Sziasztok!
Meghoztam a harmadik fejezetet, ami kicsit hosszabbra sikeredett és a jövőben majd próbálom tartani ezt a fejezethosszt, remélem ez nem tántorít el titeket az olvasástól. :D Szívesen várom a véleményetek, jó szórakozást! ;)
3. fejezet
Kitérők
Az utunk a következő városba egy
röpke pillanatnak tűnt a vámpírsebességnek köszönhetően. Összeszorított szemmel
kapaszkodtam Nicolas hátán egész végig - nem maradtam le semmiről, hiszen a
fákat körülöttünk úgyis egymásba olvadva láttam volna –, még akkor is egy
ideig, miután már megálltunk az erdő szélén a rengetegből kiérve.
- Már
elengedhetsz – javasolta Nicolas hátrafordítva a fejét -, megérkeztünk. Mármint
maradj, ha akarsz, csak akkor inkább elölről mássz rám, ha lehet – kuncogta, én
meg azonnal kinyitottam a szemem és elengedem őt, a saját lábamra álltam. Egy
picit szédültem, de tudtam egyenesen járni.
- Inkább a
halál – néztem rá szúrós szemmel, a kezdeti szimpátia kezdett halványodni.
- Én már
halott vagyok – vigyorogta, miközben elém lépett és megsimította a hajam.
A látóterem
egy szintbe került kellemesen dús ajkával. Alkalmam akadt egy pillanatra
végignézni rajta. Világosbarna, hullámos haj keretezte arcát, mely hátul a
tarkóját söpörte, oldalt pedig eltakarta a fülét. Markáns, rövid borostával
borított álla férfiasabbá tette külsejét, dús szemöldöke alatt tengerkék szeme
ült. Egy huncut mosoly húzódott meg a szája sarkában, amitől még vonzóbbnak
tűnt. Utáltam magam azért, mert tetszett, amit láttam.
- Nem eléggé
halott, sajnos – forgattam meg a szememet ellökve magamtól nagy kezeit. – Inkább
szedj össze valami lotyót a városban, annak lehet, hogy majd lesz hozzád
gusztusa - próbáltam a legnyilvánvalóbbá tenni, hogy nem akarok tőle semmit.
Ismertem már a fajtáját, egy szemétláda egy félisten testébe zárva.
- Te most
hízelegsz? – nevette el magát hangosan Nicolas barna hajába túrva.
Nem
válaszoltam neki - túlságosan élvezte volna, hogy felhúzom rajta magam -,
inkább megszaporáztam a lépteimet és szorosan Dakota mögött mentem tovább, aki
elindult emberi lassúsággal a város fényei felé.
Éjszaka
lévén az utcák szinte üresek voltak, pár lámpás égett csak, így a félhomály
elég kísérteties hangulatot adott a helynek. Nicolas mögöttem jött – nem hallottam
a lépteit, de tudtam, hogy alig pár lépésnyire van tőlem.
- Hová
megyünk? – kérdeztem Dakotától.
-
Vacsorázunk – jelentette ki a lány meg sem állva, vámpírgyorsasággal belépet a
mellettünk lévő ház nyitott ajtaján, ahonnan egy kis motyogás után egy nő és
egy férfi lépett ki ködös tekintettel Dakota kíséretében.
- Most
komolyan? – kérdeztem összeráncolt szemöldökkel. – Elbájoltad.
- Nincs
időnk nagy mocskot hagyni magunk után – paskolta meg a vállamat Nicolas, majd
engem kikerülve a nőhöz lépett.
Igaza volt,
nagyon nem volt szükségünk arra, hogy az egész város idecsődüljön, szóval
meghagytam magamnak a mély megbotránkozásomat.
- Legalább
életben hagyjátok őket? - próbáltam megkapaszkodni az utolsó lehetőségben.
- Hogyne –
kacsintott rám Nicolas. – Ha jól csináljuk, még élvezni is fogják – nézett a
városi lány szemébe és rabul ejtette a tekintetével. – Ne hangoskodj, rendben?
– suttogta, mire a lány csak bólintott egyet.
Nicolas a
lány mögé lépett, elseperte az áldozata hosszú, barna haját az útból és megnyalta
a nyakát. Végigsimított az oldalán felfelé, egészen a mellkasáig, ahonnan
belemarkolt a mellébe. A lány felsóhajtott, Nicolas pedig pont erre számított,
egy önelégült mosollyal szagolt végig a préda nyakán, miközben a keze dolgozott
rajta. Amikor a lány nyakába mélyesztette a fogait, azt hittem, hogy sikoltást
hallok majd, de ehelyett egy tompa, kéjjel teli nyögés szakadt fel az áldozat
torkából. Nicolas mindezt úgy intézte, hogy még véletlen se maradjak le
egyetlen, apró pillanatról sem. Ekkor fordítottam el a tekintetem róluk. Hallottam,
ahogy cuppog a nyakán és ez a lány nyögéseivel kombinálva elég kellemetlen volt
a fülemnek. Amikor ismét feléjük néztem, Nicolas pont akkor engedte el a lányt.
- Mi az,
féltékeny vagy, szivikém? - nyalogatta le vigyorogva a száját.
- Csak
szeretnéd – fintorodtam el – és nem vagyok a szivikéd.
Eközben
Dakota is végzett a vérszívással, visszaküldte a két embert a házukba, hogy
feküdjenek le aludni és ne emlékezzenek semmire abból, ami az este történt.
Nicolas
kérdés nélkül felkapott a hátára, majd futásnak eredt. A táj egybeolvadt
körülöttünk, a szél a szemembe vágott, mire lehunytam őket. Ismét szorosan
átkaroltam Nicolas nyakát, hogy le ne essek, ez az utazás kicsit hosszabbnak
bizonyult az előzőnél. Azonnal leszálltam róla, amint megálltunk. Még sötét
volt odakint, de közeledett a hajnal.
- Azért
jöttünk ide, mert be kell szereznünk néhány dolgot a klán számára – válaszolta
meg a férfi a fel nem tett kérdésemet. – Nyugi, szivikém, nem fog sokáig
tartani – kacsintott rám. Kezdett felhúzni ez a hihetetlenül pimasz viselkedés,
ugyanakkor valahogy tetszett is egy kicsit. Rég nem találkoztam olyannal, aki
ne a hercegnőt látta volna bennem.
Próbáltam
nem törődni azzal, hogy ismét azt a lekicsinylő becézést használta velem
szemben, ehelyett körülnéztem, miközben a város egy utcáján sétáltunk végig.
Szemmel láthatóan civilizáltabb volt az előző kettőnél, az utcai lámpák
elektromos árammal működtek. A házak falait fehérre meszelték, előttük autók
parkoltak.
Ravranarban
nem használtunk ilyeneket. Nem volt áram, telefon, számítógép, sem autók, de ez
így volt rendjén. Én csupán onnan ismertem ezeket az ember használta tárgyakat,
hogy édesapámmal jártam párszor a Földön és ő mutatta meg nekem a modern
technika vívmányait. Habár beláttam, ugyan hasznosak ezek a találmányok, mégsem
hiányzott nekem, miután hazatértem apával.
Dakota és
testvére otthagytak egyedül az utcán, pár percig voltak távol.
- Mit
kellett lopnotok? – érdeklődtem, mikor visszaértek hozzám.
- Roppant
vicces vagy, de nem loptunk semmit – felelte Dakota a szemeit forgatva. -
Mellesleg semmi közöd hozzá – sétált el mellettem utálatos pillantást vetve
rám.
- Ugyan, ne
légy ilyen goromba – szólt rá mosolyogva Nicolas. – Egy vámpírnak értékes
információja akadt számunkra a környékbeli helyzetről. Azt suttogják, hogy csapatok
szerveződnek a klánunk ellen, így ez az informátor elmondott néhány dolgot
nekünk. Ennyi az egész. Meg vettünk egy új cipőt a Mesternek, csak errefelé
gyártják – lóbálta meg előttem a szatyrát, majd kivett belőle egy kisebb
szatyrot, amit a kezembe nyomott. – Beugrottam neked kajáért. Remélem,
megfelel, szivikém – küldött felém egy bájos mosolyt.
- Mi az, meg
akarsz mérgezni? – bontottam ki a kaját a zacskóból, ő csak felnevetett. –
Köszi – mondtam végül zavartan, mikor láttam, hogy tényleg valami normális
étellel szolgált.
Elfogyasztottam
a számomra ismeretlen, gyümölcsös péksüteményt, majd tovább indultunk. Útközben
megálltunk párszor pihenni, mert Nicolas szemmel láthatóan még nem gyógyult fel
teljesen. Végállomásként pedig a semmi közepén, egy erdős, hegyes tájon
telepedtünk le. Lepakoltunk egy barlangban, ami elég mélynek tűnt.
- Mi bentebb
lefekszünk nappalra aludni - közölte Dakota. Szemmel láthatóan egyáltalán nem
érdekelte, mi van velem, holott ő kényszerített arra, hogy velük tartsak. Úgy
kezelt, minta csak egy púp lennék a hátukon, egy kellemetlen fekély, amit senki
se akar magának. Részben megértette, miért ilyen velem, hiszen magam sem
szívesen nyíltam meg idegenek előtt, azonban ez a lekezelő, semmilyen stílus
kezdett az agyamra menni.
- Most
szórakoztok velem? Megállhattunk volna az előző városban – hitetlenkedtem a fejemet
ingatva. – Nem, inkább ebben a lyukban kell halálra fagynom. Igazán szép –
gratuláltam nekik leülve az egyik sziklára, a combomat kezdtem dörzsölgetni.
Még mindig vacogott a fogam, az eget vastag felhőréteg borította, épphogy nem
esett a hó.
Nicolas
eltűnt egy pillanatra, majd egy halom faágat dobott le egy kupacba beljebb a
barlangban. Fordult egy újabb kört és intett, hogy üljek közelebb.
Kinyújtottam
a jobb kezem a farakás fölé és úgy igazítottam a karkötőmet, hogy a rubin legyen
legalul.
- Ellion,
tüzet! – kértem a lovagomat, aki az őt jelképező rubinon keresztül az ágak közé
lőtt egy vékony lángcsóvát meggyújtva őket.
Útitársaim
értetlenül néztek rám, de nekem nem állt szándékomban nekik elmondani, mi
történt. Sosem árt a titokzatosság. Dakota szó szerint megfenyegetett, hogy ha
nem árulom el neki, mi a fenét csináltam, akkor ott helyben tépi ki a gégémet.
- Hagyd
abba! – ragadta meg Nicolas a lány felém nyúló kezét. Szúrós szemmel nézett húgára,
amit Dakota nem tudott hova tenni. – Azt sem tudja, kik vagyunk. Szerinted
miért avatna be minket bármibe is? – kérdezte némi éllel a hangjában.
A lány
kirántotta a karját testvére szorításából és durcásan képpel eltűnt a
barlangban – valószínűleg nem tetszett neki, hogy Nicolas mellettem állt ki.
Kínos csend maradt utána. A vámpír leült a velem szemben lévő piszkos kőre,
percekig csak a kinti szél ostromolta fák közé meredtünk.
- Kösz az
előbbit – biccentettem felé.
- Igazán
nincs mit – nézett rám a szeme sarkából ugyanabban a pillanatban, mikor én is
rá. Elkaptam a tekintetem róla és újból hallgatás következett, egyszerűen nem
tudtam, mit kéne csinálnunk.
Végignéztem
a barlang szája előtt elterülő fák törzsének derekán, amik egy szintben voltak
a bejárattal, ugyanis a vájat egy hegy oldalában helyezkedett el nem olyan magasan.
- Semmilyen
lekicsinylő becenév? – jegyeztem meg ismét rá nézve egy normális beszélgetés
elindulásának reményében. Eleget hallgattam az elmúlt hónapban, mikor napokig
egyedül utaztam.
- Tudtam,
hogy egyszer hiányolod majd – kuncogta -, de miért lenne lekicsinylő? – vonta
fel a szemöldökét.
- Ott,
ahonnan én jövök, a szajhákat illetik ezzel, én pedig nem érzem magam annak – magyaráztam
neki, majd nyeltem egyet, viszont ő csak elnevette magát.
- Nos, az
ok, amiért így szólítottalak meg, egyáltalán nem ez. Tudod, kegyed nagyon
elbűvölő – termett előttem és egy csókot hintett a kézfejemre.
- Ennél még
a szivikém is jobb volt – grimaszoltam és kihúztam jobbomat a kezéből.
-
Szélsőségesek az elvárásaid – nevetett fel visszaülve a sziklára.
- Tudnád,
hányszor hallgattam végig ezt a benyalós szöveget – húzódtam közelebb a tűzhöz,
hogy annak melege teljesen beterítsen.
- Miért, nem
tán hercegnő vagy? – csinált úgy, mintha ülve akarna hajbókolni előttem.
Valószínűleg viccnek szánta, mégis elég gúnyosan hatott.
- Mondhatni
– feleltem kurtán. – Miért vagy ilyen normális velem? - próbáltam én faggatózni,
hogy eltereljem a szót. Nem akartam neki Ravranarról beszélni, ha pedig
elhúzódott volna ez a hercegnős dolog, nem úsztam volna meg a kéretlen
kérdéseket.
- Akkor ez
egy játék? Előbb te kérdezel, aztán meg én? – Szemmel láthatóan igen szórakoztatónak
találta a diskurzust.
- Legyen –
adtam be a derekam, bár tartottam a túlzott kíváncsiskodásától. – Szóval, miért
vagy most ilyen rendes fiú, mikor nem olyan régen még szexista megjegyzésekkel
bombáztál?
- Te aztán
profin kérdezel – dicsért meg elismerően fülig érő szájjal, vámpírfogai
látszódtak mosolya közben. – Remélem nem baj, hogy kifejezem, ha tetszik nekem
valaki – húzta végig az alsó ajkán a jobb hüvelykujját. Zavarba jöttem a tüzes
pillantásától, ezúttal sokkal őszintébbnek hangzott, mint a kézcsók. – Szereted,
ha kényeztetnek?
- Miféle
kérdés ez? – fordítottam el a fejem zavaromban, teljesen elvörösödtem. Azért
nem voltam hozzászokva az ilyen nyílt intim beszélgetésekhez.
- Igaz,
minden nő szereti a kényeztetést - húzta huncut mosolyra a száját, miközben egy
kósza tincsével játszott a jobb kezével.
- Mikor változtál
vámpírrá? – motyogtam a szavakat csodák csodájára dadogás nélkül, ami ugyan
szokásom volt, ha feszélyezve éreztem magam.
- 1622-ben a
húgommal együtt – hadarta. Biztos voltam benne, hogy megérti majd a kérdésem halkságom
ellenére szuper vámpírhallásának köszönhetően. – Honnan tudtad, mit kell
csinálnod, hogy megments engem?
- Az
édesanyámtól tanultam – feleltem. - Boszorkány volt.
- Mesélj
nekem arról az átokról – kérte kíváncsian. Úgy tűnt, minden érzékével rám
összpontosított.
- Ez nem is
kérdés – tiltakoztam, hátha feladja és valami mással hozakodik elő.
- Ugyan ne
makacskodj már! Bármit megteszek, ha elárulod ezt nekem – ajánlotta fel egy
pajzán mosoly kíséretében. A pillantásával konkrétan elkezdett vetkőztetni.
- Oké,
elmondom, csak tedd meg, hogy nem nézel így rám többet – fordítottam a
tekintetem inkább a kint elterülő hatalmas rengeteg felé.
- Pedig
annyi mindenre használhattál volna– sóhajtott fel csalódottan, majd az alsó
ajkába harapott. – Tudod, sokféle igényt ki tudok elégíteni – kacsintott rám.
Próbáltam
leplezni zavaromat, mert szemmel láthatóan élvezett minden egyes másodpercet,
amit a lángvörös arcom bámulásával töltött. Megköszörültem a torkom.
- Több ezer
évvel ezelőtt, még a sárkányok idején nagy viszály volt emberek és druidák között.
Igazából a helyzet az volt, hogy az emberek megrögzötten vadászták a druidákat,
akik pedig kénytelenek voltak megvédeni magukat – kezdtem a történetet, nyeltem
egy nagyot. Valamiért eszembe jutott, mikor édesanyám először elmesélte nekem
ezt a mondát, szóról-szóra emlékeztem rá. – A halandók mellett azonban állt egy
hatalmas erejű boszorkány, akit a druida szülei elkergettek otthonról és világ
életében gyűlölte ezért a saját fajtáját. Kifejlesztett hát egy olyan átkot a
druidák ellen, amit sem ember, sem természetfeletti nem tudott feloldani, ezért
nevezte ezt el druida átoknak. Azt tervezte, hogy ezzel kiírtja majd az egész
fajt ám megöregedett és meghalt anélkül, hogy célját véghezvitte volna. Az ezt
követő kétszáz évben a boszorkány tanítványai tovább szórták az átkot, míg a
druidák kihaló félbe kerültek. Ekkor lépett színre Venora, egy óriási
hatalommal bíró druida papnő, aki kifejlesztett egy szertartást, amivel meg
lehetett menteni az áldozatokat. Azóta ez az átok elterjedt gyilkoló és
önvédelmi eszköz lett a feketemágusok körében, mert habár ki van fejlesztve a
megoldás, csak kevesek számára ismert. Különben is, komoly gyakorlottság kell a
rontáslevételben ahhoz, hogy egy ilyen bonyolult szertartást véghezvigyünk. Ezt
energiaátáramoltatásnak nevezik.
- Az meg micsoda?
– érdeklődött tovább Nicolas.
- A
szertartást végző átáramoltatja a lélekenergiáját az áldozatba, ezzel átmossa
annak testét és lelkét. Ezen kívül persze szükségesek már tisztító technikák
is, de elég mára a rontáslevételből – dörzsöltem össze fázó kezeimet, még
közelebb ültem a tűzhöz.
- Elég
érdekes történet volt – mondta, a tekintetéből pedig úgy vettem észre, hogy
tényleg vonzotta a téma.
- Te is
mesélhetnél valamit. Hogyan változtattak át? Mik voltak a körülmények? –
próbáltam minél személyesebb kérdést feltenni, ugyanis szándékomban állt zavarba
hozni még a beszélgetésünk folyamán. Valljuk be, ennek a lehetősége egyenlő
volt a nullával, de legalább próbálkoztam. Ráadásul roppantul foglalkoztatott,
hogy mit válaszol majd, azonban tartottam tőle, nem fog tetszeni a története.
- Nem
történt semmi különös – rándította meg hanyagul a vállát. – Egy halászfaluban éltünk
a szüleinkkel, sokat segítettünk apánknak a hal- és kagylóárusításban. Én huszonkettő,
Dakota pedig tizennyolc éves volt. Egy napon egy rablóbanda rátámadt a falunkra
elpusztítva mindent maguk mögött. Mindenkit megöltek, kivéve engem és a
húgomat, mert elrejtőztünk. Az egyik közülük ránk talált és úgy döntött, elad
minket rabszolgának valamelyik nagyobb városban. Amíg nem sikerült vevőt
találni, addig egy cellában tartottak minket más rabokkal együtt. Minden egyes
éjjel kiválasztottak öt nőt a szebbjéből és megerőszakolták őket egy kiadós
verés után. Nálam akkor szakadt el a cérna, mikor Dakotát is elvitték. Ellenük
szegültem, ezért egy csinos kis heggel ajándékoztak meg a hátamon. Még két
hetet töltöttünk itt, majd egy vámpírtámadás során a többi rabnak kiszívták a
vérét, a banditák közül meg csak azok haltak meg, akik a cellát őrizték, a
többiek éppen gyakorolták a mesterségüket valahol, így nem voltak jelen a támadásnál.
- Titeket
miért nem öltek meg? – kérdeztem óvatosan.
- A Mester
szemébe néztem és azt mondtam neki, hogy tegyen olyanná, mint ő, mert meg
akarom bosszulni azt, amit a húgommal tettek. A Mesternek tetszett az elszántságom,
ezért megadta, amit kértem és Dakotát is átváltoztatta, ő is szét akart csapni
a rablóbanda között – mesélte. – Így is történt. Ketten egy éjjel visszamentünk
hozzájuk és olyan mészárlást rendeztünk, amilyet még életemben nem láttam.
Minden másodpercét élveztem – mondta a lángokba bámulva, ködös tekintettel.
Újra lejátszódhattak benne az események.
Igyekeztem
leplezni, mennyire megdöbbentett az utolsó mondata, mert nem volt jogom
ítélkezni felette. Megértettem miért tette, hiszen részben én is ugyanezen okból
jöttem a Földre, bosszút állni.
- Soha nem
fogom megbánni, hogy ezt megtettem. Megérdemelték – vigyorodott el felfedve
meghosszabbodott szemfogait, azonban hangjában rengeteg düh bújt meg. – Mondd,
félsz tőlem? – kérdezte megnyalva az alsó ajkát, ami másmilyen helyzetben
eléggé vadító lett volna, de abban a pillanatban inkább állatiasan hatott.
- Azt
hiszed, meg tudnál ölni? – vontam fel a szemöldökömet tettetve a kemény lányt,
de ő kinevetett, mintha elszállt volna belőle az iménti gyűlölet.
- Te igazán
szórakoztató nő vagy, rég mulattam ilyen jól – sóhajtott fel. – Mondd, van valakid
odahaza?
- Nincs –
válaszoltam, miután megköszörültem a torkomat. Felizzott a karkötőmön a rubin,
mire odakaptam. Telepatikusan üzentem Ellionnak, hogy állítsa le magát.
- Mi volt
ez? – bökött Nicolas érdeklődve jobb csuklóm felé.
- Semmi –
válaszoltam tömören. – Különben sem te jössz – próbáltam terelni a szót.
- Igazad van
– értett velem egyet. – Akkor gyerünk – könyökölt várakozón a térdére a
szájához érintve bal kézfejét.
- Te minden
lányt fel akarsz szedni, akivel csak találkozol? – kérdeztem cinikusan.
- Pofa be!
Aludni akarok, de inkább fulladozok a nyáltengerben – hallottuk meg hirtelen
Dakota kiáltását a barlang belsejéből.
- Azt
hiszem, sajnos jelenésem van – állt fel megadóan Nicolas a szikladarabról. – Jó
nappalt, szivikém – kacsintott rám és elindult a befelé a sötétségbe, de pár
lépés után megtorpant, mintha eszébe jutott valami. – Mellesleg csak azokak,
akiknek ilyen formás fenekük van, mint neked – csinált úgy mindkét kezével,
mintha alulról belemarkolna a levegőbe, ami a hátsóm fogdosását
szimbolizálhatta.
- Inkább
maradtál volna csendben – dobtam utána erőből egy kavicsot, de az nem érhetett
célba, mert Nicolas már eltűnt az árnyak között és csupán könnyű, szórakozott
nevetésének visszhangja maradt utána.
Órákig ott
ücsörögtem egyedül azon a sziklán, néha felálltam tenni egy kört, mert teljesen
elgémberedtek a tagjaim. Sokat gondolkodtam rajta, hogy akár itt is hagyhatnám
őket, de a megérzésem azt súgta, jó irányba tartok, ha velük megyek. Tudtam,
nem lesz könnyű, ami rám vár innentől, viszont ezzel már akkor tisztában
voltam, mikor nagyjából egy hónapja eljöttem Ravranarból.
Többször
elindultam a barlang belsejébe csökkenteni az unalmamat és az egyedüllétemet,
viszont minden alkalommal visszafordultam ott, ahonnan az árnyék kezdődött. Nem
akartam tudni, mik lehetnek még odabent, ugyanis nem láttam a sötétben. Elég
merész ötletnek tűnt olyan ellen felvenni a kesztyűt, akit egyáltalán nem
látok. Talán keménynek mutattam magam, de nem éreztem magam annak, mégis
jobbnak láttam így tenni. Megszoktam már odahaza a hercegnői bánásmódot, hogy
bárki, aki megtudta, én vagyok a király lánya, homlok egyenest egy gyenge
harmatcseppnek hitt és soha nem néztek ki belőlem ennél többet. Gyűlöltem a lenézésüket,
ezért próbáltam lépten-nyomon bizonyítani az erőmet.
Elhelyezkedtem
egy kényelmesnek tűnő sarokban a tűz mellett - kénytelen voltam aludni
valamennyit, ha nem akartam kidőlni a következő utunk alatt -, ekkor jöttem rá
igazán, mennyire elfáradtam. A kimerültségtől álmatlanul töltöttem a nap
további részét, mintha valami fekete lyukba estem volna.
A következő
pillanatban valaki végigsimította az arcomat, puhán érintett meg, hüvelykujját
végigfuttatta az alsó ajkamon.
- Indulunk,
szivi – hallottam meg Nicolas ismerős hangját, mire azonnal kinyitottam a
szememet. Eltoltam magamtól a kezét, ő pedig hátrébb húzódott, hogy fel tudjak
állni. Komolyan nem hallhatott még arról, mi az a magán szféra.
- Te tényleg
nem tudsz rólam leszállni – motyogtam álmos hangon, majd a szám elé tettem a
kezem, ahogy ásítottam.
A tűz
kialudt a nap folyamán, csak szürke hamu maradt utána.
- Miért vagy
morcos? – biggyesztette le alsó ajkát Nicolas.
- Mert
felébresztettél – feleltem a szememet dörzsölgetve, a barlang szájához léptem.
Nem vártam meg, míg ismét kinevet.
Odakint
csendes idő uralkodott, vékony hóréteg borította a tájat. A hideg átjutott a
ruháimon, egészen a csontomig hatolt. Dideregni kezdtem a vastag kabátom alatt,
alig vártam, hogy valami normálisan fűtött helyre érjünk.
Nicolas oda
akarta nekem adni a kabátját, de finoman visszautasítottam és felugrottam a hátára.
Szó nélkül indult el, miután jól megkapaszkodtam rajta. A csípősen hideg levegő
azonnal felébresztett annak ellenére, hogy az arcomat Nicolas nyakába temettem.
Élveztem bőrének édes illatát, bele is feledkeztem, így gyorsabban eltelt az
utazási idő.
Ismét egy
lakottabb területen állapodtunk meg, ahol az emberek furcsa nyelvet beszéltek,
amit nem értettem meg. Nagyjából tudtam, merre járunk a földi térképen, azonban
nem jöttem volna rá magamtól. Nicolas elárulta, hogy Romániát elhagyva
Szerbiába értünk, nekem vettek valami ennivalót, utána már tovább is álltunk.
Nem léptük át a magyar határt, inkább Horvátországon keresztülvágva jutottunk
el Szlovéniába, ahol el kellett intézniük egy megbeszélést.
Egy eléggé
lepukkant házba tértünk be, azonban belülről sokkal biztatóbb volt a látvány.
Egy előszoba fogadott minket, ahol a lámpa fénye töltötte be a teret, itt
fogadott minket két barna hajú izomagyú fickó – úgy vettem észre, útitársaimat
már ismerték -, tipikus testőralkatok. Elkísértek minket egy hatalmas
társalgóba, ahol sokkal nagyobb félhomály uralkodott, mint az előszobában. A
helyiségben a falakat bordó színűre mázolták, képeket aggattak fel mindenfelé,
akár egy kiállításon. A padló deszkái néha megreccsentek, mikor rájuk léptem –
azért átfutott az agyamon, hogy vajon mit fogok csinálni, ha beszakad alattam a
padló.
Középen egy
ovális asztal terült el, amit körbeültek legalább tízen, férfiak és nők
egyaránt. A ruháik – amiket főként a fekete és a bordó szín jellemzett -
régiesek voltak, de egy cseppet sem kopottak. Azok a hölgyek pedig, akik nem
ültek az asztalnál, csak némelyik férfi mellett álltak, szinte mindent
megmutattak a testükből. Már zavarba ejtően túl sokat láttam belőlük. Mindannyian
hangosan beszélgettek, hahotáztak kártyázás és szivarozás közben – mindegy
egyes vigyoruknál kivillantak vámpíragyaraik -, a hölgyek pedig bájologtak
velük – ők embereknek tűntek első látásra.
- Örülök,
hogy ismét láthatlak, Nicolas - fordult felénk az asztal bal végén ülő, hegyes
orrú férfi, erős akcentussal beszélt. A hangja olyan lágy volt, mint a
karamell, ami szétolvad az ember szájában, barna haját rövidre nyírva hordta.
Arca jobb oldalát egy hatalmas, egyenes forradás csúfította el, ami megtört,
mikor elmosolyodott. – Mi járatban erre?
Az első
mondatára még nem, de a másodikra már alábbhagyott a társaság alapzaja,
mindegyik fülelt, de a játék nem állt meg.
- A Mester
küldött azért, hogy emlékeztessünk téged az egyezségünk rád eső részére –
nézett a férfira Nicolas közömbösen. – Nem szereti, ha szórakoznak vele, Lovro.
Az említett
férfi szívott egyet a szivarjából, majd visszatette a hamutál tartórészére,
lassan fújta ki a füstöt.
- Eszem
ágában sincs szórakozni vele - tartotta maga elé a két kezét védekezően Lovro.
- Teljes mértékben a ti oldalatokon állunk – terítette le az asztalra a
lapjait. – Póker – hangzott az egyszerű szó, mire a társaság elégedetlenül felszólalt,
Lovro pedig maga elé húzta az asztal közepén elterülő korongkupacot.
- Szóval nem
igaz a hír, hogy sereget gyűjtesz magad köré? – lépett közelebb Nicolas egy lépést
az asztalhoz, Lovro keze megállt a levegőben, amint ismét a szájába akarta
tenni a szivart.
- Szerinted,
ha ezt csinálnám, ti élnétek még? – emelte meg a hangját lassan ránk pillantva.
– Ez azért elég sértő – tette vissza a szivarját a hamutálba. – Már nem azért,
de szinte az én klánom a leghűségesebb hozzátok, soha egyetlen panasz nem
érkezett ránk. Gazfickók vagyunk, de nem hülyék. Épeszű lény szerinted mikor indulna
harcba egy öt klánból összegyúrt unió ellen? – Vámpírsebességgel felállt az
asztaltól és elindult Nicolas felé, a társaság nem játszott tovább, készségesen
fülelt mindegyik. – Sok csatát végigjártam már – húzott végig a mutatóujjával
az arcán éktelenkedő sebhelyen. – Elég sok lázadót össze kéne szednem a
semmiből, hogy ellenetek támadjak.
Nicolas
állta Lovro kemény tekintetét, egyikük sem pislogott.
- Szerintem
igazat mond – szólalt meg Dakota közömbös hangján, úgy nézte a szlovén vámpírt,
mintha olvasni tudna benne. – Mi van, ha másik hazudott?
- Majd
szólok Zackynek, hogy ellenőrizze le ezt a fülest, mert úgy néz ki, besült –
mondta végül Nicolas és hátrált egy lépés a húgára nézve.
Ekkor
találkozott a tekintetem Lovroéval, szürke szeme titokzatosságot sugárzott.
Zavarba ejtően lassan mért végig, elismerően elmosolyodott.
- Milyen
szépséget hoztatok magatokkal ide? – szagolt bele a levegőbe. – A vérének
különleges illata van.
- Akkor csak
szagolgasd nyugodtan, mert egy cseppet sem kapsz belőle. – Próbáltam bátornak
tűnni, azonban magamban igazán reméltem, hogy nem akar ettől megfojtani. Elég
rosszak voltak az esélyeink a létszámfölényükkel szemben.
Nicolas a
szlovént megelőzve szólalt meg kihasználva a klán vezető meglepettségét.
- Ő a társam
– lépett mellém balról és átkarolta a vállamat, egy apró puszit nyomott a hajamba.
Egy ideig
visszhangzott a mondata a fejemben, viszont lassan ráébredtem, mit értett társ
alatt. Feszélyezett a közelsége, az illata teljesen elbódított, megráztam hát a
fejem, hogy kitisztuljon.
- Egy
fenéket vagyok a… - kezdtem volna tiltakozni, de a pillantása csendre intett.
- Milyen
kár, szívesen eljátszottam volna vele – vakarta meg a fejét Lovro.
- Mindjárt
eljátszadozhatsz az öklömmel – emeltem volna fel a jobb kezem egy ütésre,
azonban Nicolas lefogott.
- Csípős a
nyelve, meg kell hagyni - vigyorodott el a szlovén vámpír, visszaült az
asztalhoz.
- Ja, elég
baj van vele – helyeselt a vámpír, aki a társamnak állította magát.
Innentől nem
figyeltem az eseményekre, minél hamarabb ki akartam jutni onnan, hogy jól pofon
vághassam drága kísérőmet. Gyűlöltem, ha úgy beszéltek rólam, mintha ott se
lennék, ezt otthon sokat megkaptam – főleg, mikor arról beszéltek, milyen sokat
kell még tanulnom, illetve mennyire nem tudom magamat kordában tartani.
Ugyanazon az
útvonalon mentünk ki, mint amelyiken érkeztünk. Abban a pillanatban, mikor
becsukódott mögöttünk az ajtó, ellöktem magamtól Nicolast.
- Szívesen
az életedet – sóhajtott fel meg nem állva.
- Te meg
miről beszélsz? Hogy jössz ahhoz, hogy a társadnak nevezz? Azt se tudod, ki vagyok
– vágtam a fejéhez kiabálva mindent, ami az eszembe jutott, megalázottnak
éreztem magam. – Erre semmi szükség nem volt.
- Ha nem
mondom ezt, akkor bepróbálkozott volna nálad és ő nem ismeri az ellenkezést az
ebédtől – magyarázta, miközben nem nézett rám. Mintha egy kis sértődöttség bújt
volna meg a hangjában.
Csendben
maradtam egy időre, kezdtem belátni az igazát. Nem ismertem Lovrot, fogalmam
sem volt róla, mire lehet képes, talán ott helyben megtámadott volna, ha Nicolas
nem nyilvánít az övének. Megköszörültem végül a torkom, viszont folytattam a
hallgatást, a büszkeségem nem engedett megszólalni.
Elsétáltunk
egy szállodáig, ahol megszálltunk nappalra, észre se vettem, milyen sok idő
eltelt ismét. Azonnal a fürdőbe siettem és magamra zártam az ajtót, szükségét
éreztem egy forró fürdőnek. Nagyjából egy óra múlva kiszálltam a kádból és
miközben törölköztem, valaki kopogtatott.
- Ha nem
jössz ki, bemegyek meztelenül és előtted fogok letusolni, hátha az majd siettet
– hallottam meg Nicolas hangját kintről.
- Dehogy
jössz be, bezártam az ajtót – szóltam neki ki befejezve a törölközést.
- Gondolod,
visszatart egy zárt ajtó? – gúnyolódott, viszont igaza volt.
Gyorsan
felkaptam a cuccaimat, megmostam a fogamat – pakoltam el csereruhát, fogkefét,
meg egyéb szükséges dolgokat, mikor eljöttem otthonról - és ajtót nyitottam.
- Végre –
morgott türelmetlenül, alsógatyában várt a küszöbnél. Akaratlanul is elidőzött
rajta a tekintetem, belepirultam tökéletesen kidolgozott testének látványába.
Megremegett a szája széle, miközben arrébb állt, hogy ki tudjak menni, majd
vámpírgyorsasággal eltűnt a fürdőben. Utána jöttem csak rá, hogy valójában azért
remegett az ajka, mert próbált elfojtani egy mosolyt.
Dakota
lefoglalta a díványt, így meg kellett osztoznom Nicolasszal a franciaágyon.
Szuper, alig fél órája leordítottam, most meg egy ágyban fekszünk, igazán
hiteles kirohanás – zsörtölődtem magamban a történteken.
Befeküdtem
az ágyba a másik fekvőhely felé fordulva alvást színlelni, hátha valóban el
tudok majd aludni. Hallottam, amint kinyílik a fürdő ajtaja és Nicolas átengedi
Dakotának a helyet. Résnyire nyitottam a szememet, kíváncsi voltam, mit fog
csinálni. Az izgalmak elmaradtak, ugyanis a férfi egyszerűen befeküdt alsógatyában
a takaró alá nekem háttal. Ahogy telt az idő, lassan kezdett emészteni a bűntudat,
amiért úgy leteremtettem, pedig ő csak segíteni akart
Gyengéden
megérintettem a vállát, mire ő félig felém fordult. A haja hozzátapadt az arcához
a nedvességtől, beletúrt egy kicsit üstökébe, amitől a tincsei az égnek meredtek.
- Sajnálom –
kezdtem halkan, mire egyből rám nézett. – Ne haragudj rám, amiért kiabáltam
veled, mikor meg sem érdemelted – kértem tőle teljesen őszintén.
- Ugyan,
több kell ennél ahhoz, hogy vérig sérts – mosolyodott el. – Mellesleg mondtam
már, milyen gyönyörű vagy? – nyalta meg az alsó ajkát, majd hasra fordult, a kezével
kitámasztotta a fejét. – Eszméletlenül szexi ez a tűzvörös – simított végig a
hajamon, én is elmosolyodtam.
A karkötőmön
lévő rubin ismét felizzott, azonban ezt nem a szokásos telepatikus szidás
követte.
- Vedd le
róla a mocskos kezedet – hallottam meg Ellion hangját a karkötőmből.
Nicolas
arcára döbbenet ült ki, valószínűleg nem sűrűn hallhatott beszélő ékszereket
addigi élete során.
- Abba bele
sem gondoltál, hogy élvezem, ha a hajamat birizgálja? – kérdeztem cinikusan,
mintha magamban beszélnék. Egyáltalán nem figyeltem arra, mit beszélek, eléggé
felbosszantott már Ellion a folytonos féltékeny kiszólogatásaival, hiszen ő
volt az, aki mindent elrontott. – Sőt, mi lenne, ha nem csak a hajamat simogatná?
– fogtam Nicolas tarkójára és magamhoz vontam, megcsókoltam, játszani kezdtem
az ajkaival. Annyira dühíteni akartam Elliont, hogy észre sem vettem, mit
teszek.
Amint észbe
kaptam, eltoltam magamtól Nicolast és úgy elvörösödtem, hogy vetekedhettem
volna egy paradicsommal. Zavaromban dadogni kezdtem, de semmi értelmes nem sült
ki belőle. Nyeltem egyet.
- Sajnálom –
szabadkoztam elfordítva róla a tekintetem, azonban ő az arcomra simított és
kényszerített, hogy a szemébe nézzek.
- Nekem
tetszett – bújt meg egy huncut mosoly a szája sarkában.
Egyre
közelebb hajolt hozzám, majd dús ajkait az enyémre nyomta, játszadozni kezdett
vele. A szívem gyorsan kezdett verni, igazán meglepett még engem is, hogy
mennyire tetszett ez a helyzet. Elég romantikus csók volt, nem próbálta meg
betolni a nyelvét a számba. Elöntött a forróság.
Drága Bonnie!
VálaszTörlésIsmét egy elképesztő résszel álltál elő, ami szerintem a legjobb fejezetté nőtte ki magát a végére. Ügyesen összehoztad a fejezetet! Teljesen azonosulni tudtam a főszereplővel és tetszett, hogy ilyen hosszú rész lett - bár szerény véleményem szerint, még lehetne kicsivel hosszabb, hogy ne fogyjunk ki az olvasmányokból. ;) A rész vége felé már azon járt az agyam, hogy vajon mikor fogod a legújabb részt felrakni és amikor a csókolózós jelenethez értem, egészen biztos voltam benne (és biztos is vagyok), hogy nem fogom kibírni, amíg fel nem rakod a következő fejezetet! Nagyon izgatott lettem a végére, kíváncsi vagyok hogy alakul kettőjük között. :)
Viszont szemet szúrt nekem pár apróság is, amit valószínűleg még te sem vetted észre, gondolok itt a helyesírási hibákra (lemaradt 1 "a", kicsit értelmetlen volt 1-1 mondat és szóismétlés is volt benne -kifejlesztett-re gondolok-).
Nicolas pedig már a rész elején megtetszett nekem. Hiába, nem tehetek arról, hogy a rossz fiúk mindig is vonzottak vagy legalábbis az olyan típusúak, mint Nicolas. :) Sajnálom, ami vele történt még régebben.
Kíváncsian várom a folytatást, remélem minél hamarabb már el is lehet majd olvasni! :)
Puszi,
Rosy.
Szia!
TörlésNos igen, a helyesírást próbálom mindig átnézni többször is és azért kiakasztó, hogy még így is marad benne, mert az ember akaratlanul is átfut rajta többszöri olvasás után. :D
Örülök, hogy felcsigázott a történet, majd a téliszünetben tervezem hozni a folytatást.^^
Amúgy nem tudom, hogy az előző fejezetet olvastad-e, de csakis ajánlani tudom a részletek megértése végett. :P Illetve próbáltam belecsempészni némi akciót is, kíváncsi vagyok a véleményedre.
Örülök és köszönöm, hogy kaptam tőled ezt a hozzászólást, szivesen olvasom minden sorát.^^
xoxo B.-
Hidd el, én is vagyok és voltam is így, hogy többször is átnéztem, nem volt-e benne valami helyesírási hiba és mikor visszaolvastam, akkor vettem észre, hogy egy két szó teljesen értelmetlen lett. :)
TörlésHú, az már nagyjából egy hét. :3
Olvastam valamikor, ha jól emlékszem, de szerintem elfelejtettem írni hozzá. Elég szétszórt voltam mostanában (végzős vagyok és itt volt a szalagavató is, a tablófotózás is).
Igyekszek egy két tippet adni, de hát a nagyobb része rajtad áll! ;)
Puszi,
Rosy.
Nem akarom túl hosszúra húzni a véleményem, de te is egy boszorkány vagy az biztos :D
VálaszTörlésA lánynak nem csak a neve, a kinézete is olyan, mint az enyém... Nem tudom hogyan csináltad, de az tuti, hogy megleptél vele! Egyébként imádom a blogod és alig várom a következő részt! ^^
Szia!:)
TörlésHaha, ez érdekes. :D
Köszi, örülök, hogy tetszik, a szünetben igyekszem hozni a folytatást.^^
xoxo B.-
Hűű.
VálaszTörlésÚgy szégyellem magam, hogy te mindig szép hosszú véleményt írsz, én meg nem tudok kinyögni egy értelmes mondatot se. :D
Egyre izgalmasabbá és érdekesebbé válik a történet, hozod a hangulatot, fent tartod a figyelmet és a kíváncsiságot, úgyhogy összességében csak gratulálni tudok. :D
Ölelés,
Kol
Szia!
VálaszTörlésAhogy ígértem, itt vagyok és elolvastam a történet következő fejezetétét. Jó lett, viszont nekem erről a felkapott a hátára és átvágtattunk az erdőn, kicsit Twilightos beütést adott számomra. Csak Edward háta helyett Nicolas van. Nem mondom, hogy ez a verzió nem szimpatikusabb számomra, már csak azért is, mert az én történetemben is Nicolas van :D
Ez a fickó merőben más, és ez így tökéletes. Amíg az enyém egy igazi agglegény típus, a tiéd egy igazi nőcsábász, aki nem fél kimondani, amit gondol :D A humora miatt nagyon szimpatikus, és ahogy észrevettem hősnőnk is elkalandozott egy kicsit, amikor megállt előtte. Ugyan már kislány, szeretnéd, ha Nicolas téged választana és nem a te szavaiddal élve, egy „lotyót, akit a városban szedett össze” Na és ez a mondat? :D „ Szemétláda egy félisten testébe zárva.”
Hölgyeim álljunk meg egy pillanatra és adózzunk néma csenddel ama nőtársainknak akik a mai napig egy ilyen pasi láttán elolvadnak. Köszönöm! És most olvassunk tovább.
Vámpírvacsi, hmm. Nem is olyan rossz az, ha nem állatok módjára csinálják, ezt már tudjuk a regényekből.
Az utazás részleteit nagyon jól leírod, szinte megjelenik az ember szeme előtt. Mintha filmet néznék.
Na jó, imádom Nicolas karakterét, de ha engem szivikémnek hívna, akár halott akár nem, a legnemesebbik szerve bánná a becézésem. Amúgy arra tippelek, hogy ha már Nico ennyire lenézi a főszereplőnőt, akkor talán ő is nemes lehet, vagy valami hasonló, de javíts ki ha tévednék.
A varázslat háttértörténete izgalmas és kutatásra csábítja az olvasót. Nicolas és Dakota átváltozásának története viszont épp az ellenkező érzéseket váltja ki. Szomorú és együttérzést kelt bennünk, és szerintem nagyon aranyos, jó értelemben. Hiszen Nicolas azért választotta ezt az életformát, hogy megmentse azt akit szeret. Nálam ez egy férfi karakterben hatalmas pirospont.
Részletesen leírod a helyszíneket, ez segít eligazodni az olvasónak.
Hopp, egy csók! Ügyes terv ahhoz, hogy féltékennyé tegyük valakit :D Ravasz és vérbeli nő! De utána ne sajnálkozzunk már! Az olyan álszent. A csajon látszik, hogy bejön neki Nicolas, akkor meg már ne sajnálkozzon :D Jó volt az, nem?
És a fejezet végi kommentem: ÁH, itt kell abbahagyni?
Kedves Lera!
TörlésKöszönöm a hosszú kommentedet, igazán örülök, hogy tetszik a történet. :) A hibákon igyekszem majd javítani.
xoxo B.-