2016. február 3., szerda

5. fejezet - Ösztön

Sziasztok!
Nos igen, a fejezet átcsúszott februárra, de remélem ez nem szegi kedveteket az olvasásban. :) Jó szórakozást!^^


5. fejezet


Ösztön

A
bizarr erődítményre meredve hallottam, amint kinyílt a kocsi ajtaja, és mire odapillantottam, a roppant tréfás kedvében lévő útitársam már ott volt, felém nyújtva a kezét, hogy segítsen kiszállni.
- Biztos jó helyen járunk? – kérdeztem, miközben Nicolas kisegített az autóból.
- Klassz, nem? Tisztára olyan, mint az Addams Family-ben – kísért az ajtóhoz.
- Mi az az Addams Family? – kérdeztem vissza kíváncsian, sose hallottam még róla korábban.
- Mindegy – legyintett, majd elvigyorodott.
Tisztában voltam vele, hogy egy vámpírokkal teli fészekbe készülök bemenni, mégsem szabadott meghátrálnom. Úgy éreztem, jó felé járok a kutatásomban, ha viszont visszafordultam volna, akkor minden esélyem elszáll a gyilkos keresésének ügyében. Hiszen szinte lehetetlen volt az, hogy egy több száz főt számláló klánban senki se tudjon semmit.
Nicolas kopogás nélkül nyitott be a kastélyba, előre engedett engem és Dakotát. Bizonytalanul léptem át a küszöböt, azonban azt hittem, káprázik a szemem, amint végigfuttattam a tekintetem a helyiségen. A padló fehérben, a függönyök vörösben, a bútorok feketében úsztak. Elnéztem jobbra egy társalgószerű helyiségbe, ahol ugyanezek a színek uralkodtak. Érintés nélkül is tudtam, hogy a sötétítő függönyök bársonyból készültek, a fotelek és a dívány bőrborításúak voltak.
Nicolas észrevehette a nagy meglepődöttségemet, mivel megforgatta a szemét.
- Miért hiszi azt mindenki, hogy valami irdatlan koszos, pókhálós, ezeréves, lepukkant helyen élünk, büdös koporsókban alszunk, és szétcincált hullákat tartunk a kertben? – kérdezte felháborodást színlelve, egy apró mosoly mégis megbújt a szája szélében.
- Talán azért, mert régen így is volt? – kérdeztem vissza, mintha ez magától értetődő lenne.
Nevetés tört ki a karkötőmből, miután a vörös kő felizzott rajta.
- Ezt aztán jól megkaptad, hősszerelmes - szólalt meg két nevetés között egy bársonyos, mély hang. – Meddig folytatod még ezt a színjátékot, Greta? Az képtelenség, hogy egy ilyen alak kelljen neked.
- Ez mind szép és jó, de nem kérdeztem a véleményedet, Ellion.
Nicolasnak akkor még nem beszéltem az örökségemről, amiben a csuklómon lévő lánc, a rajta lévő kilenc kővel igen nagy szerepet töltött be. Féltem, hogy visszaélne az információkkal, nem nyerte el eléggé a bizalmamat.
- Én igazán megértem, hogy a karkötő tabu-téma, de ez a valami beszél. Mi több, egyre bunkóbb lesz – fordult felém Nicolas összeráncolt homlokkal.
- Hiába beszélek neki, mintha meg sem hallaná – tartottam fel a tenyereimet védekezőn. Innentől lezártnak tekintettem a témát egyelőre.
A hatalmas helyiségnek, amiben álltunk fehér falai voltak, a plafonról pedig egy óriási arany csillár lógott le kristálydíszítéssel. A kastély három szintből állt, mindegyik külön egymástól. Az aulából felfelé nézve márványkorlátokat lehetett látni az emeletek padlójának széléhez rögzítve. Ugyanilyen fehér márványból készültek a lépcsők és a padló is. Az aulát jobbról körülölelő lépcsősora a második emeletre vezetett, míg a baloldali lépcsősor szinte ennek a tükörképe volt, csak az tovább folytatódott és egészen felvitt a harmadikra, a második emeletet kihagyva. Mindkét oldalsó lépcsősor először az első emeletre vezetett – ahonnan csigalépcsők irányítottak a további emeletekre -, ami olyan volt, mint egy beltéri erkély, innen pedig ajtók nyíltak az épület többi részét rejtve maguk mögött.
Felmentünk a harmadikra a fokokat beterítő vörös szőnyegen, a tetejénél pedig balra fordultunk. A korláton átnézve láthattuk a lenti aulát és az óriási kristályos csillárt, majd továbbmentünk egy széles folyosóra, ahonnan újabb folyosók és szobák nyíltak.
Először jobbra, majd balra fordultunk és meg sem álltunk a folyosó végéig.
- Ez az én szobám, szivi. Érezd magad otthon – nyitotta ki az előttünk álló ajtót Nicolas.
A helyiség hatalmas volt, legalább akkora, mint az én szobám otthon, azzal versenyezni pedig igazán művészetnek számított. Elmosolyodtam ezen a gondolaton. A sötétbarna parkettán egy nagyobb darab fehér szőnyeg terült el az ágy előtt, az ajtótól balra a ruhásszekrények és az íróasztal, jobbra a baldachinos franciaágy kerete hasonló barna színben pompázott. Az ágykeretről lelógó halványkék, lágy esésű függöny szét volt húzva a fekvőhely mindhárom szabadon maradt oldalán, az ágylábhoz kötötték. Két közepes méretű ablak nyílt a birtokra a szemben lévő falon, amik mellett balra szintén egy barna ruhásszekrény volt, jobbra pedig egy ajtón át ki lehetett jutni a nagy erkélyre. A szoba minden részletéről sütött az elegancia, ami egy cseppet elkeserített. Azt hittem, találtam egy olyan férfit, akinek nem számít a vagyon és a külcsín.
Eszembe jutott, milyen sok ruhája lehet ennek a vámpírnak, ha hét szekrény kellett hozzá, hogy mind elférjen. A gondolatmenet közben elindultam az erkélyre, becsuktam magam mögött az ajtót és elsétáltam a korlátig, hogy rákönyökölhessek. Egy kicsit úgy éreztem, végre megint egyedül lehetek – már amennyire ez egy magamfajtánál kivitelezhető. Mély levegőt vettem az égre emelve a tekintetem, majd kifújtam. A Hold kifli alakot öltött, így látszottak mellette a csillagok.
Hallottam magam mögött az ajtó csukódását, nyilván Nicolas jött utánam.
- Szeretek itt állni esténként – lépett mellém. – Egy percre olyan, mintha teljesen egyedül lennék - fogta meg a korlátot. Érdekes volt, hogy néhány pillanattal azelőtt ugyanez járt a fejemben. – Ez kincs egy olyan házban, ahol mindenki hall mindent, ha akar.
Pontosan tudtam, miről beszél, mivel négy éves korom óta minden pillanatomat meg kellett osztanom a nyolc lovagommal, akik a karkötőmből bárminek a tanúi lehettek, ha úgy kívánta a kedvük.
- Magánélet? Ugyan már, mi az? - mosolyodtam el halványan. Nyilván, ha megparancsoltam a lovagjaimnak, hogy ne hallgatózzanak, akkor megtették nekem, de nem tilthattam el őket örökké a külvilágtól, mert az elég kegyetlen lett volna.
- Látod, van bennünk valami közös – jegyezte meg halkan, azonban úgy tettem, mintha nem hallottam volna, mert nem akartam feszegetni ezt a témát.
- Furcsa az ég – említettem meg inkább elterelve a beszélgetést. – Ahonnan én jövök, ott két Hold látszik és legalább kétszer ekkorák. Az egyiknek türkizkék a pereme, a másiknak pedig vörös.
Csodálkozva nézett rám egy pillanatig, de végül elmosolyodott.
- Egyre rejtélyesebb vagy, szivi – lépett egy kicsit közelebb hozzám. – Ez tetszik.
- Örülök, hogy elnyerte a tetszésed, de ne hívj így. Van saját nevem – emlékeztettem a nyilvánvalóra.
- Nekem így tetszik – bökte meg a vállamat játékosan.
- Hihetetlenül idegesítő tudsz lenni, mondták már? – forgattam meg a szemem.
- Lehet, hogy idegesítő vagyok, de legalább nem hallucinálok dupla Holdat, szivi – kuncogott.
- Kinevetsz, pedig azt sem tudod, hogy létezünk – utaltam a hexaldarokra. – Felőlem nézhetsz bolondnak, engem nem érdekel, viszont akkor ne várj tőlem bizalmat, azt meg főleg ne, hogy beavassalak az életembe – egyenesedtem fel a korlátról és bementem a szobába.
Annyira felhúzott, hogy belefájdult a fejem. Olyan érzésem volt, mintha lüktetne az agyam. Összeszorítottam az állkapcsom, mert nem akartam elkezdeni kiabálni mérgemben és olyanokat mondani, amit később megbánhatok, ahogy általában tettem ilyen helyzetekben.
- Nem akartalak megsérteni, hékás – jött utánam Nicolas, egy szempillantás alatt előttem termett.
Leraktam a cipőmet a bejárati ajtó mellé, letettem mellé a táskámat és a kabátomat.
- Akkor ne következtess úgy, hogy nem tudsz semmit, mert azt csak az ostobák csinálják. Mondd ostoba vagy, Nicolas? – néztem rá, egyenesen a szemébe. Valamiért egyáltalán nem töltött el félelem vagy rémület, pedig kellett volna, mert éppen egy vámpírt szidalmaztam. Tudtam, ha megunja a macska-egér játékot, akkor annak még elég rossz vége lehet, viszont abban a pillanatban egyáltalán nem érdekelt. Bíztam a saját erőmben és a lovagjaimban.
- Csak viccnek szántam – szabadkozott.
- Képzelem mennyire – engedtem egy kicsit az összeráncolt homlokomon. – Merre találom a fürdőt? – kérdeztem semmitmondó hangon.
Válaszként egy fehér ajtóra mutatott két ruhásszekrény között. Még vártam csendben egy kis ideig, hátha akar még valamit mondani, de nem tette, így el is foglaltam a fürdőt.
Gyönyörű világoskék csempével borították az egész padlót és a falak felét hullámvonalban. Minden igazán modern volt, olyan kádat szerintem még életemben nem láttam. Engedtem is bele egy csomó meleg vizet meg tettem bele habfürdőt, majd beleültem a habok közé. Nagyjából fél órát ülhettem a kádban, aztán kicsit meguntam a semmit tevést – a jóból is megárt a sok. Hajat mostam, végül kimásztam a meleg vízből és magamra tekertem egy összehajtogatottan talált, tiszta törölközőt.
Rájöttem, hogy kint hagytam a táskámat, amiben a tiszta ruháimat tartottam, így kénytelen voltam törölközőben kimenni. Vettem egy nagy levegőt megfogva a kilincset, majd kifújtam és felkészültem a nagy mustrára.
Amint kiléptem az ajtón, nem várt látvány fogadott. A bejáratnál egy fiatal külsejű, formás testű nő állt fekete csipkés bugyiban, harisnyakötőben és ugyanilyen színű melltartóban. Egy bordó köntöst vett még fel a kirívó szetthez, amit nem kötött meg a derekánál. Zavarba jöttem a nő öltözetétől, hiszen számomra ez egyáltalán nem volt egy megszokott látvány.
- Látom, van már társaságod, Nico - biggyesztette le az alsó ajkát a nő. Fekete hajtincseivel játszadozva az ajtókeretnek dőlt.
- Igen, ezt jól látod – reagált Nicolas kicsit feszülten, mintha azt akarta volna, hogy a nő elmenjen.
Valahogy sértőnek éreztem a becézgetést, volt egy sejtésem, hogy nem malmozni jött.
- Miattam ugyan ne zavartassátok magatokat – próbáltam olyan cinikus lenni, amilyen még soha. A szememet forgatva lépkedtem el a táskámig, majd mikor visszafordultam, Nicolas megragadta a kezem.
- Ez nem az, aminek látszik – próbált meg javítani a helyzeten, de nem nagyon sikerült.
- Legalább ne nézz hülyének – mosolyodtam el halványan. – Hazudtál nekem, mikor azt mondtad, nem csak megfektetni akarsz – rántottam ki a kezem a szorításából.
Fájt, hogy elhitette velem, érdeklem őt. Kellemetlenül éreztem magam a nő jelenléte miatt.
- Beszállhatok? – hallatta az idegen a mézes-mázos hangját.
- Mondtam már az előbb is, Yvanne, nem akarok veled többé együtt lenni semmilyen módon – próbálta meg becsukni az ajtót, de a nő nem engedte neki, még meg akarta mondani a magáét.
- Értem én, tetszik neked a kicsike – mosolyodott el. – Mondhattad volna ezt is. Én találok mást, aki kapható erre – kacsintott Yvanne Nicolasra végigsimítva a saját oldalán, majd vámpírgyorsasággal eltűnt, Nicolas becsukta az ajtót.
- Figyelj, megmagyarázom – irányított az ágy felé, leültetett a szélére, majd a bal oldalamra telepedett. – Yvanne-nel a kapcsolatunk egyszerű volt, élvezetek érzelmek nélkül. Ő csak egy barát – karolta át a vállam a jobb kezével.
- Érdekes barátaid vannak neked, mit ne mondjak – ráncoltam össze a homlokom. - Bocsi, túlreagáltam az előbb – döntöttem neki a fejem. – Nehezen bízom meg másokban.
- Legközelebb hallgass meg, mielőtt el akarnál küldeni melegebb éghajlatra – kuncogott és a hajamba puszilt.
- Azt hiszem, ez talán teljesíthető – mosolyodtam el. – Most pedig elmegyek felöltözni – álltam fel az ágyról. Akkor tűnt fel, hogy még mindig töröközőben vagyok.
- Azt itt is megteheted – vigyorgott Nicolas -, engem ugyan nem zavarna.
- El tudom képzelni – forgattam meg a szemem mosolyogva.
- Édes vagy, mikor féltékenykedsz – szólt utánam a fürdőbe menet és halottam a hangján, hogy igazán jól szórakozik.
Valóban féltékeny lettem volna? Egy ideje nem éreztem már hasonlót férfi iránt, az biztos. Igazából tetszett nekem minden ízetlen tréfájával együtt, és ez pont kapóra jött, hogy kiverjem a fejemből teljes mértékben Elliont. Valamiért úgy gondoltam, ha találok valakit, akit jobban tudok szeretni, mint a lovagomat szerettem, akkor képes leszek tovább lépni.
Bementem a fürdőbe a táskámmal, gyorsan magamra kaptam a ruháimat, végül alaposan megtöröltem a hajamat. Így tértem vissza Nicolashoz, aki még mindig az ágy szélén ült.
- Gyere, adok egy hajszárítót – termett mellettem egy pillanat alatt, majd besétált a fürdőbe.
- Egy micsodát? – kérdeztem vissza értetlenül.
- Ezt – nyomott a kezembe egy L alakú tárgyat, aminek a tetejéből egy hosszú valami lógott ki.
- Várj, fejjel lefelé tartod! – fordította meg a tárgyat a kezemben. – Ugyan, azt ne mondd, hogy még sohasem láttál hajszárítót – nevette el magát.
- Eddigi életem során soha – nézegettem körbe a hajszárítót. – A hazámban nincs áram és ehhez hasonlók.
Értetlenül nézett rám, de nem tett fel felesleges kérdéseket.
- Ez itt a vezeték – vette fel a hosszú valami végét a földről -, ide kell bedugni, a konnektorba – illesztette bele a falban lévő négyszögbe, aminek a közepén két luk volt. – Itt kell bekapcsolni – nyomott meg egy gombot a hajszárítón, mire az hangos, fura hangot adott ki, ijedtemben eldobtam a tárgyat.
Nicolas vámpírgyorsasággal ott termett és elkapta, mielőtt még földet ért volna. Jóízűen nevetett, miközben kikapcsolta.
- Mi ebben a vicces? Szólhattál volna, hogy ilyen hangot fog kiadni.
- Bocsi, csak még soha nem láttam olyan embert, aki így reagálna a hajszárítóra – nyújtotta nekem oda a tárgyat.
- Elfelejted azt a tényt, hogy én nem vagyok ember – vettem ki a kezéből és ismét bekapcsoltam.
A hajamra irányítottam azt a végét, ahol kijött a levegő, de egyhelyben tartva egy idő után égetni kezdtem a fejbőrömet. Elvettem a fejemtől és elkezdtem gondolkodni rajta, hogyan kellene úgy csinálnom, hogy jó legyen.
- Szinte hallom, ahogy töröd a fejed – hajolt a fülemhez, hogy értsem, amit mond.
Kivette a kezemből a hajszárítót és elkezdte szárítani a vörös hajzuhatagomat. Elég hosszú ideig tartott, mégis rövidebb volt, mint mikor otthon törölközőkkel és a nap fényével akartuk belőle eltávolítani az összes vizet. Végül megfésülte a hajamat, ami felidézett bennem régi emlékeket, mindig Wilhelmina csinálta ezt nekem odahaza.
Mikor elkészültem, visszamentünk a szobába. Hangosan felmordult a hasam, jelezve, hogy jó lenne, ha nem halnék éhen.
- Megint elfelejtettem adni neked enni – ingatta meg a fejét Nicolas. Kinézett az ablakon, fel az égre. – Még van egy-két óra napkeltéig, ez tudod, mit jelent – fordult felém.
- Nem – ráncoltam össze a homlokomat.
- Elviszlek valahová vacsorázni, reggelizni, vagy mindegy, hogy hívjuk – legyintett a mondat végén. – Még gyorsan elmegyek zuhanyozni, azután indulunk.
Azzal el is foglalta a fürdőt és alig öt perccel később már kint is volt alsógatyában. Kinyitotta a szekrényajtót keresni valami ruhát, közben nem tudtam levenni a szemem arról az izmos fenekéről. Mindig azt tanították nekem, hogy egy hercegnőnek nem illik megnézni egy férfit ennyire nyíltan, de már nem otthon voltam. Gyorsan meg is találta, amit akart, egy fehér inget farmerral és egy fekete elegáns téli kabáttal.
- Jól áll - jegyeztem meg mosolyogva, de nem néztem a szemébe, inkább a cipőmet próbáltam magamra varázsolni.
- Te pedig szívdöglesztő vagy – hajolt le az én szintemre, majd adott egy puszit az arcomra. A bőröm szinte égett ott, ahonnan elvette az ajkait. Nyeltem egy nagyot és felálltam a táskámmal a vállamon.
Rajtam egy egyszerűbb barna, réteges hosszú ruha volt elöl fűzős dekoltázzsal. Rosszul kötöttem be, ezért kibontottam a masnit és húztam még egy kicsit a fűzőn.
- Az emberek között nem számít ez furcsának? – céloztam az öltözékemre magamhoz véve a táskámat.
- Hajnalban nem sokan mászkálnak az utcán, így kevés hely van nyitva, de ismerek egy étkezőt, ahol az emberek szerint finom a kaja – vette ki a kezemből a táskámat és letette a földre. – Ez megvár itt, hidd el – mosolyogta.
- Ez minden, amit otthonról hoztam. Azt hiszem, érthető, hogy miért ragaszkodok ennyire hozzá – vettem fel ismét, és átdobtam a vállamon, kinyitva az ajtót. – Mehetünk – léptem volna ki határozottan a szobából, azonban valaki elállta az utamat. Nem éppen udvariasan tolt arrébb az útjából és egyenesen Nicolashoz lépett. Kézfogással üdvözölték egymást, majd egy ölelés közben megveregették a másik hátát.
- Rég láttalak, Eric – vigyorogott Nicolas.
- Sok minden történt a távolléted alatt - reagált rá a rövid hajú. – Azonnal idejöttem, mikor megláttam Dakotát az előbb a folyosón.
Egy fehér ujjatlan felső volt rajta, ami látni hagyta a vállán lévő tetoválást enyhén barnított bőrén. Egy farmert és egy fekete cipőt is viselt a felső mellé aznap.
- Akkor lesz mit mesélned, miután visszatértem – irányította az ajtó felé az ismerőst Nicolas.
- Hová mész megint? – forgatta meg a szemét Eric. – Az itteni teendőid is felhalmozódtak.
- Csak a városba tartok ezzel a hölggyel – mutatott rám mosolyogva.
Feltűnt, hogy Eric egyáltalán nem találta meglepőnek a jelenlétem, ahogyan Yvanne sem és ez azért mozgatta meg a fantáziám, mert mégis csak egy vadidegen voltam nekik. Későbbre terveztem erről egy beszélgetést Nicolasszal kettesben.
- A nevem Greta – pukedliztem előtte egy aprót, mire rájöttem, hogy ez a Földön nem szokás. Eric felé nyújtottam a kezem kézfogás gyanánt, ő azonban egy csókot hintett a kézfejemre. Visszafojtottam a kitörni készülő nevetésem, miközben elhúztam tőle jobbomat. – Igazán eredeti, miután majdnem fellöktél az ajtóban – vittem minél több cinizmust a mondatomba.
Eric egy értetlen arckifejezést vágva nézett rám, majd hirtelen csettintett egyet.
- Tudom már, mit felejtettem el. Dakota mondta, hogy a Mester üzeni, minél hamarabb járulj eléjük - fordult Nicolas felé a vámpír. – Ez nem parancs, de te is tudd, hogy jobb, ha nem húzod sokáig a dolgot. Etesd meg a madárkát, utána mutasd be nekik, úgyis tudni fognak róla.
Engem is kezdett érdekelni, ki ez a Mester meg a többiek. Hatalmába kerített az az érzés, hogy tőlük talán megtudhatok majd valamit a saját ügyemmel kapcsolatban.
- Furcsa dolgok történtek itt, mióta elmentél, Nico – fejezte be véglegesen a beszédet Eric, és minden további szó nélkül eltűnt.
- Kezdem én is úgy érezni – motyogta Nicolas, inkább csak magának.
- Nem muszáj elmennünk enni – ajánlottam fel a vámpír aggodalmas tekintete láttán.
- Ilyet meg ne halljak még egyszer! – ragadta meg a kezem Nicolas és maga után húzott.
Viszonylag emberi tempót választott a labirintusnak tűnő folyosók átszelésére, így nem kellett rohannom utána, mégis egy egész évszázadnak tűnt, mire a bejárathoz értünk. Az udvaron ugyanabba a kocsiba szálltunk be, mint ami elhozott minket a városba.
Egy egyszerű étkezőnél álltunk meg, ahol Nicolas vett nekem valami finomat, mert szükségem volt már a táplálékra.
- Érdekelne valami – kezdtem bele a beszélgetésbe, miután lenyeltem az első falatot. – Miért nem szóltak a barátaid semmit az ittlétem miatt?
Zavartan elfordította rólam a tekintetét, miközben megigazította a haját.
- Áh, szóval ez egy kényes téma – állapítottam meg alig hallhatóan visszatérve a következő falathoz.
- Igazság szerint azt hitték, hogy te egy vérzsákom vagy – mondta, mire megálltam a rágásban.
- Egy micsoda? – kérdeztem a szám elé téve a kezem.
- Olyan, akiből rendszeresen eszem – felelt ismét rám nézve – és, aki kielégíti a vágyaimat – fejezte be a mondatot, láttam az ajkán megbújni egy elfojtott mosolyt.
- Hát ez fantasztikus – forgattam meg a szemem, majd tovább majszoltam a finomságot.
Próbáltam figyelmen kívül hagyni az utóbbi megjegyzését, túl intimnek tűnt számomra a beszélgetés ezen szakasza.
Úgy döntöttünk, sétálunk egyet, míg van idő napfelkeltéig. Némán lépkedtünk egymás mellett pár percig, mire Nicolas törte meg a csendet.
- Mióta vagy itt?
- Nagyjából fél éve érkeztem a Földre, ha erre voltál kíváncsi – válaszoltam a reakcióját lesve és úgy vettem észre rajta, hogy alaposan el fogja raktározni az összes információt, amit tőlem hall.
A város nagy része valóban üres volt, az utcai lámpák fénye törte meg a kint uralkodó sötétséget. Hatalmas árnyékot vetettünk magunk elé a járdára, ezeknek a mozgását tanulmányoztam.
- Szóval jól sejtettem, hogy nem vagy földi – nézett maga elé a járdára Nicolas is.
- Nehéz volt kitalálni, de azért megdicsérlek – kuncogtam. - Innen lehetetlen dupla Holdat látni.
- Ez igaz, de akkor mégis honnan jöttél? Mi vagy te, ha nem ember? – kíváncsiskodott és azt éreztem rajta, valóban érdekli a történetem, ez feldobta a kedvem.
- Ígérd meg, hogy nem adod tovább senkinek, amit most mondani fogok – néztem rá komolyan.
- Ugyan, mégis kivel beszélnék erről? – vonta fel a szemöldökét.
- Mondjuk egy egész klánnal?
- Ne legyél velem ennyire bizalmatlan, megtartom a titkaid, hidd el! – karolta át a vállamat a jobb kezével. – Megígérem.
- Legyen így – eszegettem tovább. – Ravranarnak hívják a világot, ahonnan jöttem és én egy hexaldar vagyok, részben pedig földi boszorkány az édesanyám révén – tártam fel előtte az igazságot.
Pár percig hallgatott, mielőtt újra megszólalt volna, addig én megettem azt a kevéske ételt, ami még a kezemben volt. Meglepettség látszott rajta, de nem akkora, mint vártam.
- Hallottam már a hexaldar szót, a Mester említette egyszer, viszont sosem tudtam, kik ők valójában – vallotta be.
- Sok mindent tudhat a te Mestered - jegyeztem meg. – Nem sok földi tud a létezésünkről, pontosan a biztonságunk végett. A vérünk maga a folyékony mágia. A vámpíroknak igazi kincs, mágikus tulajdonsággal ruházhatja fel őket.
- Akkor miért jöttél ide? – tette fel a kérdést, ami hallatán összerándult a gyomrom és meg kellett álljak, így ő is megtorpant.
Nyeltem egyet, de hiába, kiszáradt a szám egy kissé. Tisztában voltam vele, hogy valamikor fel fog merülni ez a téma is, mégis meglepett a kérdés koraisága.
- Azért jöttem, hogy megtaláljam azt a vámpírt, aki lemészárolta a családomat – feleltem neki magam elé meredve – és megöljem őt.
Könnyek szöktek a szemembe, mégsem akartam engedni az elgyengülésnek, hiszen nem akartam egy sírós, buta lány látszatát kelteni.
Ismét elindultam az utcán, a lépteim visszhangoztak, Nicolas azonban nem sétált velem tovább, leesett a keze a vállamról. Nem lassítottam a tempómon, mert tudtam, hogy úgyis utolér majd. Így is történt, mert nem sokkal ezután mellettem termett.
- Miért nem mondtad korábban? – állított meg az egyik karját elém tartva.
Láttam rajta a megilletődöttséget, a kérdések tömkelegét, ami megfogalmazódhatott a fejében, mégsem tett fel egyet sem. Várta, hogy magamtól megnyíljak.
- Azért, mert semmi szükség nem volt rá - toltam el a kezét magam elől.
Az igazság szerint valóban gyilkolni érkeztem, bosszút állni, bármennyire ellene voltam korábban az egésznek.
- Nincs jogod ítélkezni felettem, hiszen te is tudnál mesélni a bosszúról – sétáltam el mellette és leültem a következő padra, ami háttal volt az útnak.
A paddal szemben egy szórakozóhelyet nyitottak, villódzó színes betűk hirdették a nevét. Odabentről a meleg, az alkohol és az izzadtság szagának elegye szűrődött ki az utcára, modern zene dübörögtette meg a kinti levegőt.
Egy kisebb hangoskodó csoport állt a pad túlsó végénél, ittak és dohányoztak. Nem keltettem fel különösebben az érdeklődésüket először, de mire Nicolas mellém ért, az egyik férfi nagy késztetést érzett arra, hogy bevigyen engem szórakozni.
Ahogy felém hajolt egy gyenge szellő az alkohol, a rossz parfüm és az izzadtsága keverékét sodorta felém, undort váltott ki belőlem. Próbáltam annyira eltolni magamtól, amennyire csak tudtam, de sokkal magasabb volt nálam.
Nicolas viszont egy mozdulattal arrébb lökte, karon fogott és tovább indult. Konfliktuskerülő lenne talán, vagy csak nem akarta, hogy a halandók egy kupac hullát találjanak majd a szórakozóhely előtt? Azt hiszem, inkább a második.
- Ne szedj össze ilyen alakokat, ha lehet! – morgolódott félhangosan, miközben mereven nézett előre.
- Jól van, már mondtam, hogy nem igazán ismerem az itteni világot – forgattam meg a szemem, és nagy nehezen megállásra kényszerítettem. – Miért haragszol most rám? Nem csináltam semmit.
- Nem haragszom rád – fújta ki a tüdejéből hangosan a levegőt, végül rám nézett – és nem is ítéllek el téged – simított az arcomra. - Egyszerűen csak elképzeltem, ahogy az a fickó csak hozzád ér és elég nagy erőfeszítésbe telt megfékezni magam, mielőtt még letámadom.
Valamiért ez örömmel töltött el engem, halványan elmosolyodtam.
- Még segíteni is fogok elkapni a rohadékot, szivi – adott egy gyors puszit a homlokomra, majd felvette a telefonját és szólt a sofőrnek, hogy értünk jöhet.
A tartalmas sétánk talán két óráig is eltarthatott, nem tudtam, de kezdett világosodni az ég alja. A kocsi szinte percek alatt megérkezett, mi pedig beszálltunk a hátsó ülésre.
Visszatértünk a fészekbe, ahol az aulában egy kisfiús arcú, középmagas, fehér bőrű férfi várt ránk szétálló, világosbarna hajjal.
- Dakota mondta, hogy van egy meló a számomra – lépett felénk a vámpír lassan.
- Ez így van, Zacky, meg kéne vizsgálni a fülest Lovroékról, mert úgy tűnt, semmi alapja nincs – ráncolta össze a homlokát Nicolas.
- Ez érdekes, megbízható forrástól kaptam – futott át a meglepődöttség Zacky arcán. – Egyébként jó, hogy visszatértél, a Mester már tűkön ülve várt téged. Te is tudod, ha a Mester türelmetlen, mindig több a meló és több a szidás is, hogy nem elég hatékony a keresőrendszerem – forgatta meg a szemét. – Nem akarlak feltartani, jelenésed van a Nagyteremben - intett végül a vámpír és eltűnt a szemünk elől.
Az aulából jobbra fordultunk egy kisebb nappaliba, ahonnan két újabb folyosó nyílt. A bal oldali folyosóra lépve nagyot nyeltem, kiszáradt a szám, a tenyerem izzadni kezdett. A második lehetőségnél balra, majd jobbra, végül ismét balra fordultunk, mígnem elérkeztünk egy lefelé vezető lépcsősorhoz. Lesétáltunk, miközben végig arra gondoltam, hogy ez a ház vetekedhetne egy labirintussal.
- Fogjam a kezed, amíg beérünk? - incselkedett velem Nicolas, talán próbálta feloldani a feszültségemet.
- Köszi, nem kell – mosolyodtam el, értékeltem az erőfeszítéseit.
- Nyugi, káprázatosan festesz, szivi - kacsintott rám, mire elfordítottam a tekintetem, zavarba jöttem.
Ahogy az utolsó fokról is leléptünk egy fáklyákkal megvilágított folyosóra érkezünk, végigsétáltunk rajta. Nem teljesen értettem, hogy a ház egyik része miért annyira modern, miközben a másik része akár középkori is lehetne, így rákérdeztem Nicolasnál.
- A háznak nem minden részébe van vezetve áram, ez a legtöbb földalatti helyiséggel így van – magyarázta. – Ráadásul a Mester szerint nosztalgikus emlékeket idéz fel benne ez a régies hangulat – mutatott a fáklyák egyikére.
Csendes percek következtek, lépteink visszhangja a kőpadlón betöltötte a széles folyosót. Elmentünk néhány újabb ajtó mellett, amik szintén nem tudtam, hova vezettek. Persze még elkanyarodtunk egy párszor jobbra és balra, de nem igazán tartottam lényegesnek megjegyezni az utat.
Egész kellemes hely tárult a szemem elé, ahogy kiértünk a félhomályból, több fáklya adott fényt abban a helyiségben. Barna asztalok és hozzájuk tartozó székek töltötték be a teret, akár egy társalgóban. Az egyiknél egy barna, felkötött hajú hölgy ült, éppen beszélgetett egy férfival, egyik ujjával csavargatta a haját és a szája fülig ért. Egy másik asztalnál két férfi ült, egy harmadiknál pedig három férfi és egy szőke nő beszélgetett.
- Szia, Nilla! – köszönt Nicolas a barnahajú nőnek.
- Üdv! – kapta a tekintetét a nő kísérőmre, felállt a székről és felénk lépett. – Örülök, hogy épségben hazatértél – biccentett Nicolas felé. - Jó újra látni téged!
- Szintúgy – felelte Nicolas és egy szempillantás alatt előtte termett, én pedig folytattam a sétámat feléjük.
Arcon csókolták egymást, amin eléggé megdöbbentem, mivel a nő ember volt. Ezt kissé esetlen mozgása, illetve a nyakán az ütőér egyre gyorsuló és határozott verdesése árulta el. Nem gondoltam volna, hogy Nicolas ilyen bensőséges kapcsolatot ápolna egy halandóval. Persze vámpírszakértő ugyan nem voltam, de meg tudtam különböztetni a halandókat a természetfelettiektől.
- Bocsáss meg, de most mennünk kell - eresztette el Nicolas Nillát -, később majd még beszélünk.
A nő csak egy bólintással felelt, majd visszaült a férfi mellé beszélgetni. Továbbindultunk egy újabb folyosó felé. Mikor már úgy éreztem, hallótávolságon kívülre értünk, megszólaltam.
- Ő meg ki volt? A vetélytársam? – próbáltam egy kicsit húzni Nicolas agyát.
- Féltékeny vagy? - jelent meg egy huncut mosoly az arcán.
- Csak szeretnéd – nevettem el magam.
A viselkedésük alapján nem volt köztük több barátságnál, így nem maradt okom semmilyen számonkérésre. Különben sem akartam annyira adni alá a lovat, hiszen nem szándékoztam könnyen kaphatónak lenni. Egy kicsit hagytam ugyan, hogy megkóstoljon, de az csak az ízelítő volt, hiszen utána tudni fogja, mit nem kaphat meg, ha esetleg úgy döntök, tovább húzom az agyát. Jót mosolyogtam ezen a gondolatmeneten.
Egyszer jobbra, egyszer pedig balra fordultunk, majd a folyosó végén egy hatalmas ajtóra leltünk, melyet Nicolas kitárt előttem.
A terem, ahová beléptünk gótikus hatást keltett, nagyjából tizenöten lehettek odabent rajtunk kívül. A terem hátuljában egy emelvényen egy férfi ült díszes trónján, mellette két oldalán félkört alkotva ugyanígy foglalt helyet két-két vámpír.
A jobb szélső férfinak rövid, tejfehér haja, fekete szemöldöke és fekete szeme volt. Ezek a tulajdonságok különösmód illettek a kerekded arcához. Fiatalosnak látszott, olyan huszonöt körülinek, de a tekintete mégis rideg volt és tiszteletet parancsoló. Vonásai megkeményedtek, mikor a szemembe nézett és színtiszta megvetést mutatott a testtartása, habár az arca közömbös maradt.
A mellette helyet foglaló férfi egy piperkőc arisztokrata kisugárzását árasztotta. Szeme kéken csillogott, talpig fekete ruhát viselt, barna haját elegánsan hátrafésülve hordta. Kifejezéstelen arccal bámult maga elé mozdulatlanul, akár egy kőszobor.
A baloldalon, egy külsőleg negyven év körüli fazon ült, akinek a félhosszú, fekete haja a vállait söpörte. Ő érdekesmód bájos nemtörődömséggel tekintett rám.
Az őmellette ülő férfi szánakozóan bámult engem, miközben hátratúrta félhosszú, fekete göndör tincseit, melyek kissé a szemébe lógtak – talán azért végezte ezt a mozdulatot, mert zavarta a bámészkodásban.
Nicolas odavezetett eléjük. A középen ülő, sötétbarna hajú vámpír arcvonásai nagyon emlékeztettek valakire, tekintete rögtön rabul ejtett, nem bírtam levenni róla a szemem, pedig erősen próbálkoztam. Minden bizonnyal észrevette, mert ajkai csábos mosolyra húzódtak, mely csak jobban ott marasztalta pillantásomat. Aztán az ajkak beszédre nyíltak.
- Örülök, hogy újra látlak – szólalt meg lágy, édesgető hangon. Azt hittem Nicolashoz beszél, de hamar rá kellett jönnöm, hogy a kedves hang nekem szól, ugyan is az én reakciómat figyelte.
- Mi a neved? – kérdeztem tőle a szemeiben kutatva.
- Köszöntelek itt. Cornelius vagyok. - Mosolyogva biccentett felém, mint aki élvezi a műsort.
Sikerült egy pillanatra megtörni a varázst és lehunynom a szemeimet, de amikor kinyitottam a felismerés szinte ledermesztett. Láttam az emlékeimben a kivillanó véres fogsorát és ezt a bizonyos mosolyt. Akkor is pont ugyanígy rabul ejtett, mint most, ilyen sok idő elteltével. A vámpír ott állt a szüleim hálójában háttal nekem az ablakban, a semmibe bámult. Erre az egyre emlékeztem csupán belőle, hiszen a kinti Holdfény végett hiába fordította oldalra a fejét és nézett rám, az arcára vetülő árnyék miatt nem láthattam a gyilkos vonásait. Sosem éreztem még olyan mértékű fájdalmat és dühöt egyszerre, mint mikor először találkoztam vele a szobában.
Gondolatbeli időutazásomat Nicolas hangja szakította meg.
- Valami baj van? – érintette meg a karomat, mire megrezzentem. – Menjünk közelebb! - karolta át a vállamat.
Ökölbe szorult a kezem és elkezdett szétáradni bennem a gyűlölet és a bosszúvágy.
Az unszolásnak eleget téve el akartam indulni, de valahogy nem sikerült – a lábaim nem engedelmeskedtek. Valamit tennem kellett, így erőt vettem magamon, és visszaszereznem az irányítást az alsó végtagjaim felett. Nehézkesen bár, azonban sikerült megtenni az első pár lépést, utána egészen belelendültem.
- Üdvözöllek, Mester! – hajtott fejet Nicolas az emelvény előtt.
Nekem is illett volna mondanom valamit, ezért szóra nyitottam a szám - hogy bemutatkozhassak -, viszont hang nem jött ki rajta. Csak bámultam az úgynevezett „Mesterre”, viszont számomra csupán egy gyilkost jelentett, aki tekintetét épp az arcomba fúrja, ahogy annak idején a fogait a szeretteimbe mélyesztette.
- Cornelius - suttogtam.
Talán féltem. Rettegtem attól, akit látok, a tekintetétől, az érintésétől, de legfőképpen az agyaraitól. Azonban bármennyire is tartottam tőle, nem hagyott nyugodni az a végtelen harag, amit már oly régóta érzek. Próbáltam visszafogni magam, ahogy mindig is tettem, de ez már nekem is túl sok volt, nem állhattam meg szó nélkül.
- Egy látónál jártam a minap, aki azt mondta nekem, hogy az általam keresett vámpír nevének a kezdőbetűi „C” és „M” – kulcsoltam össze magam előtt az ujjaimat.
- Hogy mondtad, kedves? – vonta fel a szemöldökét Cornelius.
- Jól hallottad, Cornelius Mester - mosolyodtam el szélesen -, te elmebeteg állat.
A fájdalom, a düh és a méreg teljesen átitatott, már nem volt mit tenni. Összeszorítottam az állkapcsomat, amíg próbáltam ismét összeszedni magam. Nem állt a terveim között a nagy közönség előtt összeomlani és sírni, így a könnyeimet visszanyelve tettem egy lépést előre.
A tenyerembe mélyesztettem a körmeimet és éreztem, amint Ellion ereje szétárad a testemben. Vörös láng lobbant ki a két öklömön, majd felterjedt a könyökömig, engem és a ruhámat nem sértett a tűz. Vízszintesen magam elé tartottam a jobb kezem egyenesen Corneliusra célozva, felé lőttem egy tűzgolyót. Ha nem ugrott volna ki a díszes székéből, pont eltalálja a fejét, viszont így csak annak a helyét lőttem le, kiégetve a trónja támláját.
Mielőtt lőhettem volna még egyet, a testőre könnyedén lefogott, habár eléggé megégette a kezét, így elengedett szinte azonnal. A következő pillanatban azt vettem észre, hogy egy vámpír megjelent előttem és leöntött egy hatalmas vödör hidegvízzel. Az egy rejtély volt számomra, honnan szedhetett egy vödör vizet ilyen gyorsan. Hátulról a jobb karjával átkarolta a nyakam, a könyökhajlatába szorította a gégémet. Túlerőben volt.
Ha az embernek volt olyan pillanat az életében, mikor úgy érezte, bármelyik másodpercben meghalhat, akkor az határozottan ez a pillanat volt. Fuldoklottam, ütöttem a nyakamat szorító karját, belemélyesztettem a körmeimet, viszont nem használt semmit.
Ekkor Vyla, az ametisztlovagom a segítségemre sietett a bensőmben. Rámarkoltam a vámpír izmos karjára és egy kis hanglöketet küldtem rá, amitől elengedett egy pillanatra. Ez az idő elég is volt ahhoz, hogy szembeforduljak vele és Vyla hangrobbantó képességével nekirepítsem a falnak.
Nicolas előttem termett, bár már csak homályosan láttam őt, kezdett elsötétülni a világ előttem. Levegő után kapkodva, köhögve térdre estem. Nicolas mellém telepedett, kellett pár perc, amíg összeszedtem magam. Nyelni próbáltam, viszont túlságosan fájt ahhoz, hogy további kísérleteket tegyek.
Döbbent szempárok tömkelegét éreztem magamon, de abban a pillanatban sokkal fontosabbnak tűnt a levegővétel, szúrt a mellkasom.
- Te meg mit művelsz? – kérdezte Nicolas, miután sikerült valamennyire összeszednem magam.
- Az ott – mutattam a főnökre -, az az aljas, gerinctelen gyilkos, akit te a Mesterednek nevezel, ő végezte ki a szüleimet és a testvéreimet – mondtam eléggé rekedt hangon.
Zaklatott voltam, elkeseredett és dühös. Annyira fájt a történteknek még az emléke is. A sírás fojtogatott, egy akkora gombóc nőtt a torkomba, hogy majdnem megfulladtam.
Nicolas szeme elkerekedett, az izmai megfeszültek.
- Micsoda? – hitetlenkedett. - Ez igaz? – nézett Cornelius szemébe.
A kérdésre senki sem válaszolt, a terem feszült csendbe burkolózott.
.

3 megjegyzés:

  1. Nagyoon jo lett ez is! IMADOOM! ❤️❤️❤️❤️

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!:)

      Nagyon köszi, remélem a folytatás is elnyeri majd a tetszésed.^^

      xoxo B.-

      Törlés
  2. Nyááá, ez eddig a kedvencem. :D Az erkélyes jelenet tetszett a legjobban, és ahw nagyon shippelem Gretát meg Nicholast. Bírom, ahogy egymás agyát húzzák. Jó volt ez a C M monogrammos húzás is, nem számítottam rá. :D
    #Grelas --(igen, ez a ship nevük.) ^^

    VálaszTörlés