2015. november 28., szombat

3. fejezet - Kitérők

Sziasztok!
Meghoztam a harmadik fejezetet, ami kicsit hosszabbra sikeredett és a jövőben majd próbálom tartani ezt a fejezethosszt, remélem ez nem tántorít el titeket az olvasástól. :D Szívesen várom a véleményetek, jó szórakozást! ;)

3. fejezet


Kitérők

Az utunk a következő városba egy röpke pillanatnak tűnt a vámpírsebességnek köszönhetően. Összeszorított szemmel kapaszkodtam Nicolas hátán egész végig - nem maradtam le semmiről, hiszen a fákat körülöttünk úgyis egymásba olvadva láttam volna –, még akkor is egy ideig, miután már megálltunk az erdő szélén a rengetegből kiérve.
- Már elengedhetsz – javasolta Nicolas hátrafordítva a fejét -, megérkeztünk. Mármint maradj, ha akarsz, csak akkor inkább elölről mássz rám, ha lehet – kuncogta, én meg azonnal kinyitottam a szemem és elengedem őt, a saját lábamra álltam. Egy picit szédültem, de tudtam egyenesen járni.
- Inkább a halál – néztem rá szúrós szemmel, a kezdeti szimpátia kezdett halványodni.
- Én már halott vagyok – vigyorogta, miközben elém lépett és megsimította a hajam.
A látóterem egy szintbe került kellemesen dús ajkával. Alkalmam akadt egy pillanatra végignézni rajta. Világosbarna, hullámos haj keretezte arcát, mely hátul a tarkóját söpörte, oldalt pedig eltakarta a fülét. Markáns, rövid borostával borított álla férfiasabbá tette külsejét, dús szemöldöke alatt tengerkék szeme ült. Egy huncut mosoly húzódott meg a szája sarkában, amitől még vonzóbbnak tűnt. Utáltam magam azért, mert tetszett, amit láttam.
- Nem eléggé halott, sajnos – forgattam meg a szememet ellökve magamtól nagy kezeit. – Inkább szedj össze valami lotyót a városban, annak lehet, hogy majd lesz hozzád gusztusa - próbáltam a legnyilvánvalóbbá tenni, hogy nem akarok tőle semmit. Ismertem már a fajtáját, egy szemétláda egy félisten testébe zárva.
- Te most hízelegsz? – nevette el magát hangosan Nicolas barna hajába túrva.
Nem válaszoltam neki - túlságosan élvezte volna, hogy felhúzom rajta magam -, inkább megszaporáztam a lépteimet és szorosan Dakota mögött mentem tovább, aki elindult emberi lassúsággal a város fényei felé.
Éjszaka lévén az utcák szinte üresek voltak, pár lámpás égett csak, így a félhomály elég kísérteties hangulatot adott a helynek. Nicolas mögöttem jött – nem hallottam a lépteit, de tudtam, hogy alig pár lépésnyire van tőlem.
- Hová megyünk? – kérdeztem Dakotától.
- Vacsorázunk – jelentette ki a lány meg sem állva, vámpírgyorsasággal belépet a mellettünk lévő ház nyitott ajtaján, ahonnan egy kis motyogás után egy nő és egy férfi lépett ki ködös tekintettel Dakota kíséretében.
- Most komolyan? – kérdeztem összeráncolt szemöldökkel. – Elbájoltad.
- Nincs időnk nagy mocskot hagyni magunk után – paskolta meg a vállamat Nicolas, majd engem kikerülve a nőhöz lépett.
Igaza volt, nagyon nem volt szükségünk arra, hogy az egész város idecsődüljön, szóval meghagytam magamnak a mély megbotránkozásomat.
- Legalább életben hagyjátok őket? - próbáltam megkapaszkodni az utolsó lehetőségben.
- Hogyne – kacsintott rám Nicolas. – Ha jól csináljuk, még élvezni is fogják – nézett a városi lány szemébe és rabul ejtette a tekintetével. – Ne hangoskodj, rendben? – suttogta, mire a lány csak bólintott egyet.
Nicolas a lány mögé lépett, elseperte az áldozata hosszú, barna haját az útból és megnyalta a nyakát. Végigsimított az oldalán felfelé, egészen a mellkasáig, ahonnan belemarkolt a mellébe. A lány felsóhajtott, Nicolas pedig pont erre számított, egy önelégült mosollyal szagolt végig a préda nyakán, miközben a keze dolgozott rajta. Amikor a lány nyakába mélyesztette a fogait, azt hittem, hogy sikoltást hallok majd, de ehelyett egy tompa, kéjjel teli nyögés szakadt fel az áldozat torkából. Nicolas mindezt úgy intézte, hogy még véletlen se maradjak le egyetlen, apró pillanatról sem. Ekkor fordítottam el a tekintetem róluk. Hallottam, ahogy cuppog a nyakán és ez a lány nyögéseivel kombinálva elég kellemetlen volt a fülemnek. Amikor ismét feléjük néztem, Nicolas pont akkor engedte el a lányt.
- Mi az, féltékeny vagy, szivikém? - nyalogatta le vigyorogva a száját.
- Csak szeretnéd – fintorodtam el – és nem vagyok a szivikéd.
Eközben Dakota is végzett a vérszívással, visszaküldte a két embert a házukba, hogy feküdjenek le aludni és ne emlékezzenek semmire abból, ami az este történt.
Nicolas kérdés nélkül felkapott a hátára, majd futásnak eredt. A táj egybeolvadt körülöttünk, a szél a szemembe vágott, mire lehunytam őket. Ismét szorosan átkaroltam Nicolas nyakát, hogy le ne essek, ez az utazás kicsit hosszabbnak bizonyult az előzőnél. Azonnal leszálltam róla, amint megálltunk. Még sötét volt odakint, de közeledett a hajnal.
- Azért jöttünk ide, mert be kell szereznünk néhány dolgot a klán számára – válaszolta meg a férfi a fel nem tett kérdésemet. – Nyugi, szivikém, nem fog sokáig tartani – kacsintott rám. Kezdett felhúzni ez a hihetetlenül pimasz viselkedés, ugyanakkor valahogy tetszett is egy kicsit. Rég nem találkoztam olyannal, aki ne a hercegnőt látta volna bennem.
Próbáltam nem törődni azzal, hogy ismét azt a lekicsinylő becézést használta velem szemben, ehelyett körülnéztem, miközben a város egy utcáján sétáltunk végig. Szemmel láthatóan civilizáltabb volt az előző kettőnél, az utcai lámpák elektromos árammal működtek. A házak falait fehérre meszelték, előttük autók parkoltak.
Ravranarban nem használtunk ilyeneket. Nem volt áram, telefon, számítógép, sem autók, de ez így volt rendjén. Én csupán onnan ismertem ezeket az ember használta tárgyakat, hogy édesapámmal jártam párszor a Földön és ő mutatta meg nekem a modern technika vívmányait. Habár beláttam, ugyan hasznosak ezek a találmányok, mégsem hiányzott nekem, miután hazatértem apával.
Dakota és testvére otthagytak egyedül az utcán, pár percig voltak távol.
- Mit kellett lopnotok? – érdeklődtem, mikor visszaértek hozzám.
- Roppant vicces vagy, de nem loptunk semmit – felelte Dakota a szemeit forgatva. - Mellesleg semmi közöd hozzá – sétált el mellettem utálatos pillantást vetve rám.
- Ugyan, ne légy ilyen goromba – szólt rá mosolyogva Nicolas. – Egy vámpírnak értékes információja akadt számunkra a környékbeli helyzetről. Azt suttogják, hogy csapatok szerveződnek a klánunk ellen, így ez az informátor elmondott néhány dolgot nekünk. Ennyi az egész. Meg vettünk egy új cipőt a Mesternek, csak errefelé gyártják – lóbálta meg előttem a szatyrát, majd kivett belőle egy kisebb szatyrot, amit a kezembe nyomott. – Beugrottam neked kajáért. Remélem, megfelel, szivikém – küldött felém egy bájos mosolyt.
- Mi az, meg akarsz mérgezni? – bontottam ki a kaját a zacskóból, ő csak felnevetett. – Köszi – mondtam végül zavartan, mikor láttam, hogy tényleg valami normális étellel szolgált.
Elfogyasztottam a számomra ismeretlen, gyümölcsös péksüteményt, majd tovább indultunk. Útközben megálltunk párszor pihenni, mert Nicolas szemmel láthatóan még nem gyógyult fel teljesen. Végállomásként pedig a semmi közepén, egy erdős, hegyes tájon telepedtünk le. Lepakoltunk egy barlangban, ami elég mélynek tűnt.
- Mi bentebb lefekszünk nappalra aludni - közölte Dakota. Szemmel láthatóan egyáltalán nem érdekelte, mi van velem, holott ő kényszerített arra, hogy velük tartsak. Úgy kezelt, minta csak egy púp lennék a hátukon, egy kellemetlen fekély, amit senki se akar magának. Részben megértette, miért ilyen velem, hiszen magam sem szívesen nyíltam meg idegenek előtt, azonban ez a lekezelő, semmilyen stílus kezdett az agyamra menni.
- Most szórakoztok velem? Megállhattunk volna az előző városban – hitetlenkedtem a fejemet ingatva. – Nem, inkább ebben a lyukban kell halálra fagynom. Igazán szép – gratuláltam nekik leülve az egyik sziklára, a combomat kezdtem dörzsölgetni. Még mindig vacogott a fogam, az eget vastag felhőréteg borította, épphogy nem esett a hó.
Nicolas eltűnt egy pillanatra, majd egy halom faágat dobott le egy kupacba beljebb a barlangban. Fordult egy újabb kört és intett, hogy üljek közelebb.
Kinyújtottam a jobb kezem a farakás fölé és úgy igazítottam a karkötőmet, hogy a rubin legyen legalul.
- Ellion, tüzet! – kértem a lovagomat, aki az őt jelképező rubinon keresztül az ágak közé lőtt egy vékony lángcsóvát meggyújtva őket.
Útitársaim értetlenül néztek rám, de nekem nem állt szándékomban nekik elmondani, mi történt. Sosem árt a titokzatosság. Dakota szó szerint megfenyegetett, hogy ha nem árulom el neki, mi a fenét csináltam, akkor ott helyben tépi ki a gégémet.
- Hagyd abba! – ragadta meg Nicolas a lány felém nyúló kezét. Szúrós szemmel nézett húgára, amit Dakota nem tudott hova tenni. – Azt sem tudja, kik vagyunk. Szerinted miért avatna be minket bármibe is? – kérdezte némi éllel a hangjában.
A lány kirántotta a karját testvére szorításából és durcásan képpel eltűnt a barlangban – valószínűleg nem tetszett neki, hogy Nicolas mellettem állt ki. Kínos csend maradt utána. A vámpír leült a velem szemben lévő piszkos kőre, percekig csak a kinti szél ostromolta fák közé meredtünk.
- Kösz az előbbit – biccentettem felé.
- Igazán nincs mit – nézett rám a szeme sarkából ugyanabban a pillanatban, mikor én is rá. Elkaptam a tekintetem róla és újból hallgatás következett, egyszerűen nem tudtam, mit kéne csinálnunk.
Végignéztem a barlang szája előtt elterülő fák törzsének derekán, amik egy szintben voltak a bejárattal, ugyanis a vájat egy hegy oldalában helyezkedett el nem olyan magasan.
- Semmilyen lekicsinylő becenév? – jegyeztem meg ismét rá nézve egy normális beszélgetés elindulásának reményében. Eleget hallgattam az elmúlt hónapban, mikor napokig egyedül utaztam.
- Tudtam, hogy egyszer hiányolod majd – kuncogta -, de miért lenne lekicsinylő? – vonta fel a szemöldökét.
- Ott, ahonnan én jövök, a szajhákat illetik ezzel, én pedig nem érzem magam annak – magyaráztam neki, majd nyeltem egyet, viszont ő csak elnevette magát.
- Nos, az ok, amiért így szólítottalak meg, egyáltalán nem ez. Tudod, kegyed nagyon elbűvölő – termett előttem és egy csókot hintett a kézfejemre.
- Ennél még a szivikém is jobb volt – grimaszoltam és kihúztam jobbomat a kezéből.
- Szélsőségesek az elvárásaid – nevetett fel visszaülve a sziklára.
- Tudnád, hányszor hallgattam végig ezt a benyalós szöveget – húzódtam közelebb a tűzhöz, hogy annak melege teljesen beterítsen.
- Miért, nem tán hercegnő vagy? – csinált úgy, mintha ülve akarna hajbókolni előttem. Valószínűleg viccnek szánta, mégis elég gúnyosan hatott.
- Mondhatni – feleltem kurtán. – Miért vagy ilyen normális velem? - próbáltam én faggatózni, hogy eltereljem a szót. Nem akartam neki Ravranarról beszélni, ha pedig elhúzódott volna ez a hercegnős dolog, nem úsztam volna meg a kéretlen kérdéseket.
- Akkor ez egy játék? Előbb te kérdezel, aztán meg én? – Szemmel láthatóan igen szórakoztatónak találta a diskurzust.
- Legyen – adtam be a derekam, bár tartottam a túlzott kíváncsiskodásától. – Szóval, miért vagy most ilyen rendes fiú, mikor nem olyan régen még szexista megjegyzésekkel bombáztál?
- Te aztán profin kérdezel – dicsért meg elismerően fülig érő szájjal, vámpírfogai látszódtak mosolya közben. – Remélem nem baj, hogy kifejezem, ha tetszik nekem valaki – húzta végig az alsó ajkán a jobb hüvelykujját. Zavarba jöttem a tüzes pillantásától, ezúttal sokkal őszintébbnek hangzott, mint a kézcsók. – Szereted, ha kényeztetnek?
- Miféle kérdés ez? – fordítottam el a fejem zavaromban, teljesen elvörösödtem. Azért nem voltam hozzászokva az ilyen nyílt intim beszélgetésekhez.
- Igaz, minden nő szereti a kényeztetést - húzta huncut mosolyra a száját, miközben egy kósza tincsével játszott a jobb kezével.
- Mikor változtál vámpírrá? – motyogtam a szavakat csodák csodájára dadogás nélkül, ami ugyan szokásom volt, ha feszélyezve éreztem magam.
- 1622-ben a húgommal együtt – hadarta. Biztos voltam benne, hogy megérti majd a kérdésem halkságom ellenére szuper vámpírhallásának köszönhetően. – Honnan tudtad, mit kell csinálnod, hogy megments engem?
- Az édesanyámtól tanultam – feleltem. - Boszorkány volt.
- Mesélj nekem arról az átokról – kérte kíváncsian. Úgy tűnt, minden érzékével rám összpontosított.
- Ez nem is kérdés – tiltakoztam, hátha feladja és valami mással hozakodik elő.
- Ugyan ne makacskodj már! Bármit megteszek, ha elárulod ezt nekem – ajánlotta fel egy pajzán mosoly kíséretében. A pillantásával konkrétan elkezdett vetkőztetni.
- Oké, elmondom, csak tedd meg, hogy nem nézel így rám többet – fordítottam a tekintetem inkább a kint elterülő hatalmas rengeteg felé.
- Pedig annyi mindenre használhattál volna– sóhajtott fel csalódottan, majd az alsó ajkába harapott. – Tudod, sokféle igényt ki tudok elégíteni – kacsintott rám.
Próbáltam leplezni zavaromat, mert szemmel láthatóan élvezett minden egyes másodpercet, amit a lángvörös arcom bámulásával töltött. Megköszörültem a torkom.
- Több ezer évvel ezelőtt, még a sárkányok idején nagy viszály volt emberek és druidák között. Igazából a helyzet az volt, hogy az emberek megrögzötten vadászták a druidákat, akik pedig kénytelenek voltak megvédeni magukat – kezdtem a történetet, nyeltem egy nagyot. Valamiért eszembe jutott, mikor édesanyám először elmesélte nekem ezt a mondát, szóról-szóra emlékeztem rá. – A halandók mellett azonban állt egy hatalmas erejű boszorkány, akit a druida szülei elkergettek otthonról és világ életében gyűlölte ezért a saját fajtáját. Kifejlesztett hát egy olyan átkot a druidák ellen, amit sem ember, sem természetfeletti nem tudott feloldani, ezért nevezte ezt el druida átoknak. Azt tervezte, hogy ezzel kiírtja majd az egész fajt ám megöregedett és meghalt anélkül, hogy célját véghezvitte volna. Az ezt követő kétszáz évben a boszorkány tanítványai tovább szórták az átkot, míg a druidák kihaló félbe kerültek. Ekkor lépett színre Venora, egy óriási hatalommal bíró druida papnő, aki kifejlesztett egy szertartást, amivel meg lehetett menteni az áldozatokat. Azóta ez az átok elterjedt gyilkoló és önvédelmi eszköz lett a feketemágusok körében, mert habár ki van fejlesztve a megoldás, csak kevesek számára ismert. Különben is, komoly gyakorlottság kell a rontáslevételben ahhoz, hogy egy ilyen bonyolult szertartást véghezvigyünk. Ezt energiaátáramoltatásnak nevezik.
- Az meg micsoda? – érdeklődött tovább Nicolas.
- A szertartást végző átáramoltatja a lélekenergiáját az áldozatba, ezzel átmossa annak testét és lelkét. Ezen kívül persze szükségesek már tisztító technikák is, de elég mára a rontáslevételből – dörzsöltem össze fázó kezeimet, még közelebb ültem a tűzhöz.
- Elég érdekes történet volt – mondta, a tekintetéből pedig úgy vettem észre, hogy tényleg vonzotta a téma.
- Te is mesélhetnél valamit. Hogyan változtattak át? Mik voltak a körülmények? – próbáltam minél személyesebb kérdést feltenni, ugyanis szándékomban állt zavarba hozni még a beszélgetésünk folyamán. Valljuk be, ennek a lehetősége egyenlő volt a nullával, de legalább próbálkoztam. Ráadásul roppantul foglalkoztatott, hogy mit válaszol majd, azonban tartottam tőle, nem fog tetszeni a története.
- Nem történt semmi különös – rándította meg hanyagul a vállát. – Egy halászfaluban éltünk a szüleinkkel, sokat segítettünk apánknak a hal- és kagylóárusításban. Én huszonkettő, Dakota pedig tizennyolc éves volt. Egy napon egy rablóbanda rátámadt a falunkra elpusztítva mindent maguk mögött. Mindenkit megöltek, kivéve engem és a húgomat, mert elrejtőztünk. Az egyik közülük ránk talált és úgy döntött, elad minket rabszolgának valamelyik nagyobb városban. Amíg nem sikerült vevőt találni, addig egy cellában tartottak minket más rabokkal együtt. Minden egyes éjjel kiválasztottak öt nőt a szebbjéből és megerőszakolták őket egy kiadós verés után. Nálam akkor szakadt el a cérna, mikor Dakotát is elvitték. Ellenük szegültem, ezért egy csinos kis heggel ajándékoztak meg a hátamon. Még két hetet töltöttünk itt, majd egy vámpírtámadás során a többi rabnak kiszívták a vérét, a banditák közül meg csak azok haltak meg, akik a cellát őrizték, a többiek éppen gyakorolták a mesterségüket valahol, így nem voltak jelen a támadásnál.
- Titeket miért nem öltek meg? – kérdeztem óvatosan.
- A Mester szemébe néztem és azt mondtam neki, hogy tegyen olyanná, mint ő, mert meg akarom bosszulni azt, amit a húgommal tettek. A Mesternek tetszett az elszántságom, ezért megadta, amit kértem és Dakotát is átváltoztatta, ő is szét akart csapni a rablóbanda között – mesélte. – Így is történt. Ketten egy éjjel visszamentünk hozzájuk és olyan mészárlást rendeztünk, amilyet még életemben nem láttam. Minden másodpercét élveztem – mondta a lángokba bámulva, ködös tekintettel. Újra lejátszódhattak benne az események.
Igyekeztem leplezni, mennyire megdöbbentett az utolsó mondata, mert nem volt jogom ítélkezni felette. Megértettem miért tette, hiszen részben én is ugyanezen okból jöttem a Földre, bosszút állni.
- Soha nem fogom megbánni, hogy ezt megtettem. Megérdemelték – vigyorodott el felfedve meghosszabbodott szemfogait, azonban hangjában rengeteg düh bújt meg. – Mondd, félsz tőlem? – kérdezte megnyalva az alsó ajkát, ami másmilyen helyzetben eléggé vadító lett volna, de abban a pillanatban inkább állatiasan hatott.
- Azt hiszed, meg tudnál ölni? – vontam fel a szemöldökömet tettetve a kemény lányt, de ő kinevetett, mintha elszállt volna belőle az iménti gyűlölet.
- Te igazán szórakoztató nő vagy, rég mulattam ilyen jól – sóhajtott fel. – Mondd, van valakid odahaza?
- Nincs – válaszoltam, miután megköszörültem a torkomat. Felizzott a karkötőmön a rubin, mire odakaptam. Telepatikusan üzentem Ellionnak, hogy állítsa le magát.
- Mi volt ez? – bökött Nicolas érdeklődve jobb csuklóm felé.
- Semmi – válaszoltam tömören. – Különben sem te jössz – próbáltam terelni a szót.
- Igazad van – értett velem egyet. – Akkor gyerünk – könyökölt várakozón a térdére a szájához érintve bal kézfejét.
- Te minden lányt fel akarsz szedni, akivel csak találkozol? – kérdeztem cinikusan.
- Pofa be! Aludni akarok, de inkább fulladozok a nyáltengerben – hallottuk meg hirtelen Dakota kiáltását a barlang belsejéből.
- Azt hiszem, sajnos jelenésem van – állt fel megadóan Nicolas a szikladarabról. – Jó nappalt, szivikém – kacsintott rám és elindult a befelé a sötétségbe, de pár lépés után megtorpant, mintha eszébe jutott valami. – Mellesleg csak azokak, akiknek ilyen formás fenekük van, mint neked – csinált úgy mindkét kezével, mintha alulról belemarkolna a levegőbe, ami a hátsóm fogdosását szimbolizálhatta.
- Inkább maradtál volna csendben – dobtam utána erőből egy kavicsot, de az nem érhetett célba, mert Nicolas már eltűnt az árnyak között és csupán könnyű, szórakozott nevetésének visszhangja maradt utána.
Órákig ott ücsörögtem egyedül azon a sziklán, néha felálltam tenni egy kört, mert teljesen elgémberedtek a tagjaim. Sokat gondolkodtam rajta, hogy akár itt is hagyhatnám őket, de a megérzésem azt súgta, jó irányba tartok, ha velük megyek. Tudtam, nem lesz könnyű, ami rám vár innentől, viszont ezzel már akkor tisztában voltam, mikor nagyjából egy hónapja eljöttem Ravranarból.
Többször elindultam a barlang belsejébe csökkenteni az unalmamat és az egyedüllétemet, viszont minden alkalommal visszafordultam ott, ahonnan az árnyék kezdődött. Nem akartam tudni, mik lehetnek még odabent, ugyanis nem láttam a sötétben. Elég merész ötletnek tűnt olyan ellen felvenni a kesztyűt, akit egyáltalán nem látok. Talán keménynek mutattam magam, de nem éreztem magam annak, mégis jobbnak láttam így tenni. Megszoktam már odahaza a hercegnői bánásmódot, hogy bárki, aki megtudta, én vagyok a király lánya, homlok egyenest egy gyenge harmatcseppnek hitt és soha nem néztek ki belőlem ennél többet. Gyűlöltem a lenézésüket, ezért próbáltam lépten-nyomon bizonyítani az erőmet.
Elhelyezkedtem egy kényelmesnek tűnő sarokban a tűz mellett - kénytelen voltam aludni valamennyit, ha nem akartam kidőlni a következő utunk alatt -, ekkor jöttem rá igazán, mennyire elfáradtam. A kimerültségtől álmatlanul töltöttem a nap további részét, mintha valami fekete lyukba estem volna.
A következő pillanatban valaki végigsimította az arcomat, puhán érintett meg, hüvelykujját végigfuttatta az alsó ajkamon.
- Indulunk, szivi – hallottam meg Nicolas ismerős hangját, mire azonnal kinyitottam a szememet. Eltoltam magamtól a kezét, ő pedig hátrébb húzódott, hogy fel tudjak állni. Komolyan nem hallhatott még arról, mi az a magán szféra.
- Te tényleg nem tudsz rólam leszállni – motyogtam álmos hangon, majd a szám elé tettem a kezem, ahogy ásítottam.
A tűz kialudt a nap folyamán, csak szürke hamu maradt utána.
- Miért vagy morcos? – biggyesztette le alsó ajkát Nicolas.
- Mert felébresztettél – feleltem a szememet dörzsölgetve, a barlang szájához léptem. Nem vártam meg, míg ismét kinevet.
Odakint csendes idő uralkodott, vékony hóréteg borította a tájat. A hideg átjutott a ruháimon, egészen a csontomig hatolt. Dideregni kezdtem a vastag kabátom alatt, alig vártam, hogy valami normálisan fűtött helyre érjünk.
Nicolas oda akarta nekem adni a kabátját, de finoman visszautasítottam és felugrottam a hátára. Szó nélkül indult el, miután jól megkapaszkodtam rajta. A csípősen hideg levegő azonnal felébresztett annak ellenére, hogy az arcomat Nicolas nyakába temettem. Élveztem bőrének édes illatát, bele is feledkeztem, így gyorsabban eltelt az utazási idő.
Ismét egy lakottabb területen állapodtunk meg, ahol az emberek furcsa nyelvet beszéltek, amit nem értettem meg. Nagyjából tudtam, merre járunk a földi térképen, azonban nem jöttem volna rá magamtól. Nicolas elárulta, hogy Romániát elhagyva Szerbiába értünk, nekem vettek valami ennivalót, utána már tovább is álltunk. Nem léptük át a magyar határt, inkább Horvátországon keresztülvágva jutottunk el Szlovéniába, ahol el kellett intézniük egy megbeszélést.
Egy eléggé lepukkant házba tértünk be, azonban belülről sokkal biztatóbb volt a látvány. Egy előszoba fogadott minket, ahol a lámpa fénye töltötte be a teret, itt fogadott minket két barna hajú izomagyú fickó – úgy vettem észre, útitársaimat már ismerték -, tipikus testőralkatok. Elkísértek minket egy hatalmas társalgóba, ahol sokkal nagyobb félhomály uralkodott, mint az előszobában. A helyiségben a falakat bordó színűre mázolták, képeket aggattak fel mindenfelé, akár egy kiállításon. A padló deszkái néha megreccsentek, mikor rájuk léptem – azért átfutott az agyamon, hogy vajon mit fogok csinálni, ha beszakad alattam a padló.
Középen egy ovális asztal terült el, amit körbeültek legalább tízen, férfiak és nők egyaránt. A ruháik – amiket főként a fekete és a bordó szín jellemzett - régiesek voltak, de egy cseppet sem kopottak. Azok a hölgyek pedig, akik nem ültek az asztalnál, csak némelyik férfi mellett álltak, szinte mindent megmutattak a testükből. Már zavarba ejtően túl sokat láttam belőlük. Mindannyian hangosan beszélgettek, hahotáztak kártyázás és szivarozás közben – mindegy egyes vigyoruknál kivillantak vámpíragyaraik -, a hölgyek pedig bájologtak velük – ők embereknek tűntek első látásra.
- Örülök, hogy ismét láthatlak, Nicolas - fordult felénk az asztal bal végén ülő, hegyes orrú férfi, erős akcentussal beszélt. A hangja olyan lágy volt, mint a karamell, ami szétolvad az ember szájában, barna haját rövidre nyírva hordta. Arca jobb oldalát egy hatalmas, egyenes forradás csúfította el, ami megtört, mikor elmosolyodott. – Mi járatban erre?
Az első mondatára még nem, de a másodikra már alábbhagyott a társaság alapzaja, mindegyik fülelt, de a játék nem állt meg.
- A Mester küldött azért, hogy emlékeztessünk téged az egyezségünk rád eső részére – nézett a férfira Nicolas közömbösen. – Nem szereti, ha szórakoznak vele, Lovro.
Az említett férfi szívott egyet a szivarjából, majd visszatette a hamutál tartórészére, lassan fújta ki a füstöt.
- Eszem ágában sincs szórakozni vele - tartotta maga elé a két kezét védekezően Lovro. - Teljes mértékben a ti oldalatokon állunk – terítette le az asztalra a lapjait. – Póker – hangzott az egyszerű szó, mire a társaság elégedetlenül felszólalt, Lovro pedig maga elé húzta az asztal közepén elterülő korongkupacot.
- Szóval nem igaz a hír, hogy sereget gyűjtesz magad köré? – lépett közelebb Nicolas egy lépést az asztalhoz, Lovro keze megállt a levegőben, amint ismét a szájába akarta tenni a szivart.
- Szerinted, ha ezt csinálnám, ti élnétek még? – emelte meg a hangját lassan ránk pillantva. – Ez azért elég sértő – tette vissza a szivarját a hamutálba. – Már nem azért, de szinte az én klánom a leghűségesebb hozzátok, soha egyetlen panasz nem érkezett ránk. Gazfickók vagyunk, de nem hülyék. Épeszű lény szerinted mikor indulna harcba egy öt klánból összegyúrt unió ellen? – Vámpírsebességgel felállt az asztaltól és elindult Nicolas felé, a társaság nem játszott tovább, készségesen fülelt mindegyik. – Sok csatát végigjártam már – húzott végig a mutatóujjával az arcán éktelenkedő sebhelyen. – Elég sok lázadót össze kéne szednem a semmiből, hogy ellenetek támadjak.
Nicolas állta Lovro kemény tekintetét, egyikük sem pislogott.
- Szerintem igazat mond – szólalt meg Dakota közömbös hangján, úgy nézte a szlovén vámpírt, mintha olvasni tudna benne. – Mi van, ha másik hazudott?
- Majd szólok Zackynek, hogy ellenőrizze le ezt a fülest, mert úgy néz ki, besült – mondta végül Nicolas és hátrált egy lépés a húgára nézve.
Ekkor találkozott a tekintetem Lovroéval, szürke szeme titokzatosságot sugárzott. Zavarba ejtően lassan mért végig, elismerően elmosolyodott.
- Milyen szépséget hoztatok magatokkal ide? – szagolt bele a levegőbe. – A vérének különleges illata van.
- Akkor csak szagolgasd nyugodtan, mert egy cseppet sem kapsz belőle. – Próbáltam bátornak tűnni, azonban magamban igazán reméltem, hogy nem akar ettől megfojtani. Elég rosszak voltak az esélyeink a létszámfölényükkel szemben.
Nicolas a szlovént megelőzve szólalt meg kihasználva a klán vezető meglepettségét.
- Ő a társam – lépett mellém balról és átkarolta a vállamat, egy apró puszit nyomott a hajamba.
Egy ideig visszhangzott a mondata a fejemben, viszont lassan ráébredtem, mit értett társ alatt. Feszélyezett a közelsége, az illata teljesen elbódított, megráztam hát a fejem, hogy kitisztuljon.
- Egy fenéket vagyok a… - kezdtem volna tiltakozni, de a pillantása csendre intett.
- Milyen kár, szívesen eljátszottam volna vele – vakarta meg a fejét Lovro.
- Mindjárt eljátszadozhatsz az öklömmel – emeltem volna fel a jobb kezem egy ütésre, azonban Nicolas lefogott.
- Csípős a nyelve, meg kell hagyni - vigyorodott el a szlovén vámpír, visszaült az asztalhoz.
- Ja, elég baj van vele – helyeselt a vámpír, aki a társamnak állította magát.
Innentől nem figyeltem az eseményekre, minél hamarabb ki akartam jutni onnan, hogy jól pofon vághassam drága kísérőmet. Gyűlöltem, ha úgy beszéltek rólam, mintha ott se lennék, ezt otthon sokat megkaptam – főleg, mikor arról beszéltek, milyen sokat kell még tanulnom, illetve mennyire nem tudom magamat kordában tartani.
Ugyanazon az útvonalon mentünk ki, mint amelyiken érkeztünk. Abban a pillanatban, mikor becsukódott mögöttünk az ajtó, ellöktem magamtól Nicolast.
- Szívesen az életedet – sóhajtott fel meg nem állva.
- Te meg miről beszélsz? Hogy jössz ahhoz, hogy a társadnak nevezz? Azt se tudod, ki vagyok – vágtam a fejéhez kiabálva mindent, ami az eszembe jutott, megalázottnak éreztem magam. – Erre semmi szükség nem volt.
- Ha nem mondom ezt, akkor bepróbálkozott volna nálad és ő nem ismeri az ellenkezést az ebédtől – magyarázta, miközben nem nézett rám. Mintha egy kis sértődöttség bújt volna meg a hangjában.
Csendben maradtam egy időre, kezdtem belátni az igazát. Nem ismertem Lovrot, fogalmam sem volt róla, mire lehet képes, talán ott helyben megtámadott volna, ha Nicolas nem nyilvánít az övének. Megköszörültem végül a torkom, viszont folytattam a hallgatást, a büszkeségem nem engedett megszólalni.
Elsétáltunk egy szállodáig, ahol megszálltunk nappalra, észre se vettem, milyen sok idő eltelt ismét. Azonnal a fürdőbe siettem és magamra zártam az ajtót, szükségét éreztem egy forró fürdőnek. Nagyjából egy óra múlva kiszálltam a kádból és miközben törölköztem, valaki kopogtatott.
- Ha nem jössz ki, bemegyek meztelenül és előtted fogok letusolni, hátha az majd siettet – hallottam meg Nicolas hangját kintről.
- Dehogy jössz be, bezártam az ajtót – szóltam neki ki befejezve a törölközést.
- Gondolod, visszatart egy zárt ajtó? – gúnyolódott, viszont igaza volt.
Gyorsan felkaptam a cuccaimat, megmostam a fogamat – pakoltam el csereruhát, fogkefét, meg egyéb szükséges dolgokat, mikor eljöttem otthonról - és ajtót nyitottam.
- Végre – morgott türelmetlenül, alsógatyában várt a küszöbnél. Akaratlanul is elidőzött rajta a tekintetem, belepirultam tökéletesen kidolgozott testének látványába. Megremegett a szája széle, miközben arrébb állt, hogy ki tudjak menni, majd vámpírgyorsasággal eltűnt a fürdőben. Utána jöttem csak rá, hogy valójában azért remegett az ajka, mert próbált elfojtani egy mosolyt.
Dakota lefoglalta a díványt, így meg kellett osztoznom Nicolasszal a franciaágyon. Szuper, alig fél órája leordítottam, most meg egy ágyban fekszünk, igazán hiteles kirohanás – zsörtölődtem magamban a történteken.
Befeküdtem az ágyba a másik fekvőhely felé fordulva alvást színlelni, hátha valóban el tudok majd aludni. Hallottam, amint kinyílik a fürdő ajtaja és Nicolas átengedi Dakotának a helyet. Résnyire nyitottam a szememet, kíváncsi voltam, mit fog csinálni. Az izgalmak elmaradtak, ugyanis a férfi egyszerűen befeküdt alsógatyában a takaró alá nekem háttal. Ahogy telt az idő, lassan kezdett emészteni a bűntudat, amiért úgy leteremtettem, pedig ő csak segíteni akart
Gyengéden megérintettem a vállát, mire ő félig felém fordult. A haja hozzátapadt az arcához a nedvességtől, beletúrt egy kicsit üstökébe, amitől a tincsei az égnek meredtek.
- Sajnálom – kezdtem halkan, mire egyből rám nézett. – Ne haragudj rám, amiért kiabáltam veled, mikor meg sem érdemelted – kértem tőle teljesen őszintén.
- Ugyan, több kell ennél ahhoz, hogy vérig sérts – mosolyodott el. – Mellesleg mondtam már, milyen gyönyörű vagy? – nyalta meg az alsó ajkát, majd hasra fordult, a kezével kitámasztotta a fejét. – Eszméletlenül szexi ez a tűzvörös – simított végig a hajamon, én is elmosolyodtam.
A karkötőmön lévő rubin ismét felizzott, azonban ezt nem a szokásos telepatikus szidás követte.
- Vedd le róla a mocskos kezedet – hallottam meg Ellion hangját a karkötőmből.
Nicolas arcára döbbenet ült ki, valószínűleg nem sűrűn hallhatott beszélő ékszereket addigi élete során.
- Abba bele sem gondoltál, hogy élvezem, ha a hajamat birizgálja? – kérdeztem cinikusan, mintha magamban beszélnék. Egyáltalán nem figyeltem arra, mit beszélek, eléggé felbosszantott már Ellion a folytonos féltékeny kiszólogatásaival, hiszen ő volt az, aki mindent elrontott. – Sőt, mi lenne, ha nem csak a hajamat simogatná? – fogtam Nicolas tarkójára és magamhoz vontam, megcsókoltam, játszani kezdtem az ajkaival. Annyira dühíteni akartam Elliont, hogy észre sem vettem, mit teszek.
Amint észbe kaptam, eltoltam magamtól Nicolast és úgy elvörösödtem, hogy vetekedhettem volna egy paradicsommal. Zavaromban dadogni kezdtem, de semmi értelmes nem sült ki belőle. Nyeltem egyet.
- Sajnálom – szabadkoztam elfordítva róla a tekintetem, azonban ő az arcomra simított és kényszerített, hogy a szemébe nézzek.
- Nekem tetszett – bújt meg egy huncut mosoly a szája sarkában.
Egyre közelebb hajolt hozzám, majd dús ajkait az enyémre nyomta, játszadozni kezdett vele. A szívem gyorsan kezdett verni, igazán meglepett még engem is, hogy mennyire tetszett ez a helyzet. Elég romantikus csók volt, nem próbálta meg betolni a nyelvét a számba. Elöntött a forróság.

8 megjegyzés:

  1. Drága Bonnie!

    Ismét egy elképesztő résszel álltál elő, ami szerintem a legjobb fejezetté nőtte ki magát a végére. Ügyesen összehoztad a fejezetet! Teljesen azonosulni tudtam a főszereplővel és tetszett, hogy ilyen hosszú rész lett - bár szerény véleményem szerint, még lehetne kicsivel hosszabb, hogy ne fogyjunk ki az olvasmányokból. ;) A rész vége felé már azon járt az agyam, hogy vajon mikor fogod a legújabb részt felrakni és amikor a csókolózós jelenethez értem, egészen biztos voltam benne (és biztos is vagyok), hogy nem fogom kibírni, amíg fel nem rakod a következő fejezetet! Nagyon izgatott lettem a végére, kíváncsi vagyok hogy alakul kettőjük között. :)
    Viszont szemet szúrt nekem pár apróság is, amit valószínűleg még te sem vetted észre, gondolok itt a helyesírási hibákra (lemaradt 1 "a", kicsit értelmetlen volt 1-1 mondat és szóismétlés is volt benne -kifejlesztett-re gondolok-).
    Nicolas pedig már a rész elején megtetszett nekem. Hiába, nem tehetek arról, hogy a rossz fiúk mindig is vonzottak vagy legalábbis az olyan típusúak, mint Nicolas. :) Sajnálom, ami vele történt még régebben.

    Kíváncsian várom a folytatást, remélem minél hamarabb már el is lehet majd olvasni! :)

    Puszi,
    Rosy.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!

      Nos igen, a helyesírást próbálom mindig átnézni többször is és azért kiakasztó, hogy még így is marad benne, mert az ember akaratlanul is átfut rajta többszöri olvasás után. :D
      Örülök, hogy felcsigázott a történet, majd a téliszünetben tervezem hozni a folytatást.^^
      Amúgy nem tudom, hogy az előző fejezetet olvastad-e, de csakis ajánlani tudom a részletek megértése végett. :P Illetve próbáltam belecsempészni némi akciót is, kíváncsi vagyok a véleményedre.

      Örülök és köszönöm, hogy kaptam tőled ezt a hozzászólást, szivesen olvasom minden sorát.^^

      xoxo B.-

      Törlés
    2. Hidd el, én is vagyok és voltam is így, hogy többször is átnéztem, nem volt-e benne valami helyesírási hiba és mikor visszaolvastam, akkor vettem észre, hogy egy két szó teljesen értelmetlen lett. :)
      Hú, az már nagyjából egy hét. :3
      Olvastam valamikor, ha jól emlékszem, de szerintem elfelejtettem írni hozzá. Elég szétszórt voltam mostanában (végzős vagyok és itt volt a szalagavató is, a tablófotózás is).

      Igyekszek egy két tippet adni, de hát a nagyobb része rajtad áll! ;)
      Puszi,
      Rosy.

      Törlés
  2. Nem akarom túl hosszúra húzni a véleményem, de te is egy boszorkány vagy az biztos :D
    A lánynak nem csak a neve, a kinézete is olyan, mint az enyém... Nem tudom hogyan csináltad, de az tuti, hogy megleptél vele! Egyébként imádom a blogod és alig várom a következő részt! ^^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!:)

      Haha, ez érdekes. :D
      Köszi, örülök, hogy tetszik, a szünetben igyekszem hozni a folytatást.^^

      xoxo B.-

      Törlés
  3. Hűű.
    Úgy szégyellem magam, hogy te mindig szép hosszú véleményt írsz, én meg nem tudok kinyögni egy értelmes mondatot se. :D
    Egyre izgalmasabbá és érdekesebbé válik a történet, hozod a hangulatot, fent tartod a figyelmet és a kíváncsiságot, úgyhogy összességében csak gratulálni tudok. :D
    Ölelés,
    Kol

    VálaszTörlés
  4. Szia!
    Ahogy ígértem, itt vagyok és elolvastam a történet következő fejezetétét. Jó lett, viszont nekem erről a felkapott a hátára és átvágtattunk az erdőn, kicsit Twilightos beütést adott számomra. Csak Edward háta helyett Nicolas van. Nem mondom, hogy ez a verzió nem szimpatikusabb számomra, már csak azért is, mert az én történetemben is Nicolas van :D
    Ez a fickó merőben más, és ez így tökéletes. Amíg az enyém egy igazi agglegény típus, a tiéd egy igazi nőcsábász, aki nem fél kimondani, amit gondol :D A humora miatt nagyon szimpatikus, és ahogy észrevettem hősnőnk is elkalandozott egy kicsit, amikor megállt előtte. Ugyan már kislány, szeretnéd, ha Nicolas téged választana és nem a te szavaiddal élve, egy „lotyót, akit a városban szedett össze” Na és ez a mondat? :D „ Szemétláda egy félisten testébe zárva.”
    Hölgyeim álljunk meg egy pillanatra és adózzunk néma csenddel ama nőtársainknak akik a mai napig egy ilyen pasi láttán elolvadnak. Köszönöm! És most olvassunk tovább.
    Vámpírvacsi, hmm. Nem is olyan rossz az, ha nem állatok módjára csinálják, ezt már tudjuk a regényekből.
    Az utazás részleteit nagyon jól leírod, szinte megjelenik az ember szeme előtt. Mintha filmet néznék.
    Na jó, imádom Nicolas karakterét, de ha engem szivikémnek hívna, akár halott akár nem, a legnemesebbik szerve bánná a becézésem. Amúgy arra tippelek, hogy ha már Nico ennyire lenézi a főszereplőnőt, akkor talán ő is nemes lehet, vagy valami hasonló, de javíts ki ha tévednék.
    A varázslat háttértörténete izgalmas és kutatásra csábítja az olvasót. Nicolas és Dakota átváltozásának története viszont épp az ellenkező érzéseket váltja ki. Szomorú és együttérzést kelt bennünk, és szerintem nagyon aranyos, jó értelemben. Hiszen Nicolas azért választotta ezt az életformát, hogy megmentse azt akit szeret. Nálam ez egy férfi karakterben hatalmas pirospont.
    Részletesen leírod a helyszíneket, ez segít eligazodni az olvasónak.
    Hopp, egy csók! Ügyes terv ahhoz, hogy féltékennyé tegyük valakit :D Ravasz és vérbeli nő! De utána ne sajnálkozzunk már! Az olyan álszent. A csajon látszik, hogy bejön neki Nicolas, akkor meg már ne sajnálkozzon :D Jó volt az, nem?
    És a fejezet végi kommentem: ÁH, itt kell abbahagyni?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Lera!

      Köszönöm a hosszú kommentedet, igazán örülök, hogy tetszik a történet. :) A hibákon igyekszem majd javítani.

      xoxo B.-

      Törlés