivi – hajolt a fülemhez. - Annyira beindít, mikor így
beszélsz velem – nyomott egy apró puszit a nyakamra, egészen közel a fülemhez.
Kirázott a hideg.
Meztelen
mellkasára tettem a tenyeremet és eltoltam magamtól, nyeltem egyet.
- Akkor most
mi lesz? Megint lesmárolsz, aztán meg megfektetsz? – kérdeztem halkan a takarót
vizslatva előttem.
Felnevetett
és leült velem szemben.
- Miért vagy
ilyen ellenséges? Azt hittem, a nők szeretik, ha a férfiak kifejezik, mennyire
észbontóan dögösnek találják őket. Egyébként, legutóbb te csókoltál meg először
engem – villantott rám egy incselkedő mosolyt az utolsó mondatánál.
- Mit ér az
egész, ha utána meg eldobsz, mint egy használt zsebkendőt? Köszi, erre nincs
szükségem – próbáltam meg magam kitakarni, hogy átszedelőzködjek a földre, mert
nem akartam mellette aludni, azonban lefogta mindkét kezemet.
- Mondtam én
neked valaha, hogy csak ezt akarom tőled? – kérdezte, miközben az államnál
fogva maga felé fordított. A hangja annyira tiszta volt és őszinte, de nem akartam
elhinni, hogy mást is akarhat tőlem.
- Mert mik a
terveid?
- Most, hogy
kérded, azt terveztem, hogy ma megint csókolózunk egyet, csak hosszabban, mint
legutóbb. Azután alszunk egy jót, majd este, mielőtt felébrednél, hozok neked
valami reggelit, miközben bocsánatot kérek tőled, amiért mindig elfelejtek
odafigyelni az étkezésedre – mesélte, mintha ez a történet meg lenne írva egy
könyvben, ezen felül, bíztatóan hangzott. – Miért vagy ennyire bizalmatlan
velem?
- Mert nem
ismerlek – feleltem azonnal. – Különben is… – kezdtem el a mondatot, viszont
megbántam, hogy egyáltalán belevágtam, szóval nem terveztem befejezni. –
Mindegy.
- Mi
különben is? – kérdezett vissza, kényszerítve engem a válaszra.
- Az előző
kapcsolatom nem ért véget valami fényesen – vallottam be őszintén.
- Egy barom,
ha nem tudott téged eléggé értékelni – mosolyodott el lágyan.
Megpróbáltam
egy egész pillanatig elhinni, hogy igazat mond és nem csak a bugyimba akar
belemászni. Az arcomra simított, a hüvelykujjával pedig cirógatni kezdett. A tekintete
rabul ejtett, akár a titkok mélységes tengere. Biztos voltam benne, ha beadom a
derekamat, akkor még abban az esetben is, ha pofára ejt, én is ugyanolyan hibás
leszek, mint ő. Mit tehettem volna? Hiszen annyira vonzott engem, amit már nem
tudtam magamba fojtani, hiába ismertük egymást csupán alig egy hete.
Lassan
közelített hozzám, a szemeiről az ajkára tapadt a tekintetem, ami hívogatott
magához. Megszakítottam a köztünk tátongó húsz centit és a hajába túrva
megcsókoltam. Eléggé felgyorsítottam a tempót, de éreztem rajta, ahogy
lelassította a csókot, elmélyítette. Beleremegett a lábam, a testemen egy
kellemes, bizsergő érzés szaladt át, mint mikor az embert tetőtől-talpig kirázza
a hideg és átjárja a melegség egyazon pillanatban.
Hosszan és
érzékien játszott az ajkaimmal, miközben a hátamat és az oldalamat simogatta.
Nem próbált meg letaperolni vagy olyan dologra kényszeríteni, amit én ne
akarnék.
- Nagyon
finom vagy – szakította meg egy pillanatra a csókot, majd közelebb húzódott
hozzám, a testemnek simult.
Éreztem a gyenge
szívverését, a szapora levegővételeit, a hátát simogattam elveszve a karjai
között. A kezem a mellkasára, a hasára vándorolt, ott cirógattam tovább.
Megszűnt
számomra körülöttünk az idő, szinte égett az ajkam, mikor egy utolsó puszi után
felállt az ágyról. Keresett egy alsónadrágot és bement a fürdőbe, ahol magára
vette a ruhadarabot.
Egy pillanat
alatt mellettem termett az ágyban feküdve, végignéztem rajta a párnámat a fejem
alá gyűrve. Tökéletesen kidolgozott hasa alatt megláttam a határozottan kidomborodó
alsóját, elkaptam a tekintetem és elpirultam. Még észrevettem, amint követte a
pillantásom a férfiasságára, majd elvigyorodott. A fülemhez hajolt egy csókot
nyomva a nyakamra, pont a fülcimpám alá.
- Látod,
mennyire veszettül kívánlak? – suttogta, forró lehelete súrolta a fülemet.
Elmosolyodtam
a párnámba fúrva az arcomat.
- Szép
álmokat, Nicolas – motyogtam már csukott szemmel.
- Neked is,
Greta.
Éreztem,
amint elhelyezkedett mellettem az ágyon, majd az egyenletes, megnyugtató
szuszogására összpontosítottam. Újra meg újra felidéztem magamban azokat a
csodás perceket, amiket a karjaiban tölthettem. Már majdnem aludtam, mikor
kivágódott az ajtó, mire Nicolas felpattant az ágyról.
- Ne
szórakozz már, Dakota! – morogta a férfi, nem nyitottam ki a szememet a név
hallatán.
- Jól van,
tesó, minden rendben van.
- Mi a
fenétől vagy te csupa vér? – kérdezte Nicolas meglepettséggel a hangjában.
- Csaptunk
egy kis bulit Berthával – sóhajtotta a lány elégedetten.
- Menj,
fürödj meg! – tárta ki Nicolas a fürdőszoba ajtaját.
A
beszélgetés további részét már nem hallottam, valószínűleg akkor aludhattam el.
Napnyugtakor
motoszkálásra ébredtem, valaki kinyitotta a bejárati ajtót. Azonnal kinyíltak a
kezeim és felkészültem az esetleges csatára, viszont ahogy felemelkedtem,
Nicolast pillantottam meg az ajtóban.
- Ahogy
megígértem, hoztam neked reggelit – mosolyodott el becsukva maga mögött az
ajtót, még láttam besütni az utolsó napsugarakat.
- Miért nem
égtél porrá odakint? – tettem fel az első kérdést, ami eszembe jutott.
- Mi az,
csak neked lehetnek titkaid? – vágta rá rejtélyesen egyenesen a szemembe nézve.
Az ágy
mellett termett, leült a szélére. Mire kipakolta az éjjeliszekrényre azt a
rengeteg mindent, amit vett, hangosan megmordult a gyomrom. Valóban
rettenetesen éhes voltam, bár ez addig a pillanatig fel sem tűnt.
- Köszi –
vettem fel egy dobozt, amiben sült hús volt és sült krumpli.
Félretettem
minden bennem rejtőző előkelőséget, kézzel álltam neki a falatozásnak kérdezés
nélkül. Egy ideje már ettem, mikor észrevettem, hogy Nicolas bámul.
- Valami
ráragadt az arcomra? – kérdeztem kivéve egy szalvétát a szatyorból, megtöröltem
a számat.
- Nem, csak
édesen habzsolsz – kuncogta Nicolas.
- Ha nem
éheztetnél, akkor nem kéne habzsolnom – vetettem ellen.
- Hát
persze, gondoltam, hogy az én hibám lesz – sóhajtott fel, majd a mellettem lévő
helyre nézett az ágyon.
A szememmel
követtem a tekintetét, Dakota feküdt mellettem.
- Mi történt
vele? – kérdeztem, hiszen sosem aludt még tovább napnyugtánál.
- Tegnap
eléggé szét volt csapva, mire hazaért. Lakomát rendeztek Berthával az irodában.
Szerintem, magadtól is rájössz, milyen egy igazi lakoma.
- Megölték
őket, igaz? – kérdeztem rá a nyilvánvalóra.
Nicolas egy
bólintással felet.
- Nálunk nem
szokás szárazra szívni azt, akiből iszunk, ezért vannak állandó vérszolgák vagy
véradók, ki miként nevezi őket.
A lányra
pillantottam és szinte lejátszódott a szemem előtt minden, amit művelhettek
előző este.
- Arra
kényszerítitek az embereket, hogy a vérüket adják nektek?
- A
legtöbben önként jelentkeznek – mosolyodott el Nicolas. – Főleg a szex miatt. A
vámpírok nagy része összeköti a táplálkozást az élvezetekkel.
- Engem
ugyan nem fogsz semmilyen szolgává tenni – másztam ki az ágyból -, kevés vagy
te ahhoz – löktem meg a mellkasát elfojtva egy vigyort, majd felszedtem a
tiszta ruhámat és elmentem a fürdőbe átöltözni.
Még két órát
vártunk arra, hogy Dakota felébredjen, majd tovább indultunk Franciaországba. A
francia határtól nem messze várt minket egy kocsi, ami elvitt minket La
Rochelle-be. Körülbelül hét órát utazhattunk autóval – kisebb megállókkal
együtt -, mikor elértünk egy hatalmas vastag, kétszárnyú fa kapuhoz, melynek
vaspántjait cirádás mintákkal díszítették. Magas fal ölelte körül a birtokot, amit
a fal belső tövéből kinőtt dús növényzet burjánzott végig - az épület teteje
sem látszott kívülről.
- Szerinted rendben
van az, hogy kiráz a hideg, mikor arra gondolok, hogy be kell mennünk oda? –
súgtam oda a mellettem ülő Nicolasnak.
Egy szót sem
szólt, csak egy apró mosoly jelezte szája sarkában, hogy felettébb jól mulat
rajtam.
Leesett az
állam, mikor kinyílt a kapu. Az óriási falak egy hatalmas udvart rejtettek el a
kíváncsi tekintetek elől. A kaputól még olyan hatszáz métert tettünk meg,
mielőtt leparkoltunk.
- Megérkeztünk
– sóhajtott Nicolas, miközben beletúrt barna hajába. - Elkezdhetnél félni is. Hiszen
odabent… - a drámai hatás kedvéért szünetet tartott, majd gúnyosan hozzátette –
vámpírok vannak.
- Ha-ha-ha.
Nagyon vicces vagy! – forgattam meg a szemem. Felpillantottam az épületre, amitől
furcsa érzésem támadt – csak reméltem, hogy nem a sült hús szeretne újra
találkozni velem. Annyira kísérteties volt, annyira sötét és zárt, akár egy börtön.
Drága Bonnie!
VálaszTörlésMár többször szemeztem a blogoddal, de a design nem tetszett annyira, így az olvasásba sem kezdtem bele, amit most már sajnálok.
Végre végig olvastam mind a 4 fejezetet, így íme itt a véleményem.
Őszintén szólva az első fejezetet vontatottnak és laposnak éreztem, hiába írtad újra, ahogy olvastam. De pozitívan csalódtam benned, ahogy a továbbiakat olvastam. Egyre jobban tetszik a világ felépítés, ahogy alakulnak a kapcsolatok. Remélem rá térsz még a karkötőre és a kis főhősnőnkre, ahogy a vámíprok klánjaira is.
Várom a továbbiakat, érdekesnek tűnik.Ne hagyd abba, ha nem is kapsz kommenteket, akkor sem.
ui.: Szerezz magadnak egy bétát/ előolvasót, hogy a hibákat, amit nem veszel észre ő kitudja javítani.
xoxo: Victoria Wolf
Szia! :D
TörlésNos, változtattam az utóbbi időben a blog kinézetén, remélem ez jobban elnyeri a tetszéded, mint az előző. :)
Nos, vannak előolvasóim és próbálom folyamatosan javítani a hibáimat. :D Örülök, hogy tetszett, jó szórakozást a történet további részéhez is. :)
xoxo B.-
Imadoooooom❤️❤️❤️❤️❤️❤️❤️ Még!
VálaszTörlésJaj istenem, egyre jobban kezdem megkedvelni Nicholas-t. :D Jót vigyorogtam azon, amikor megkérdezte, hogy Greta mégis hová megy, a csaj meg azt mondta, hogy levágja a szörny fejét, merthogy: "Abba csak belehal." Hát oké, értem én, nem vagy puhány. :D Tetszett ez a rész is, és mantikóóór, nagyon jó, ezért igazán járna neked egy jutalomfalat.
VálaszTörlésMegyek is a következő részre. :D
szia már régóta értekel a blogod mert a címe nagyon tetszett de nem olvaastam eddig de most nagyon örülök hogy belevágtam mikor annál jártunk ott a koszos falunál azt hittem ez a középkorba van de mikor Grete említette a számítógéprt meg a többit rájöttem hogy nem. Nagyon tetszik nekem ez a blog.
VálaszTörlés