2015. december 31., csütörtök

4.fejezet - Vér és érzékek

Sziasztok! :)
Remélem mindenkinek kellemesen telt a Karácsonya és a Szilvesztere is hasonlóképpen fog. Hoztam egy kis olvasnivalót még a nagy bulizások előtt, jó szórakozást! :)




4. fejezet
Vér és érzékek

C

sókjának emléke még napnyugtakor is az ajkamon égett, egyszerűen alig hagyott aludni egész nap, ezért éjjel elég álmosan indultam tovább útitársaimmal. Próbáltam elkerülni, hogy Nicolasszal szóba álljak, mert valahányszor ránéztem, mindig eszembe jutott mézédes csókja és puha ajkainak hívogató játéka.
Csendesen telt az utunk Olaszország tetején át Svájcba, ahol megint meg kellett állnunk egy megbeszélés miatt. Úgy tűnt, elég nagy bonyodalom kezdett keletkezni körülöttük, nekem a szlovén vámpír is gyanús volt. Rögtön felkapta a vizet, mikor árulással vádolták – bár lehet, hogy csak a büszkeségét sértette a feltételezés.
Egy erdőn át vezetett az utunk – el akartuk kerülni az ország lakottabb részeit, hogy gördülékenyebben haladhassunk -, ahol sétáltunk egy darabon, elvégre nem kellett sietnünk. Igazából azért kértem a sétát, mert nem akartam a kelleténél több időt Nicolashoz simulva tölteni. Zavarba ejtett az egész helyzet, fogalmam sem volt, mit kéne mondanom neki, főleg Dakota jelenlétében.
- Jól vagy, szivi? – kérdezte Nicolas, miután egy darabon folyamatosan a földet bámulva magam előtt lépkedtem a fák között.
- Ne hívj így! – néztem rá egy pillanatra szúrós szemmel. – Van nevem.
- Látom, durcás kedved van, Greta – sóhajtott fel mosolyogva. Érdekes volt a szájából hallani a nevemet, akkor mondta ki először. – Egész éjjel hozzám se szóltál. Haragszol rám? Vagy ilyen rosszul csókolok?
Ki kellett őt nevetnem az utolsó kérdése miatt.
- Nem ez a helyzet – nyögtem ki végül.
- Mondtam már, milyen édes vagy, mikor nevetsz? – mosolyodott el maga elé nézve, mire én elpirultam.
Láttam, amint Dakota szóra nyitotta a száját – Nicolas mellett sétált -, de nem tudott megszólalni, mert a testvére gyorsabb volt.
- Látod, hugi, nyáltengerre panaszkodtál, mikor nem volt, most megkaptad – simított végig Dakota hátán.
Ezzel a mondatával teljesen elrontotta a pillanatot, olyan érzésem támadt, mintha csak a lány heccelése miatt bókolt volna nekem. Lehervadt a mosolyom, bár már zavart nem éreztem, inkább kihasználtságot.
- Szóval, szivikém, mi… - kezdte felém fordulva Nicolas, de belé fojtottam a szót.
- Befognád végre? Fogyasztod az oxigént azok elől, akiknek érdemes élniük – morogtam magam elé, bár tudtam, minden szavamat tisztán hallotta.
Becsukta a száját. Nem kérdezősködött, nem vigyorgott, nem vágott vissza egy csípős megjegyzéssel. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy megsértődött, ami engem akkor a legkevésbé sem érdekelt. Megfogadtam magamnak már régebben, hogy nem hagyom magam kihasználni és szörnyen dühös voltam magamra, amiért bedőltem a hülyeségeinek, de csak egy egyszerű csók volt, nem?
A talaj göröngyös volt, buckás, néhol egészen nagy gödrök keresztezték utunkat. A fák nagy része már kopasz volt a hideg miatt. Emlékeztetett az otthonomra a hely, mert Ravranar egy bizonyos része erdővel volt borítva és néhányuk elég komoly akadálypályának bizonyultak. Ez enyhítette a bennem bujkáló honvágyat, amit próbáltam magamban elnyomni.
Nicolas hirtelen mellettem termett és a számra tapasztotta a kezét. Csak akkor fogtam fel, miért tette ezt, mikor megláttam azt az ocsmány szörnyet nagyjából tíz méterre tőlünk: azért fogta be a szám, hogy ne sikítsam el magam a látványtól. Éppen csámcsogott valamin nekünk háttal és dudorászott.
Az a dallam örökre beette magát az agyamba, ebben biztos voltam, elszörnyedve néztem rá. Ösztönösen hátráltam egy lépést, azonban sikerült egy faágra taposnom, ami hangosan szétroppant a talpam alatt. A lény felénk kapta a fejét hörögve, lassan elsétált az áldozatától, hogy teljes testével az irányunkba tudjon fordulni.
A fején emberszerű vonásokat láttam, a homlokából két szarv nőtt ki, teste akár egy oroszláné is lehetett volna, a farka pedig egy skorpió fullánkjában végződött. Testét szőr borította, talán vörös, nem láttam jól a fényhiány miatt, a hátán pedig két hatalmas bőrredős szárny volt.
Pofájából csorgott a vér és tisztában voltam a ténnyel, hogy megzavartuk vacsora közben, ezért pedig iszonyú pipa ránk – fenyegető üvöltéséből ítélve. Nem akartam tudni, mit evett éppen, mégis vetettem rá egy pillantást.
Kár volt, ugyanis a látványtól rögtön felkavarodott a gyomrom, amire még rátett az is egy lapáttal, hogy megcsapott az a rettentő bűz, rothadó húsé. Egy emberi tetem feküdt a fűben, egyik lába hiányzott, a belsőségeinek egy részét pedig már elfogyaszthatta. A gyomorsavam égetni kezdte a torkomat, mindent megadtam volna egy korty vízért. Ennél tüzetesebben nem figyeltem meg a testet, mert kezdett rajtam elhatalmasodni a félelem, a menekülési vágy. Elég gyáván hangzik, mégis halálra rémített az a szörnyeteg, éreztem a rettegést mélyen a gyomromban.
Nem akadt sok időm ezen mélázni, ugyanis az ordítása kizökkentett a gondolatmenetemből. Széttárta a szárnyát és elemelkedett a földtől, én meg annyira ledermedtem, hogy mire feleszméltem, már alig két méterre lebegett előttem felém tartva. Ellöktem magamtól Nicolast teljes erőmből oldalra. Éreztem, amint felmelegszik a karkötőm és a smaragdlovagom, Silk a kardommá alakult, hogy visszatartsa tőlem a lény csattogó állkapcsát. A szabad kezemet magam elé tartva igéztem meg Vyla, az ametisztlovagom, hangrobbantó képességével egy olyan lökő erejű hanghullámot, ami egy fülsüketítő hangrobbanás kíséretében elrepítette a lényt az erdős rengetegbe.
Biztos voltam benne, hogy nem győztem le a szörnyet, csak lelassítottam, ezért a túlélési ösztöntől vezérelve néztem körül a többieket keresve. Mindketten két méterre álltak tőlem a két oldalamon döbbent tekintettel rám meredve.
- Letörhette az önbecsülésed, hogy egy törékeny lány védett meg – vigyorogtam rá Nicolasra büszkeséggel telten -, egy kicsit el is fehéredtél. Remélem nem esett le a vércukrod a nagy izgalmakban.
A férfi gyorsan összeszedte magát és megköszörülte a torkát.
- Ha már kérdezed, egy kicsit éhes vagyok – fogta meg az üres kezem, majd a csuklómat hirtelen a szája elé rántotta. Mélyen magába szívta az illatomat, végül megnyalta a száját. – Nagyon finom lehetsz, szívesen megkóstolnálak minden lehetséges módon – nyalta meg a csuklómon az ütőeremet, mire a kard fellendült a kezemben és lesújtott Nicolasra, ám csak a hűlt helyét találta el. Nem én irányítottam a támadást, hanem Silk, de ezt a vámpírnak nem kellett tudnia.
- Nagy bátorságra vall letámadni valakit, akinek fegyver van a kezében – vontam össze a szemöldökömet – vagy nagy ostobaságra.
Egyáltalán nem tetszett, hogy azt hitte, bármit megtehet velem, amit csak akar. A legjobban pedig az a tény dühített, hogy ha másmilyen eszközökkel próbálkozott volna nálam, akkor talán célba is ért volna. Mondom talán. A bőröm szinte égett a csuklómon, ahol a nyelve kalandozott az imént.
- Elképesztő vagy – túrt bele Nicolas dús hajába. - Azt hiszem, nem szólok be többet, mert levágod a fejem – kuncogta.
- Sok mindent nem tudsz rólam – emeltem fel egy kicsit a kardot, hogy egy suhintással eltüntessem, azonban Nicolas előttem termett és végigsimított a smaragdkardon.
- Mégis miként lehetséges, hogy ez a vacak nem tört el az előbb? – kérdezte már-már csodálattal a hangjában.
- Ez olyan, mintha letapiztad volna a hátsómat – hallatta Silk öblös hangját, mire én felkuncogtam.
- Lényegében ez történt – értettem egyet a lovagommal.
Nicolas elrántotta a kezét meglepett fejet vágva, Silk pedig emberi alakot öltve jelent meg mellettem. Elém állt és mélyen meghajolt előttem, de a „H” betűs szót nem ejtette ki a száján, szerencsére. Direkt mondtam az összes lovagomnak, hogy ne hívjanak hercegnőnek a Földön, mert az csak túlbonyolítaná a helyzetemet.
Silk egy egészen jóképű férfi volt, nálam több mint egy fejjel magasabb. Mogyoróbarna haja felül kicsit hosszabb volt, oldalt és hátul rövidebb. A feje tetején égnek meredt üstöke kuszán állt, egy tincs méregzöld szemébe hullott.
Annak sem igazán örültem, hogy megjelent a vámpírok szeme láttára, viszont már úgysem volt mit tenni.
- Még jó, hogy szándékosan megkértelek arra, hogy ne jelenjetek meg mások előtt. Igazán köszi – jegyeztem meg végül, mikor elindultam a szörnyeteg elrepítésének irányába. Ahogy Silk mellé értem, megveregettem a vállát, hogy biztosan érzékelje a szavaimban megbúvó gúnyt.
- Hova mész? – szólt utánam Nicolas.
- Megölöm a szörnyet – jelentettem ki nemes egyszerűséggel.
Nicolas kinevetett, bár nem vártam mást.
- Tudod, mi volt az a lény? – kérdezte végül.
- Nem – vallottam be.
- Akkor mégis hogyan tervezted megölni? – kérdezte széttárt karokkal.
- Levágom a fejét. Abba csak belehal – vágtam rá, bár tisztában voltam vele, hogy részben csak a bizonyítási vágy küld a lény után. – Különben meg mi lesz, ha hagyjuk elmenni? Más halandókkal is végezhet – intettem a félig megevett hulla felé.
- Nem tudom, mi ez a hirtelen halandó szeretet, de én még nem öltem mantikórt és nem is most akarom kipróbálni – váltott Nicolas komolyabb hangvételre. – Úgyhogy rohadtul nem érdekel, mennyire akarod kinyírni a lényt, mert úgyis velem jössz, és én nem tervezem megvárni, hogy a szörny visszajöjjön. Szóval mi lenne, ha elindulnánk?
- Egyet értek, nem most akarom megtudni, hogy a mérge halálos-e a vámpírokra – húzta el a száját Dakota. – Különben is, lenne miről mesélned – sandított Silk felé, aki még mindig mellettem állt és élvezte a környezetet, hiszen az ereje a földhöz kötötte.
- Mantikór? – kérdeztem vissza meglepetten. Édesanyám mesélt mondákat a Földön élő természetfeletti lényekről, de ilyenről még nem hallottam addig a pillanatig.
- Igen. Tudod, az emberfejű, két szarvú, oroszlán testű, skorpió fullánk farkú, szőrös, szárnyas szutyok az előbb – mutatott Nicolas a mantikór elrepülésének irányába.
- Igen, felfogtam – forgattam meg a szemeimet, mire ő előttem termett és a karjába kapott.
Silk kezében megjelent egy smaragdkard és felénk lépett. Leintettem, hogy nincs gond, azonban ő nem tette el a fegyvert, csak leengedte.
- Tegyél le! – néztem szúrós szemmel Nicolasra, de nem engedelmeskedett. Úgy tűnt, esze ágában sem áll letenni engem.
- Tovább megyünk – jelentette ki ellentmondást nem tűrve és vámpírsebességgel megindult.
Több dolog is megfordult a fejemben út közben, például az ellenkezés lehetősége, azonban tartottam attól, hogy kiesek a kezéből menet közben és azonnal szörnyet halok, szóval elvetettem ezt a lehetőséget. A másik gondolat Silkhez kapcsolódott, ötletem sem volt, miként jön majd utánunk. Abban száz százalékig biztos voltam, hogy Dakota semmi pénzért sem kapja a nyakába.
Az erdőből kiértünk egy olyan városba, ahol hatalmas irodaházak és áruházak alkották a belváros legnagyobb részét, amin át kellett haladnunk. Alig telt tíz percbe, mire visszaváltottunk sétára. Tévedtem, mert Dakota a karjába kapva elhozta magával a lovagomat, viszont amint megállt, szinte ledobta a földre.
- Mégis minek néztek engem? Hordárnak? – zsörtölődött a lány kemény pillantást vetve Silkre, aki óvatosan elmosolyodott.
- Igaza van, hölgyem, nekem kellett volna Önt hoznom a karjaimban, de én nem vagyok ilyen gyors – hajolt meg a lovagom Dakota előtt és ajkát a lány kézfejéhez érintette.
- Ha így akarsz levenni a lábamról, te akármi, akkor elég rossz irányba haladsz – rántotta el a kezét a lány tovább sétálva előttünk.
- Egy jégkirálynő. Ez tetszik – jelent meg egy félmosoly Silk arcán, majd mellénk szegődve indult el Dakota után.
Az esti fények világosságot varázsoltak az utcákra, habár csak pár autót láttunk elhaladni mellettünk – valószínűleg már bőven elmúlt éjfél. Óriási betűk villództak a legtöbb épületen hirdetve az eladható dolgokat. Ugyan nem tudtam valami sokat németül, de azért felismertem a német szövegeket. Édesapám sok földi nyelvet ismert és tudott használni, így tanított nekem pár dolgot.
- Mit keres itt egy mantikór? – törte meg a csendet Nicolas elgondolkozva, látszott a viselkedésén a nyugtalansága. – Ezek az indonéz őserdőkben honosak és nagyon kevés van belőlük. Szinte lehetetlen lett volna összefutni vele a helyi erdőben.
- Ez azt jelenti, hogy valakinek ide kellett hozatnia, ami pedig nem kis jártasságot jelent a mágiában – fejezte be a gondolatmenetet Dakota.
- Remélem, Bertha többet tud majd mondani – jegyezte meg Nicolas, majd annyiban hagyta a témát.
Először azt hittem, megint egy lepukkant helyre megyünk vagy egy átlagos középkorias berendezésű házba, viszont ehelyett egy hatalmas irodaház felé vettük az irányt. Néhány ablakból a felsőbb szinteken fényt tört az utcára, ami azt jelentette, még mindig volt odabent valaki.
Egyáltalán nem tartottam jó ötletnek, hogy Silk emberi formában velünk tartson, de rám ugyan nem hallgatott, miért is tette volna. Mikor a biztonságomról volt szó, Silk rendszeresen figyelmen kívül hagyta a véleményemet. Azt mondta, meg akar védeni az esetleges problémáktól és ki is tartott emellett, hiába győzködtem, hogy a karkötőmből is meg tud jelenni, ha bajba kerülök.
Az aulában egy portáshoz hasonló ember végezte a dolgát egy fapult mögött, telefonálgatott és jegyzetelt. A helyiség négy sarkában egy-egy növény állt, egy sor szék a hófehérre mázolt falnál pedig biztosította a várakozók kényelmét. A szőnyeg a lábunk alatt sötétkék anyagból készült, állott szag terjedt szét odabent.
Viszonylag gyorsan bejutottunk, feltelefonált a portás a főnökasszony titkárnőjének, aki pár percnyi keresgélés után azt kérte, hogy menjünk fel a lifttel – legfelső emelet, tizenhármas ajtó. A lift egészen modern volt, szebbet még életemben nem láttam – nem mintha olyan sokhoz lett volna szerencsém. Az ajtóval szemben egy egész alakos tükröt helyeztek el, amiben akaratlanul is végignéztem magamon. Eléggé csapzott volt az ábrázatom a mindennapi külsőmhöz képest, próbáltam a hajam és a ruhám megigazításával javítani a helyzeten.
Észrevettem, hogy Nicolas figyelt, amíg én rendbetettem magam. Elég volt a szemébe néznem és már tudtam, mire gondol, szinte felfalt a tekintetével. A liftben kezdett egyre melegebb lenni, én pedig alig vártam, hogy kiszálljunk végre. Egy idegesítő zene szólt odabent, ami kezdett felhúzni, a tenyerembe mélyesztettem a körmeimet.
Egy csilingelő hang jelezte, hogy elértük a megfelelő szintet, én léptem ki először a liftből. Jobbra kellett menni pár métert a tizenhármas ajtóig. Bertha Wiegerman – ez a név díszelgett a fehér ajtón, ahova Dakota bekopogott.
- Szabad – hallatszott ki egy határozott hang, mire Dakota benyitott.
Mindannyian beléptünk a hatalmas, ízlésesen berendezett irodába – úgy nézett ki, mintha három helyiséget egybe nyitottak volna. Egy nő állt a szoba közepén - szürke ceruzaszoknyája és blézere kiemelték nőies, homokóra alkatát, fekete magas sarkúja adott még neki pár centit, de nagyjából ugyanolyan magas lehetett, mint én -, majd felénk sem pillantva leült az asztal mögé, az asztal előtt két szék volt elhelyezve. A jobboldali falon egy fekete szekrénysor állt tele papírokkal és dísztárgyakkal, a jobboldali falon csak néhány kép lógott.
- Gyönyörű vagy, mint mindig, Bertha – mosolyodott el Nicolas ellenállhatatlanul, a nő azonban a füle botját sem mozdította.
Bertha szőke, félhosszú haját kontyba tűzve hordta. Arcvonásai határozottak és kemények voltak, egy ambiciózus nő küllemét mutatta a világ felé. Ajkán lilás bordó rúzs díszelgett, a szemhéja füstösre volt festve, arcát egy kis pirosítóval próbálta életre kelteni.
- Valami probléma van? – kérdezte éles hangon fel sem nézve az asztalon lévő papírokról, amiket nagyon rendezgetett az asztalán.
- Igazából azért jöttünk ide, hogy megkérdezzük, mit tudsz a mostani titkos szerveződésekről – vallotta be Nicolas, viszont nekem is úgy tűnt, még mondani akar valamit.
- Mi a dolog apropója?
- Találkoztunk idefelé az erdőben egy nem igazán Európába való lénnyel – felelte Dakota, miközben leült az egyik székre. – Mit tudsz arról az elszabadult mantikórról?
Teljesen biztos voltam benne, hogy megemlíti valamelyikük a szörnyet, azonban kételkedtem az egyenes beszéd eredményességében.
- Semmit – nézett fel egy pillanatra Bertha a lapok közül, aztán visszatért a rendezgetéshez. Szemmel láthatóan egy kicsit sem zavartatta magát, talán egyáltalán nem is érdekelték a szándékaink.
Többes számban említettem meg magamban a céljainkat és ez elég furcsa volt visszagondolva. Alig ismertem azt a két egyént, mégis egyként gondoltam a terveinkre.
Ismét eszembe jutottak a látó szavai, a monogram, „C” és „M”. Valamiért úgy éreztem, jó irányba haladok, ha Nicolas klánjához akarok eljutni. Azt reméltem, ott majd kaphatok válaszokat a rengeteg vámpír egyikétől, így megpróbáltam felgyorsítani az eseményeket.
- Elég bunkó dolog, hogy még csak ide sem nézel – emeltem fentebb egy kicsit a hangomat. – Gondolod, ha idenézel, rájönnek a bűnösségedre? – fontam össze a karomat a mellkasomon. Próbáltam felhívni a figyelmét, bár nem is az én dolgom volt. Gratulálok, Greta Havens, megint sikerült mások problémájába ütnöd az orrodat.
Bertha összeszorította az ajkait, miközben az asztalra tette a papírokat. Ezt elég lassan tette ahhoz, hogy felmenjen a vérnyomásom, mire a papírok az asztalt érték.
- Tudod, kislány, három napja nem ettem. Ne tedd próbára a türelmemet! - csikorgatta meg a fogait. Hangosan beszívta a levegőt, majd kifújta.
Silk szorosan mellém lépett és védekezően félig a háta mögé tolt, Dakota pedig halványan elmosolyodott.
- Ugyan – állt fel a lány a székről vámpírgyorsasággal és Bertha mögött termett, a füléhez hajolt, majd belesúgott valamit megsimogatva közben a vállát.
A svájci vámpír egy kicsit elengedte magát, megrándult a szája széle, mintha elfojtott volna egy mosolyt. A nő tekintetében valami olyat láttam, ami arra ösztönzött, hogy ne akarjam tudni, mit hallott Dakotától. A lány visszatért Nicolas mellé, Bertha pedig felállt a székéből.
- Nem tudom, ki vagy te, kislány, de gőzöd sincs, mit csinálunk mi itt, szóval legyél szíves megkímélni a további megjegyzéseidtől - söpörte a kezével egy kupacba a papírjait, majd végül teljes mértékben ránk figyelt.
- Biztosan nem tudsz semmit? – kérdezte Nicolas.
- Az öt szövetséges mellett állok, így minden gyermekem száz százalékig lojális hozzátok - tárta szét a kezeit, mintha ez magától értetődő lenne.
Nem tudtam levenni a szemem a mögötte lévő ablakról, ami a külső falat alkotta. Látszottak a város fényei és az járt a fejemben, hogy ezek nappal vajon dolgoznak-e. Bertha észrevette, mit bámulok, majd az ablak mellett termett.
- UV szűrős és napfényre sötétedik - kopogtatta meg az ablakot. – Zseniális találmány.
Valóban lenyűgöző volt, mennyire ki tudták küszöbölni a vámpírok a technika segítségével a nappal járást. Csak azt nem értettem, nekünk miért kell éjjel rejtőzködnünk, ha egyszer megoldhatták volna egy UV szűrős autóval vagy bármi hasonlóval. Az is megfordult a fejemben, hogy csak engem szívatnak. Igen, ez nyomós érvnek tűnt.
- Jut eszembe, mi a véleményetek erről az új Mágiatestületi rendeletről? – tért vissza Bertha Nicolasékhoz. – Ez a hirtelen nagy energia befektetés a rejtőzködés továbbfejlesztésébe megint valami népbutító baromság lesz, érzem.
- Ugyan, kérlek. Kötelező előadások a rejtőzködésről meg a lecsapolásról? Nevetséges az egész – ingatta a fejét Nicolas.
Még nagyjából egy órát beszélgettek a vámpírok, de én nem igazán figyeltem oda. Csupa olyan dologról volt szó, amiről nem tudtam semmit vagy nem akartam tudni semmit. Inkább odaálltam az ablakhoz és végigmértem a várost, közben pedig azon gondolkodtam, vajon megéri-e nekem ez az egész utazás. Hiányzott Wilhelmina, a komornám, talán ő volt az egyetlen igazi barátom Ravranarban. A gondolatmenetemből Dakota szavai ragadtak ki.
- Azt hiszem, mehetnétek – javasolta a lány mosolyogva. – Én még maradok egy kicsit, majd utánatok megyek - nézett végig Berthán és az ajkába harapott.
Egy pillanat alatt leesett, mi fog következni, miután mi kilépünk az ajtón. Szó nélkül nyúltam a kilincs után, köszönés nélkül léptem ki, bár ez szerintem egyáltalán nem sértette a nőt, ő mással volt elfoglalva éppen. Becsapódott mögöttünk az ajtó.
Egy helyi motelben szálltunk meg nappalra, de előtte még megejtettünk egy kitérőt az erdőben, ahol Silk visszatérhetett a karkötőmbe. Nem akartuk, hogy bármilyen elektromos kütyün nyoma maradjon a varázslatnak.
Feszélyezett kettesben lennem Nicolasszal azután, ami történt kettőnk közt. Rögtön befoglaltam a fürdőt, ahol eltöltöttem egy órát, megmostam a hajamat és a fogamat is a fürdés mellett. A törölközőmet magamra csavarva léptem ki a fürdőből, Nicolas pedig leplezetlen mohósággal falt fel a szemével. Próbáltam nem arra koncentrálni, hogy folyamatosan néz, de egyszerűen képtelen voltam egy kicsit is nyugton maradni, amíg el nem tűnt a becsukódó fürdőszoba ajtó mögött.
Gyorsan felvettem az alvós ruhámat, majd nyakig betakartam magam alvást színlelve. Ez legutóbb sem működött, így mikor Nicolas kinyitotta az ajtót, azonnal kinyíltak a szemeim. Felültem az ágyban és rajtam volt a sor, hogy végigmérjem. Izmos testén még maradt néhány vízcsepp, rakoncátlanul csorogtak le a hasfalán egészen a derekára csavart törölközőig.
- Tetszik, amit látsz? – kérdezte fülig érő mosollyal, mire én elpirultam. – Szóval igen – kuncogott. – Az arcod mindent elárul. Nekem is tetszett a kivonulásod – nyalta meg az alsó ajkát, egészen az ágy túlsó oldaláig sétált, a saját fekvőrészéhez.
- Mi van abban, ha tetszik egy kicsit? - kérdeztem lesütve egy pillanatra a szemem. Mire ismét rápillantottam, már az ágyon volt négykézláb, az arca nagyjából fél méterre az enyémtől.
- Egy kicsit? – kérdezett vissza a tekintetemet kémlelve.
- Jól van, akkor nagyon – forgattam meg a szemeimet. – Szépen táplálod a saját egódat, nem kell ide másik ember.
- Imádom azt a csípős nyelvedet, szivi – hajolt a fülemhez. - Annyira beindít, mikor így beszélsz velem – nyomott egy apró puszit a nyakamra, egészen közel a fülemhez. Kirázott a hideg.
Meztelen mellkasára tettem a tenyeremet és eltoltam magamtól, nyeltem egyet.
- Akkor most mi lesz? Megint lesmárolsz, aztán meg megfektetsz? – kérdeztem halkan a takarót vizslatva előttem.
Felnevetett és leült velem szemben.
- Miért vagy ilyen ellenséges? Azt hittem, a nők szeretik, ha a férfiak kifejezik, mennyire észbontóan dögösnek találják őket. Egyébként, legutóbb te csókoltál meg először engem – villantott rám egy incselkedő mosolyt az utolsó mondatánál.
- Mit ér az egész, ha utána meg eldobsz, mint egy használt zsebkendőt? Köszi, erre nincs szükségem – próbáltam meg magam kitakarni, hogy átszedelőzködjek a földre, mert nem akartam mellette aludni, azonban lefogta mindkét kezemet.
- Mondtam én neked valaha, hogy csak ezt akarom tőled? – kérdezte, miközben az államnál fogva maga felé fordított. A hangja annyira tiszta volt és őszinte, de nem akartam elhinni, hogy mást is akarhat tőlem.
- Mert mik a terveid?
- Most, hogy kérded, azt terveztem, hogy ma megint csókolózunk egyet, csak hosszabban, mint legutóbb. Azután alszunk egy jót, majd este, mielőtt felébrednél, hozok neked valami reggelit, miközben bocsánatot kérek tőled, amiért mindig elfelejtek odafigyelni az étkezésedre – mesélte, mintha ez a történet meg lenne írva egy könyvben, ezen felül, bíztatóan hangzott. – Miért vagy ennyire bizalmatlan velem?
- Mert nem ismerlek – feleltem azonnal. – Különben is… – kezdtem el a mondatot, viszont megbántam, hogy egyáltalán belevágtam, szóval nem terveztem befejezni. – Mindegy.
- Mi különben is? – kérdezett vissza, kényszerítve engem a válaszra.
- Az előző kapcsolatom nem ért véget valami fényesen – vallottam be őszintén.
- Egy barom, ha nem tudott téged eléggé értékelni – mosolyodott el lágyan.
Megpróbáltam egy egész pillanatig elhinni, hogy igazat mond és nem csak a bugyimba akar belemászni. Az arcomra simított, a hüvelykujjával pedig cirógatni kezdett. A tekintete rabul ejtett, akár a titkok mélységes tengere. Biztos voltam benne, ha beadom a derekamat, akkor még abban az esetben is, ha pofára ejt, én is ugyanolyan hibás leszek, mint ő. Mit tehettem volna? Hiszen annyira vonzott engem, amit már nem tudtam magamba fojtani, hiába ismertük egymást csupán alig egy hete.
Lassan közelített hozzám, a szemeiről az ajkára tapadt a tekintetem, ami hívogatott magához. Megszakítottam a köztünk tátongó húsz centit és a hajába túrva megcsókoltam. Eléggé felgyorsítottam a tempót, de éreztem rajta, ahogy lelassította a csókot, elmélyítette. Beleremegett a lábam, a testemen egy kellemes, bizsergő érzés szaladt át, mint mikor az embert tetőtől-talpig kirázza a hideg és átjárja a melegség egyazon pillanatban.
Hosszan és érzékien játszott az ajkaimmal, miközben a hátamat és az oldalamat simogatta. Nem próbált meg letaperolni vagy olyan dologra kényszeríteni, amit én ne akarnék.
- Nagyon finom vagy – szakította meg egy pillanatra a csókot, majd közelebb húzódott hozzám, a testemnek simult.
Éreztem a gyenge szívverését, a szapora levegővételeit, a hátát simogattam elveszve a karjai között. A kezem a mellkasára, a hasára vándorolt, ott cirógattam tovább.
Megszűnt számomra körülöttünk az idő, szinte égett az ajkam, mikor egy utolsó puszi után felállt az ágyról. Keresett egy alsónadrágot és bement a fürdőbe, ahol magára vette a ruhadarabot.
Egy pillanat alatt mellettem termett az ágyban feküdve, végignéztem rajta a párnámat a fejem alá gyűrve. Tökéletesen kidolgozott hasa alatt megláttam a határozottan kidomborodó alsóját, elkaptam a tekintetem és elpirultam. Még észrevettem, amint követte a pillantásom a férfiasságára, majd elvigyorodott. A fülemhez hajolt egy csókot nyomva a nyakamra, pont a fülcimpám alá.
- Látod, mennyire veszettül kívánlak? – suttogta, forró lehelete súrolta a fülemet.
Elmosolyodtam a párnámba fúrva az arcomat.
- Szép álmokat, Nicolas – motyogtam már csukott szemmel.
- Neked is, Greta.
Éreztem, amint elhelyezkedett mellettem az ágyon, majd az egyenletes, megnyugtató szuszogására összpontosítottam. Újra meg újra felidéztem magamban azokat a csodás perceket, amiket a karjaiban tölthettem. Már majdnem aludtam, mikor kivágódott az ajtó, mire Nicolas felpattant az ágyról.
- Ne szórakozz már, Dakota! – morogta a férfi, nem nyitottam ki a szememet a név hallatán.
- Jól van, tesó, minden rendben van.
- Mi a fenétől vagy te csupa vér? – kérdezte Nicolas meglepettséggel a hangjában.
- Csaptunk egy kis bulit Berthával – sóhajtotta a lány elégedetten.
- Menj, fürödj meg! – tárta ki Nicolas a fürdőszoba ajtaját.
A beszélgetés további részét már nem hallottam, valószínűleg akkor aludhattam el.
Napnyugtakor motoszkálásra ébredtem, valaki kinyitotta a bejárati ajtót. Azonnal kinyíltak a kezeim és felkészültem az esetleges csatára, viszont ahogy felemelkedtem, Nicolast pillantottam meg az ajtóban.
- Ahogy megígértem, hoztam neked reggelit – mosolyodott el becsukva maga mögött az ajtót, még láttam besütni az utolsó napsugarakat.
- Miért nem égtél porrá odakint? – tettem fel az első kérdést, ami eszembe jutott.
- Mi az, csak neked lehetnek titkaid? – vágta rá rejtélyesen egyenesen a szemembe nézve.
Az ágy mellett termett, leült a szélére. Mire kipakolta az éjjeliszekrényre azt a rengeteg mindent, amit vett, hangosan megmordult a gyomrom. Valóban rettenetesen éhes voltam, bár ez addig a pillanatig fel sem tűnt.
- Köszi – vettem fel egy dobozt, amiben sült hús volt és sült krumpli.
Félretettem minden bennem rejtőző előkelőséget, kézzel álltam neki a falatozásnak kérdezés nélkül. Egy ideje már ettem, mikor észrevettem, hogy Nicolas bámul.
- Valami ráragadt az arcomra? – kérdeztem kivéve egy szalvétát a szatyorból, megtöröltem a számat.
- Nem, csak édesen habzsolsz – kuncogta Nicolas.
- Ha nem éheztetnél, akkor nem kéne habzsolnom – vetettem ellen.
- Hát persze, gondoltam, hogy az én hibám lesz – sóhajtott fel, majd a mellettem lévő helyre nézett az ágyon.
A szememmel követtem a tekintetét, Dakota feküdt mellettem.
- Mi történt vele? – kérdeztem, hiszen sosem aludt még tovább napnyugtánál.
- Tegnap eléggé szét volt csapva, mire hazaért. Lakomát rendeztek Berthával az irodában. Szerintem, magadtól is rájössz, milyen egy igazi lakoma.
- Megölték őket, igaz? – kérdeztem rá a nyilvánvalóra.
Nicolas egy bólintással felet.
- Nálunk nem szokás szárazra szívni azt, akiből iszunk, ezért vannak állandó vérszolgák vagy véradók, ki miként nevezi őket.
A lányra pillantottam és szinte lejátszódott a szemem előtt minden, amit művelhettek előző este.
- Arra kényszerítitek az embereket, hogy a vérüket adják nektek?
- A legtöbben önként jelentkeznek – mosolyodott el Nicolas. – Főleg a szex miatt. A vámpírok nagy része összeköti a táplálkozást az élvezetekkel.
- Engem ugyan nem fogsz semmilyen szolgává tenni – másztam ki az ágyból -, kevés vagy te ahhoz – löktem meg a mellkasát elfojtva egy vigyort, majd felszedtem a tiszta ruhámat és elmentem a fürdőbe átöltözni.
Még két órát vártunk arra, hogy Dakota felébredjen, majd tovább indultunk Franciaországba. A francia határtól nem messze várt minket egy kocsi, ami elvitt minket La Rochelle-be. Körülbelül hét órát utazhattunk autóval – kisebb megállókkal együtt -, mikor elértünk egy hatalmas vastag, kétszárnyú fa kapuhoz, melynek vaspántjait cirádás mintákkal díszítették. Magas fal ölelte körül a birtokot, amit a fal belső tövéből kinőtt dús növényzet burjánzott végig - az épület teteje sem látszott kívülről.
- Szerinted rendben van az, hogy kiráz a hideg, mikor arra gondolok, hogy be kell mennünk oda? – súgtam oda a mellettem ülő Nicolasnak.
Egy szót sem szólt, csak egy apró mosoly jelezte szája sarkában, hogy felettébb jól mulat rajtam.
Leesett az állam, mikor kinyílt a kapu. Az óriási falak egy hatalmas udvart rejtettek el a kíváncsi tekintetek elől. A kaputól még olyan hatszáz métert tettünk meg, mielőtt leparkoltunk.
- Megérkeztünk – sóhajtott Nicolas, miközben beletúrt barna hajába. - Elkezdhetnél félni is. Hiszen odabent… - a drámai hatás kedvéért szünetet tartott, majd gúnyosan hozzátette – vámpírok vannak.

- Ha-ha-ha. Nagyon vicces vagy! – forgattam meg a szemem. Felpillantottam az épületre, amitől furcsa érzésem támadt – csak reméltem, hogy nem a sült hús szeretne újra találkozni velem. Annyira kísérteties volt, annyira sötét és zárt, akár egy börtön.
.

5 megjegyzés:

  1. Drága Bonnie!

    Már többször szemeztem a blogoddal, de a design nem tetszett annyira, így az olvasásba sem kezdtem bele, amit most már sajnálok.
    Végre végig olvastam mind a 4 fejezetet, így íme itt a véleményem.
    Őszintén szólva az első fejezetet vontatottnak és laposnak éreztem, hiába írtad újra, ahogy olvastam. De pozitívan csalódtam benned, ahogy a továbbiakat olvastam. Egyre jobban tetszik a világ felépítés, ahogy alakulnak a kapcsolatok. Remélem rá térsz még a karkötőre és a kis főhősnőnkre, ahogy a vámíprok klánjaira is.
    Várom a továbbiakat, érdekesnek tűnik.Ne hagyd abba, ha nem is kapsz kommenteket, akkor sem.
    ui.: Szerezz magadnak egy bétát/ előolvasót, hogy a hibákat, amit nem veszel észre ő kitudja javítani.

    xoxo: Victoria Wolf

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :D

      Nos, változtattam az utóbbi időben a blog kinézetén, remélem ez jobban elnyeri a tetszéded, mint az előző. :)

      Nos, vannak előolvasóim és próbálom folyamatosan javítani a hibáimat. :D Örülök, hogy tetszett, jó szórakozást a történet további részéhez is. :)

      xoxo B.-

      Törlés
  2. Imadoooooom❤️❤️❤️❤️❤️❤️❤️ Még!

    VálaszTörlés
  3. Jaj istenem, egyre jobban kezdem megkedvelni Nicholas-t. :D Jót vigyorogtam azon, amikor megkérdezte, hogy Greta mégis hová megy, a csaj meg azt mondta, hogy levágja a szörny fejét, merthogy: "Abba csak belehal." Hát oké, értem én, nem vagy puhány. :D Tetszett ez a rész is, és mantikóóór, nagyon jó, ezért igazán járna neked egy jutalomfalat.
    Megyek is a következő részre. :D

    VálaszTörlés
  4. szia már régóta értekel a blogod mert a címe nagyon tetszett de nem olvaastam eddig de most nagyon örülök hogy belevágtam mikor annál jártunk ott a koszos falunál azt hittem ez a középkorba van de mikor Grete említette a számítógéprt meg a többit rájöttem hogy nem. Nagyon tetszik nekem ez a blog.

    VálaszTörlés