2015. november 12., csütörtök

2. fejezet - Varázslatok

Sziasztok! :D Íme a második fejezet, remélem mindannyian találtok majd benne valami érdekeset. ^^ Jó olvasást!

2. fejezet


Varázslatok

Az utca majdnem üres volt, csak néhányan járkáltak odakint földre szegezett tekintettel, koszréteggel bevont bőrük nagy része kilátszott a ruhájuk alól. Elgondolkoztam rajta, vajon mennyire fázhatnak, én meg normálisan felöltözve nyavalygok a hideg miatt. Eszembe jutottak Krain szavai a falu lakóiról, a szegénységről, a lopásokról. Nyeltem egyet, nem nagyon volt ínyemre az elkószálás egy bűntanyán, de jobbnak ígérkezett, mint egész nap a szobában kuksolni kísérőm társaságában.
Szorosan összefogtam magamon a kabátomat és elindultam balra, a „Friss hal” felirat felé. El tudtam képzelni, mennyire friss az a hal, mikor odaértem a dögök szaga elárulta, hogy igazam volt. Öklendezni kezdtem és odébb siettem, mielőtt kidobom a taccsot.
Az emberek megbámultak engem, szemükből gyűlöletet és megvetést olvashattam ki, némelyikéből sóvárgást. Elindultam a lábaimat szedve az utca vége felé, hátha ott találok is valami figyelemreméltót, de megtorpantam az utolsó előtti háznál. Ahogy végignéztem az erdőn, beleremegett a gyomrom. Kellett pár pillanat, mire rájöttem, hogy a gyomrom azért morog veszettül, mert már nagyon éhes voltam. Visszafordultam hát a fogadóhoz, találtam egy jó indokot magamnak az erdő melletti felfedező expedícióm megszakítására.
Sóhajtottam egy nagyot, miután sikerült magam után becsukni a fogadó ajtaját belülről. Tartottam azoktól az ismeretlen emberektől, főleg Krain róluk szóló meséje után. Hiába birtokoltam nagyobb varázserőt, mint a lakosok nyers ereje együtt véve, nem tartottam fairnek használni ellenük a hatalmamat.
Körbenéztem a földszinten az ajtónak dőlve, Krain éppen reggelizett a kocsmárosból az egyik sarokban.
- Nem félsz attól, hogy valaki esetleg benyit és karót döf beléd, ha a Nap nem égetne porrá véletlenül? – szóltam közbe a kis lakomába. – Inkább szólj az újdonsült hódolódnak, hogy hozzon nekem valami ennivalót, éhen halok – javasoltam utastársamnak, aki rám pillantott, felvonta a szemöldökét, majd tovább cuppogott a kocsmáros nyakán.
Számítottam erre a kimenetelre, azonban szomja csillapítása után elküldte a kocsmárost, hogy hozzon nekem valami ehetőt.
- Ide csak átutazók térnek be – felelt a legutóbbi kérdésemre a kisfiú. – Alig járnak erre, így gondoltam nem kell aggódni a hívatlan vendégek miatt.
Tudomásul vettem, amit mondott, elvégre jobban ismerte a falut, mint én. Csendben fogyasztottam el a reggelimet és a nap további részét inkább a szobánkban töltöttem Krain hortyogása mellett. Ő úgy döntött, nappal mégis alszik egy keveset, hogy ne boruljanak fel az alvási szokásai. Szerintem meg csak unatkozott és inkább az ágyat nyomta, mint ült a sarokban egész nap.
Szinte percre pontosan pattant ki Krain szeme napnyugtakor. Egy pillanat alatt az ajtónál termett és engem kezdett noszogatni, hogy meddig akarok még lazsálni. Kevés tartott vissza attól, hogy hozzávágjak valamit.
Lementünk a földszintre és szó nélkül léptünk ki az utcára, ami sötét volt, hó szálingózott. Krain megállás nélkül menetelt előre az első kisutcáig, ahol befordult balra. Sok romos ház mellett haladtunk el, legtöbbnek ablaka sem volt, bentről némi gyertyafény szivárgott ki. Egy kicsit jobb állapotban lévő viskónál torpant meg előttem a gyermek vámpír, majdnem nekimentem. Az ajtóhoz lépett és kopogás nélkül benyitott.
A viskó barna fából készült, ajtaja fekete deszkákból. Odabentről gyenge melegség áradt és egy furcsa szag, amit nem tudtam teljesen beazonosítani, gyógynövények keveréke volt. Becsuktam magam mögött az ajtót. A helyiségben nem lehetett találni sok dolgot, csupán egy asztalt, egy ágyat, egy mosdókagylót, egy kicsi kandallót és egy tűzhelyet. Egy idős nő állt az asztal mellett egy kotyvalékot kavargatva, a tűzhelyen rotyogott valami egy lábasban. Úgy tűnt, ételt főz, de a szagból ítélve elvetettem az ötletet.
A nő arcát egy fekete kendő takarta el, nem tudtam a szemébe nézni.
- El lehet takarodni, nincs itt semmi látnivaló – mordult fel reszelős hangján a nő felénk sem fordulva.
- Láss nekem a jövőbe, Allen! – szólt nyugodt hangon Krain, mire a nő letette a fakanalát és levette a csuklyáját.
Allen haja őszes volt, összetapadt, arca ráncos és meggyötört. Összevonta ritkás szemöldökét, beletörölte az orrát a kabátja ujjába.
- Nincs már adósságom feléd, mindent törlesztettem neked, fiú – mondta a nő Krain szemeibe bámulva. – Azt hittem, ezt már tisztáztuk. Te segítettél nekem egy ügyben, én is neked. Ezen felül nem vagyok semmilyen jótevő, aki ingyen dolgozik, nekem se ad senki ingyen semmit – zsörtölődött tovább.
- Ki mondta, hogy ingyen kérem? – kérdezte kisfiús hangján a vámpír elővéve egy erszényt. Egy marok aranyat borított az asztalra. – Dugd el jól, ha nem akarod, hogy ezek a nyomorultak már az éjszaka halálra késeljenek – javasolta Krain. – Nos, segítesz?
Allen az asztalon heverő aranyra meredt, talán életében nem látott még annyi pénzt egy helyen.
- Mit kezdjek én az aranyaddal? Szerinted ki jár erre, akinek tudnék fizetni ezzel? - csapott az asztalra a nő. – Amint ezek – utalt a lakosokra - egyet is meglátnak, levágják mindkét kezem és a saját vérembe fojtanak - köpködte ingerülten a szavakat. – Ne szórakozz velem, fiú! Pontosan tudod, mivel fizethetsz ki engem.
Krain összeszedte az aranyát az asztalról és zsebre vágta. A legkisebb jelét sem láttam rajta, hogy bántaná a nő stílusa.
- Csak kíváncsi voltam, hátha megváltoztál az évek alatt – kezdett el kotorászni egy másik zsebében és előhúzott egy zacskót, amiben két darab gyökér volt.
Allen vonásai ellágyultak és elvigyorodott, kivillantva hibás fogsorát.
- Kettőt most, kettőt, miután elvégezted a dolgod – nyomta a kezébe a zacskót Krain, a nő pedig azonnal kibontotta és megszagolta.
- Miért olyan értékes ez? – szólaltam meg először, mióta kiléptünk a fogadóból.
- Azért, kislány, mert ez nem nő errefelé a hideg miatt, ezért nagyon nehéz beszereznem – lengette meg a zacskót Allen, majd végigmért rajtam lefitymáló tekintettel. – Többet ér ez, mint a te életed – nevette el magát reszelős hangján, nevetése bántotta a fülem. – Ez minek van itt, fiú? - bökött felém a fejével.
- Neki kellenek a szolgálataid – felelte a vámpír, miközben leült az ágy szélére.
Allen csodálkozva nézett rám, de nem szólalt meg. Szerintem, amíg megkapta a fizetségét, neki mindegy volt, kinek kellett a jóslat. Apropó, jóslat.
- Te komolyan jósoltatni akarsz nekem? – kérdeztem értetlenkedve. – Azért cipeltél engem ebbe a koszfészekbe, hogy ez a nő előadjon itt egy hókuszpókuszt, ami állítólag megoldja az én problémám? – fontam egymásba a karjaimat a mellkasomon, miután hátradobtam a vállamon hosszú, élénkvörös hajamat. – Felismerem a látókat, mert a hazámban van elég belőlük, még saját templomuk is van, ahol képezhetik magukat. Viszont ezen a nőn nem érzem ezt a képességet.
- Azért, mert én nem születtem látónak – szólt közbe Allen. – Majdnem meghaltam, egy hajszálon múlt, de visszajöttem az életbe. Azóta látok a jövőbe, a múltba és a jelenbe.
- Nagyon kevesen képesek három irányban látni – jegyeztem meg megilletődve és ez igaz is volt. Ravranarban csak a főlátó és három közeli segítője volt csupán képes erre, a többiek általában kizárólag a jövőt tudták megjósolni.
Allen leült az asztalhoz, én haboztam egy ideig – tartottam tőle, hogy át akar majd verni -, de végül leültem vele szemben az asztal túloldalára. Meggyújtott egy gyertyát és kettőnk közé helyezte el, pont félúton. Felém nyújtotta a falapra könyökölve kormos, piszkos kezét, amit vonakodva, de megfogtam - a gyertya a kezeink alkotta kör közepén volt. Kellemetlen érzés fogott el, ahogy a bőröm odaragad az övéhez a kosztól. Lehunyta a szemét és a gondolataiba merülve ült csendben, percekig.
- Egy alak, szökésben van – szólalt meg hirtelen. – Kiugrik egy ablakon és futásnak ered. Áthalad egy kapun, ahol átveri az őröket és a mi világunkba jön.
- Igen, aki megölte a szeretteimet - szorítottam össze a fogaimat és egy kicsit megszorítottam a kezeit, megfeszültek az izmaim. A témától mindig ideges lettem. Furcsálltam, hogy tényleg vannak ilyen képességei a nőnek, kíváncsian figyeltem.
- Elejtette a szövetzsebkendőjét egy eldugott erdőrészben futás közben, amire egy monogram van ráhímezve, egy „C” és egy „M”. Egy jel van rajta, olyan, akár egy címer. A címer egy hatalmas vámpír kláné, akikről még én is hallottam ebben a kis lyukban, a nevüket azonban nem tudom. Meg fogod őt találni, de az arcát nem látom, varázslattal le van védve - nyitotta ki lassan a szemét. – Olyan hatalmak közé akarsz ütni, amit lehet, hogy nem leszel képes kezelni – mondta végül reszelős hangján.
Nagyot nyeltem és mérlegeltem az információkat. Eddig ez az ismeretlen nő volt az első, aki használható dolgokat mondott nekem. Habár a részletek elég ködösek voltak, kezdtem hálát érezni felé és Krain felé, amiért elvitt oda.
Elengedtem Allen kezét és felálltam, megköszöntem a segítségét. Ő csak elismételte az utolsó mondatát, majd visszatért a főzéshez. Krain egy szempillantás alatt az ajtónál termett.
- Mi lesz a fizetségem másik felével, fiú? – kérdezte Allen fel sem nézve a kotlájából.
- Ott van az asztalon – felelte a gyermek vámpír, majd kilépett az ajtón elindulva a szállásunk felé.
Az asztalra néztem és valóban rajta pihent két gyökér egy zacskóban. Ismét elámultam ezen a természetfeletti gyorsaságon. Felírtam a fejemben vezetett listámra, hogy meg kell tanulnom szemmel lekövetni a vámpírok mozgását. Nem tudtam, hogyan és miként, de erősen szükségét éreztem, elvégre magam is természetfeletti voltam, egy ilyesminek nem szabadott kifognia rajtam.
- Köszönöm, hogy elhoztál ide – mondtam a gyermeknek, miután becsuktam magam mögött az ajtót utána indulva az úton.
- Tartozol nekem, ezt jól jegyezd meg. Ha eljövök hozzád és kérek tőled valamit, kötelességed segíteni – nézett komolyan a szemembe, miközben megállt és felém fordult néhány lépés után.
- Meg is lepett volna, ha nem kérsz cserébe semmit – nevettem fel halkan. Valóban nem éreztem megilletődést, de nekem abszolút megérte. Persze tartottam tőle, hogy esetleg olyat kér majd, amit én nem akarok megtenni, de abban a helyzetben nem mondhattam neki nemet.
- Hé! Te ott! – hallatszott egy határozott női hang a hátam mögül, távolabbról. Ebbe az irányba kapta a fejem, hogy megtudjam, ki szólított meg, mivel mi voltunk az egyetlenek az utcán.
A hang tulajdonosa egy alacsony, szőke hajú lány volt, kék szemeivel mogorván nézett rám. Egy nála magasabb férfi nehezedett rá, mintha beteg volna.
- Hol van a falu gyógyítója? – szólított meg ismét a lány.
Krain felé fordultam, nem igazán tudtam, mit kéne tennem, de ő nem volt mögöttem, eltűnt. Egyedül hagyott engem, egy pillanatra kétségbe estem, hiszen egy teljesen idegen helyen idegen emberek vettek körül, akik képesek voltak még arra is, amit ép ésszel el sem lehet képzelni.
- Kérdeztem valamit, vöröske – mondta a lány már egészen közelről, mikor felé néztem, már alig néhány méterre állt tőlem.
Az ajtóra mutattam, ahonnan kijöttem, a jósnő kunyhójára. A férfi elég rossz színben volt, a mellkasán az inge alól kilátszott egy fekete minta, amit azonnal felismertem.
- Ez egy druida átok – jelentettem ki, a lány pedig megtorpant az ajtó előtt.
- Mit tudsz te a druida átkokról? – kérdezte leplezett meglepettséggel.
- Eleget ahhoz, hogy tudjam, meg fog halni, ha nem szedik le róla minél hamarabb – feleltem bekukucskálva a sebesült inge alá.
A lány reagálás nélkül rontott be az ajtón, amire Allen felkapta a fejét és lassan elmosolyodott.
- Ma elég sok vámpír akarja a segítségemet – jegyezte meg.
- Akkor majd nem vigyorogsz, ha kitépem a torkod, boszorkány, mert nem segítettél a testvéremen – vicsorodott el a lány letéve a sérültet Allen ágyára.
Habár elsétálhattam volna, fogalmam sem volt, merre menjek, nem ismertem a környéket. Így inkább bementem utánuk és becsuktam magam mögött az ajtót, hogy a hideg kívül maradjon. Segítettem leszedni a vámpírról az átkot, hiszen értettem hozzá. Édesanyám földi boszorkány származása miatt bennem is volt tehetség a mágia ezen részéhez. Fiatalabb koromban sokat tanultam tőle különféle átok levételéről és egyéb praktikákról, mert mindig azt mondta nekem, sosem lehetek biztos benne, mikor lesz szükségem erre a tudományra. Másrészt szerette volna átadni nekem a tudását, ahogy ő tanulta mindezt az édesanyjától.
A művelet ugyan nem volt bonyolult, de igényelt némi jártasságot a mágiában. Az ehhez hasonló rontásokat általában különböző rúnák kombinálásával hozták létre – pont olyannak, mint ami a férfi mellkasán kezdett el terjedni a szíve felé -, illetve a hozzájuk illő igével és szertartással. Óvatosan levágtam róla a pólóját, láttam egy csúnya, vérző sebet a jobb melle és a válla közötti részen. Próbáltam rá vigyázni, hogy ne érjek ott hozzá, elvégre kiállt belőle egy bot.
- Egy férfi meglőtte egy nyíllal idefelé. Megöltem, de a mellkasán – mutatott a testvérére – egyre jobban terjedni kezdett a minta, így inkább nem piszkáltam, csak levágtam a nyíl végét – magyarázta a lány, miután a botra mutattam kérdőn. – Ez az idióta – kezdett zsörtölődni. – Ha Nicolas nem kezdi el provokálni a fickót, akkor nem történt volna mindez.
Csak sejteni tudtam, hogy Nicolas a testvére neve, de nem volt sok időm ezen morfondírozni. A sebesült alig volt magánál – néha motyogott valamit kábulatában -, az időnk pedig fogytában volt, ugyanis, ha a szívre terjed az átok, nincs visszaút, nincs gyógyír. Arrébb toltam az étkezőasztalt és a székeket, hogy legyen hely a földön. Kerestem egy elfogadható állapotban lévő kést, hosszú vágást ejtettem a tenyeremre és a véremmel egy minél nagyobb pentagrammát próbáltam rajzolni egy kör közepébe az öt őselem egyensúlyának szimbolizálására. Sóval is megtehettem volna ugyanezt, de egy varázstudó vére erősebb alapot hoz létre - mindenesetre a kör szélét behintettem sóval.
Allen csendben nézte, mire készülök. Nem vártam, hogy segítsen, talán nem is tudott volna, inkább magam intéztem a dolgokat.
A tenyerem égett a vágás miatt, összeszorítottam a fogaimat, egy anyagdarabot tekertem a kezemre, hogy nagyjából elfedjem a tenyeremen lévő vágást. Egyáltalán nem is értettem, miért akarok annyira segíteni egy idegennek, hogy a véremet ontsam érte, szinte magától mozogtak a tagjaim. Talán azért is kezdtem bele, mert édesanyám mindig azt mondta nekem, hogy mindenki megérdemli a segítséget függetlenül attól, hogy jó vagy rossz, mert a tudás arra való, hogy másokon segítsünk. Teljes mértékben ugyan nem értettem egyet ezzel az elvvel, viszont úgy éreztem, helyesen cselekszem.
Tudtam, hogy mi következik ezután, ezt pedig a másik két személynek nem volt szabad látnia, így felálltam és mielőtt becsuktam volna magam mögött az ajtót, biztosítottam őket arról, hogy segítséget hozok.
Futásnak eredtem odakint, a hideg a csontjaimig hatolt, de nem álltam meg az utca végéig, ahol elrejtőztem egy függöny mögött, ami egy üres kuckót takart. Biztos voltam benne, hogy a tulaja lassan visszaér, így sietnem kellett, nem akartam bonyodalmakat. Magam elé tartottam a jobb kezemet a karkötőmmel együtt és rákoncentráltam a rajta függő topázra, ami sárgán felizzott és ugyanilyen fényt bocsájtott ki, amíg a topázlovagom meg nem jelent tetőtől talpig az emberi formájában. Hosszú, világosszőke haja fátyolként omlott fedetlen vállára, egy pánt nélküli, hófehér, földig érő ruhát viselt a melle alatt beszűkítve, nyakában lógott egy topázkő egy láncra erősítve. Aranyszínű szemeivel lefelé nézett, majd rám kapta tekintetét.
- Szükségem van a segítségedre, Lidner - ragadtam meg a kezét, mire ő fél térdre ereszkedett és kezet csókolt nekem. – Erre most nincs idő – rángattam fel a lányt földről. – Meg kell gyógyítanunk valakit.
Út közben nem kellett már ráncigálnom, olyan sebesen futott, ahogy csak tudott. Irigyeltem, amiért nem fázott, szívesen cseréltem volna vele – fénymanipulátor lévén a benne lakó ragyogó fény melegítette őt. A fénymanipulátorok általában a gyógyításhoz, a megtisztításhoz értettek, azonban égető sugarakat tudtak formálni, részben így voltak képesek harcolni.
Az utcán megbámultak minket az emberek, de ez egy cseppet sem érdekelt, nagy lendülettel nyitottam be Allen viskójába.
- Druida átok, lassan átlép a harmadik fázisba – magyaráztam a fénylovagomnak az ágyhoz sietve.
Lidner tudta, mit kell tennie, hiszen számtalanszor végigcsináltuk már előtte a folyamatot – olykor gyakorlás, néha pedig életmentés céljából. Letérdelt a pentagramma egyik szélére és várta, hogy az áldozatot a jel közepébe tegyük.
- Ki a fene ez? – kérdezte a lány Lidner felé bökve, aki rezzenéstelenül ült a sarkain ott, ahol elsőnek helyet foglalt.
- Barát, segíteni fog – nyúltam a férfi hónalja alá, de eszembe jutott, hogy a lány egyedül is elbírná, így visszahúztam a kezem. – Odatennéd a jel közepére? – kértem.
Habozott, láttam rajta, hogy furcsállja a helyzetet.
- Figyelj… - kezdtem, de nem tudtam megszólítani. – Mi is a neved?
- Dakota – felelte kelletlenül.
- Nos, Dakota, ha nem igyekszünk, akkor a testvéred meg fog halni – közöltem vele minden kertelés nélkül, tisztában kellett lennie a helyzettel. – A harmadik fázis után nincs több fázis – mondtam szájbarágósan. – Ez a szakasz a legrövidebb és utána már csak a halál van.
Dakota nyelt egy nagyot, nem nézett a szemembe. Szó nélkül felvette testvérét az ágyról és letette a pentagramma közepére, miközben én Allentől – aki csendben figyelte a történteket - kértem gyertyákat, amit a kör mentén meg is gyújtottam. Végül a sarkamra ülve foglaltam helyet pont Lidnerrel szemben, aki felém nyújtotta a nyaklánca kövét, amit Nicolas szájába helyeztem, a nyelve alá. Eközben Lidner vágást ejtett mindkét tenyerére, én pedig a másik tenyeremet is megvágtam, az anyagdarabot, amivel leszorítottam a már meglévő sebet, eldobtam. Örültem, hogy még az a tenyerem is vérzett, mert így nem kellett megújítanom a vágást.
- Térdelj oda Nicolas fejéhez! – kértem Dakotát, aki meg is tette mindezt. – Amíg nem végzünk, addig nem hagyhatod el a kört, különben megtörik az ereje és hatástalan lesz az egész – mondtam, Dakota egy bólintással nyugtázta a hallottakat. – Amikor szólok, ki kell rántanod belőle a nyílhegyet, rendben? – kérdeztem, a lány pedig ismét csak bólintott, láttam rajta a koncentráció nyomait.
Lidner kezébe helyeztem az enyémet és lehunytuk a szemünket. Elmondtam egy igét az elődeink nyelvén az őseimhez, hogy adjanak nekem erőt hatástalanítani az átkot, majd egy másikat, ami kiűzi a testből a mérget, miközben Lidner egy másik igét mormogott, amivel aktiválta a topáz rontásszívó erejét.
Nicolas teste ívben megfeszült, mire Dakota mozdult egy aprót, de nem tett semmit. A sebesült felüvöltött fájdalmában, már mindketten az átoklevételi igét ismételtük egyre hangosabban.
- Most – kiáltottam Dakotára, aki egy mozdulattal kitépte testvéréből a nyílhegyet, felszakadt Nicolas húsa és ömleni kezdett a vére, azonban mi nem álltunk le a kántálással, a rúnajelek pedig kezdtek visszahúzódni a seb felé.
Pár perc múlva a fekete minta teljesen eltűnt, a seb pedig beforrt, mintha ott sem lett volna soha – ebben a pillanatban pedig a kört képző gyertyák kihunytak. Elengedtem Lidner kezeit, rettenetesen kimerültnek éreztem magam, a varázslat sok energiámat felemésztette. A lovagom kiszedte Nicolas szájából a követ és megtörölte, megtisztította, majd visszatette a láncára.
Dakota szó nélkül az ágyra fektette a testvérét, már nem számított, hogy a körön belül marad-e vagy sem. A véremmel megrajzolt pentagramma a földön elfeketedett, a tenyeremben lévő sebek égni kezdtek, felszisszentem a fájdalomtól. A vágásaimat betekertem egy-egy gyógykenőcsös fásliba, amit Lidner készített nekem elő.
Felálltam a padlóról, kerestem egy kotlát, amibe hideg vizet töltöttem, majd odaültem Nicolas feje mellé és egy út közben felszedett rongyot megnedvesítettem.
- A nevem Greta – mondtam a lánynak, miközben az eszméletlen testvére homlokát töröltem le a vizes ronggyal.
- Dakota - felelte némi habozás után –, mint már említettem. Ő pedig itt a bátyám, Nicolas – válaszolta meg fel nem tett kérdésemet. Az ágy végében ült és el nem engedte testvére bokáját.
- Igen, említetted már a nevét – mostam ki a rongyot a tálban, majd ismét Nicolas homlokára nyomtam azt. – Gondoltam, hogy őt szidtad – kunkorodott halvány mosolyra az ajkam, mire ő ugyanolyan komolyan nézett rám, mint azelőtt.
- Mit csinálsz te itt? Látszik, hogy nem ide valósi vagy – kérdezősködött Dakota, egy pillanatra sem vette le rólam a tekintetét.
- Csupán keresek valakit – válaszoltam röviden és egyszerűen, lezárva a témát, mielőtt jobban belementünk volna. Nem gondolhatta komolyan, hogy mindent elmondok neki talán egy órányi ismeretség után, azonban sejtettem, hogy nem hagyja annyiban a dolgot.
- Valóban? – vonta fel vékony, ívelt szemöldökét. – Sajnos félbe kell szakítanod az expedíciódat – közölte Nicolasra pillantva -, ugyanis velünk fogsz jönni – mondta, mintha ez magától értetődő lenne. – Pakolunk és indulunk - jelentette ki és felállt az ágyról.
- Dehogy megyek – vágtam rá, miközben levettem a rongyot Nicolas homlokáról, leraktam az asztalra.
- Ez nem ajánlat volt – állt ő is fel és megigazította fekete nadrágját és kabátját, sötétbarna cipője fűzőjét újrakötötte.
Lidner erre a kijelentésre előre lépett egyet, de én leintettem, nem kellett a felesleges erőszak.
- Miért mennék veletek? – érdeklődtem karba font kézzel.
- Hidd el, én sem ujjongok az örömtől, mint látod – felelte fancsali képpel, miközben Nicolas hóna alá karolt, aki kezdte visszanyerni az öntudatát. – Egyikőnk sem ért a gyógyításhoz és nem rohangálhatunk folyton Allenhez – magyarázta. – Ha ismét ilyen történik, akkor szükség lesz a segítségedre, a barátodat is hozhatod – mutatott Lidnerre.
- Kívánja az úrnő, hogy megöljem őket? – kérdezte a lovagom nyakláncának kövére markolva. Helyes, legalább nem hívott hercegnőnek az emberek világában, ahogy azt kértem.
Dakota erre felkapta a fejét, mert addig azzal volt elfoglalva, hogy talpra állítsa Nicolast.
- Ne, jobb ötletem van – csaptam össze a tenyeremet. – Veletek megyek, ha ti is segítetek nekem – ajánlottam fel. – Így elkerülünk egy heves vitát, illetve a vérontást – vigyorodtam el. Ha már nem adódott más lehetőségem tovább haladni, ki kellett használnom az egyetlen opciót, ami maradt.
- Ide figyelj, te kis… - ragadta meg a kezem Dakota, de Nicolas a vállára tette a kezét.
- Ugyan, hugi, erre nincs szükség. Ereszd el! – mondta a lánynak lágy, barátságos hangján, szinte beleborzongtam ebbe a két mondatába. Akkor szólalt meg igazából először találkozásunk óta, engem meg sajnos valamilyen szinten mindig levettek a lábamról az igazán férfias, kellemes hangú pasik – édes kapcsolatok, amik el sem kezdődtek.
Le kellett hunynom a szememet, hogy kitisztítsam a fejemből a kósza gondolatokat, majd egy pillanatra Nicolasra emeltem a tekintetem, aki bólintott egyet.
- Rendben van, szép hölgy, áll az alku. Már csak meg kell mondanod, mire van szükséged - villantott felém egy csábos félmosolyt.
- Ha azt hiszed, hogy nálam bejön ez az egész, nagyon tévedsz – ingattam meg a fejem és összeszedtem a padlóról a gyertyákat. Reméltem, hogy nem így akar levenni a lábamról, vagyis inkább azt szerettem volna, hogy egyáltalán ne akarjon levenni a lábamról. Nem volt szükségem egy pasira sem, aki még több bonyodalmat és fájdalmat hoz az életembe, egyengettem én a saját utamat.  - Allen tudsz adni ennek egy tarisznyát? Lehet, hogy ezek jól jönnek majd egyszer - fordultam a látó felé, aki készségesen adott egyet, amit a vállamra akaszthattam. Beletettem a gyertyákat és nekem adott egy kést is, azt mondta, ezt még fedezi az a négy gyökér, amit Krain adott neki. Lidnerrel az oldalamon léptem hát ki az ajtón meg sem várva, hogy a másik kettő követ-e vagy sem.
Fagyos út következett, Lidnert még visszaküldtem a karkötőmbe indulás előtt ott, ahol előhívtam. Úgy tűnt, Nicolas felgyógyult – a gyors regenerálódásának köszönhetően elég hamar, egy ilyen művelet után átlagosan egy hétig nyomja az ágyat az ember.
- Ugorj a hátamra, szivi! Úgy gyorsabb lesz az út – kacsintott rám, mire én összeráncoltam a szemöldököm.
- Köszi, nem – utasítottam vissza -, majd a hugica elvisz – álltam Dakota elé, aki védekezően feltartotta a két kezét.
- Én ugyan nem – került ki a lány. Hát ez remek, hozzá kell simulnom a pasihoz, aki flörtölni próbált velem.
- Ha letapizol, letöröm a kezed – ugrottam fel a hátára morogva, hogy minél hamarabb elindulhassunk.
- Értettem, főnök – kuncogta Nicolas. – Azért javaslom, hogy erősen karolj át, nehogy leess menet közben – paskolta meg a felkaromat.
Csak forgattam a szemem az ízetlen szóviccre, de megtettem, amire kért és már el is indultunk az erdőben. Lehunytam a szemem és összehúztam magam, amennyire lehet, a nyakába fúrtam az arcom, hogy út közben ne verje ki semmi a szemem. Kellemes parfüm illatát éreztem rajta – erre próbáltam koncentrálni leginkább, hogy ne legyek rosszul. Akkor utaztam először egy vámpír hátán.
.

7 megjegyzés:

  1. Eredményhírdetés a blogon..:) http://aztakaromhogyittlegyelvelem24.blogspot.hu/

    VálaszTörlés
  2. Még nem olvastam el ezt a részt, kicsit le vagyok maradva, de az elöző részekből kiindulva nagyon jó lehet. :D

    VálaszTörlés
  3. Nagyon izgalmas és érdekes volt ez a rész is, tetszett a karkötő-lovag, meg kíváncsian várom, hogy minél többet tudjunk meg Nicholasról :)

    VálaszTörlés
  4. Szia! Még mindíg tetszik a sztori. Cssk figyelj a szóismétlésre. Köszi hogy olvashattam.

    VálaszTörlés
  5. Kedves Bonnie!
    Hű, ez aztán izgalmasra sikeredett! Nagyon tetszik ez a köves-karkötős-lovagos dolog, igazán egyedi. Maga a történet egyedi. Ez azért elég nagy szó a mai világban, ahol minden második blogon ugyanazt a klisés témát boncolgatják. Érdekes a világ, a hexaldarok, Nicholas és minden és hű.
    U.i.: Elnézést az értelmetlen ömlengésért. :D Azt hiszem megyek és feliratkozom. :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!

      Nagyon köszönöm a kedves szavakat, örülök, hogy tetszik. :) Igen, törekszem az egyediségre, magam se m szeretem a klisés történeteket.

      xoxo B.-

      Törlés
  6. Szia!
    Hosszú idő után de itt vagyokés olvaslak tovább ahogy azt megígértem.
    Nagyon jó fejezet volt, illeszkedik a sztori vonulathoz. A leírások szemléletesek, annyira hogy olvasás közben a dániai halpiac jelent meg a szemem előtt amikor z első sorokat olvastam a maga régi épületeivel.
    Éreztem avszagokat és bizony fintorogtam a halak említsénél. Azt mondjuk nem értettem miért néznek Grétara ellenségesen hisz ő csak ott sétált.
    Kraint bírom, tipikusan olyan pasas akit legszívesebben kinyírnál de vagy beleszeretsz, vagy hagyod,hogy ő vezessen mert nélküle semmire sem mész. Allen figurája tipikus zsémbes, jó megmondó öreglány, de a szavai miatt pirospontot érdemel tökem. Nicolas pedig, nem olyan mint az én Nicóm de tetszik a jelleme. Lesznek itt még jó dolgok azt hiszem!
    Olvaslak továbbra is!

    VálaszTörlés