Sziasztok! :)
Jöttem a következő fejezettel még a hónapban, ahogy terveztem. Kicsit hosszabbra sikeredett, mint én azt előre gondoltam, de remélem, így is jól szórakoztok majd olvasás közben.^^
6. fejezet
A
józan ész határai
N
|
em hallatszott más a teremben a szaggatott
lélegzetvételemen kívül. Legszívesebben ismét felálltam volna támadásra készen,
viszont kénytelen voltam rájönni, hogy mindez felesleges erőfeszítés lenne. Megölni
Corneliust mégsem bizonyult olyan egyszerűnek, mint én azt előre elterveztem, mivel
nem tehettem túlságosan sok mindent a vámpírgyorsaság és a halomnyi testőr
ellen.
A terem hatalmas
ajtaja kinyílt. Letöröltem gyorsan a szemem sarkában összegyűlt könnyeket, amíg
mindenki a jövevényre figyelt, mert nem akartam gyengeséget mutatni.
Csupán egy pár cipő
kopogását hallottam, azonban mikor mellénk értek, a szőke hajzuhatagú nőt két
férfi vámpír kísérte. Az egyiknek egy zsák, a másiknak egy doboz volt a kezében.
- Mi történt, drága
Caramen? – kérdezte aggodalmas arccal Cornelius.
- Ezeket nemrég
találtuk a kapu előtt, Mester – mutatott a nő a két tárgyra -, egy levéllel a tetején
– vett elő a kabátjából egy borítékot és átnyújtotta Corneliusnak.
- Mi van a zsákban? –
kérdezte a főnök kibontva a borítékot.
A nő először nem
felelt, csak félrenézett, mintha a fal repedéseit vizsgálgatná.
- Scorpio, vedd ki a
zsákból! – intett a rövid, platinaszőke hajú férfinak, akinek megrándult az
egyik mandulavágású szeme, mikor Caramen kimondta a nevét.
Scorpio mélyen
belenyúlt a zsákba és a hajánál fogva egy fejet húzott elő belőle. Első alkalommal
láttam egy levágott főt ennyire közelről, sav kezdte mardosni a torkomat.
Igyekeztem elmulasztani a kellemetlen érzést, így jó nagyokat nyeltem. Igazából
nem javított a helyzetemen az a gyomorforgató hullaszag, ami olyan gyorsan
ellepett tetőtől talpig, akárcsak esténként a kádban a víz.
- Victort lefejezték
– rántott vissza Caramen rekedt hangja a rosszullét lehúzó karmaiból, meg
kellett köszörülnie a torkát. – Ebben pedig a hamvai vannak a kártya szerint –
mutatott a dobozra.
Cornelius tágra nyílt
szemekkel kezdte olvasni a levelet, a teremben pedig ismét percekig a hallgatás
lett az úr.
Amint végigért a
vámpír a sorokon, leengedte a papírt és a levágott fejre tapadt a tekintete, ennek
ellenére én szándékosan nem néztem meg alaposabban. Láttam a mogyoróbarna hajat
Scorpio ujjai között, az áldozat nyakán lévő sebből már nem szivárgott a vér.
Ennyi bőven elég volt egy vadidegen férfi oszladozó fejének részleteiből.
- Tedd el a zsákba! –
intett Cornelius visszahuppanva a helyére.
- Mi állt benne? –
kérdezte a balszélen ülő vezető, hangja simogatott, akár egy puha szőrű állat
dörgölőzés közben.
- „Nevetséges vagy,
ahogy próbálod tökéletesnek beállítani a szánalmas életedet” – olvasta fel
Cornelius a lap szélét szorítva, az ujjai belefehéredtek.
- Ez már a harmadik
alkalom volt – próbálta emlékeztetni az imént kérdezősködő vámpír az egyre
dühösebb férfit, mire az a széke kartámaszára csapott. Nagy reccsenéssel hasadt
ketté a fa a tenyere alatt, visszhangzott az egész terem.
- Tisztában vagyok
vele, Lionel – villantott Cornelius egy mérges pillantást a balszélen ülőre -,
mindannyian az én gyermekeim voltak.
Akaratlanul halványan
elmosolyodtam a karmán elmélkedve, mikor eszembe jutott, hogy nem kéne annyira
elengednem magam amellett az idegbeteg mellett. Rendeztem a vonásaimat és
egyből az újabb gyilkossági kísérletet kezdtem el tervezgetni, hiszen megannyi
lehetőség közül választhattam. Nekem valahogy mégis a porrá égetés imponált a
legjobban, a többi túl hamar véget ért volna.
- Vigyétek a
maradványait a lakrészembe, holnap rendezünk neki egy tisztes temetést! –
utasította Cornelius Carament és társait.
Kicsin múlott, hogy
nem nevettem el magam kínomban. Szentimentális vámpír, na persze. Gonosznak
éreztem magam egy pillanatra, amiért ennyire jót mulatok valakinek a fájdalmán,
de ismételten felfogva a helyzetet, az a személy történetesen a családom
kiirtója volt, szóval ennyit már csak azért is megérdemelt.
Caramenék elhagyták a
termet hallgatást hagyva maguk után.
- Mi legyen a
lánnyal? - törte meg a szótlan perceket a fehér hajú vámpír. – Meg akart téged
ölni – meresztette rám a mogorva szemeit.
- Mégis, mi ez az
egész, Mester? – jutott szóhoz sok idő után Nicolas. – Miért tetted ezt vele?
Meglepett Nicolas
viselkedése, a hangja egyre durvább és dühösebb lett. Miattam kérdőre vonta a
hűen tisztelt Mesterét, láttam az arcán a kettős érzéseket.
- Te nem értheted meg
ezt a helyzetet – ingatta meg a fejét Cornelius. – Meg kellett tennem –
állította határozottan.
- Valaki
kényszerített rá? – vágtam közbe a beszélgetésbe.
- A kíváncsiságom –
mosolyodott el halványan.
Felemelte a jobb
kezét és a tenyerét egy bámészkodó vámpír felé fordította. Felemelte őt a
földről varázslattal, átdobta az egész termen, de mielőtt még a falnak
ütközhetett volna a vámpír, Cornelius varázslattal megtartotta, majd
leeresztette.
- Azért ölted meg
őket, hogy neked legyenek ilyen képességeid? – kiáltottam rá, bár erre választ
sem vártam. Nicolas megállított, ahogy előre léptem indulatosan.
- Mi legyen a
lánnyal? – ismételte meg a kérdését a fehér hajú vámpír.
- Szerintem
marasztalnunk kéne, Dante – felelte Cornelius bájos mosollyal az arcán.
- Azt már nem! -
tiltakozott Dante.
- Felőlem jöhet –
intett a baloldali.
- Én is benne vagyok
– helyeselt a bongyor hajú.
- Hogyisne. Még egy
púp? Kösz, nem – fordította el fejét hetykén a gyászruhás.
- Akkor ez eldőlt –
csapta össze a két tenyerét Cornelius szélesen mosolyogva, mintha nem éppen pár
perce hozták volna elég az egyik ivadéka holttestét. Az biztos volt, hogy
látszólag gyorsan túllépett a dolgokon.
- Tehát minden
hajnalban attól tartva kell majd nyugovóra térnem, hátha a lány karót döf a
szívembe, mialatt alszom? – forgatta meg a szemeit kelletlenül Dante.
- Ilyen meg sem
fordult a fejében, ugye? – intézte hozzám Cornelius a kérést.
- Az ő irányába nem –
válaszoltam az őszintét.
- Elfelejtettem a
nevedet – sóhajtott Cornelius, majd felállt és közelebb lépett.
Természetesen ennél
nagyobbat nem tudott volna hazudni - mintha nem tudnám, hogy a vámpíroknak
kitűnő emlékezőképessége van -, azonban erről nem szóltam, csak azt mondtam
neki, amit hallani akart.
- Greta Havens.
- Az édesanyád nevét
használod? – érdeklődött tovább.
- Itt igen – vallottam
be. – Te ezt honnan tudod?
- Nehéz elfelejteni
Julian Dreen családját – mosolygott rám Cornelius.
Ezernyi kérdés akart
kitörni belőlem egyszerre, viszont erről nem akartam mindenki más előtt
beszélgetni. Kezdtem belátni, hogy a történtek sokkal szövevényesebbek, mint
ahogy az látszott, ezért adtam be végül a derekamat.
- Nem vagyok egy
bosszúálló típus. A bosszú megfertőz, aztán mire észbe kapsz, már régen nem az
vagy, aki voltál. Félreértés ne essék! Én lennék a legboldogabb, ha most rögtön
betonba önthetnélek és otthagyhatnálak a semmi közepén, te meg ott halnál éhen.
Mivel azonban ez jelenleg nem kivitelezhető, úgy gondolom, jegelem az ügyet egy
időre. Ez korántsem azt jelenti, hogy megbocsájtok neked, abban a kegyben te
soha az életben nem fogsz részesülni.
Farkasszemet néztünk
egymással, a termet a körülöttünk állók pusmogása töltötte meg. Hallottam
olyat, hogy mégis hogy képzeli, ezt nem hiszem el, micsoda arcátlanság és
még hasonló jókívánságokat, de a tekintetemet mégsem vettem le Corneliusról.
Kihagytuk a
felesleges köröket, bár a jópofizás a részéről nem maradt el. Ő láthatóan
szólni akart, végül mégse tette, inkább halvány mosoly jelent meg arcán.
- Hidd el, végül
magad is rájössz a válaszokra, amiket keresel. Mikor végül megtudod majd az
igazságot, nevetni fogsz a botorságodon, hogy magad nem jöttél rá, pedig az
orrod előtt volt minden – felelte, és közelebb lépett hozzám.
Gyengéden
megsimította arcomat, majd ráillesztette tenyerét.
- Érdekes vagy –
jegyezte meg.
Egy pillanatig
haboztam, mielőtt megszólaltam volna, a kezét viszont azonnal ellöktem magamtól.
- Rendben, itt
maradok, viszont nem a te kísérleti patkányodként. Nagyon tévedsz, ha azt
hiszed, hogy felveheted velem a versenyt – fontam össze a mellkasomon a karomat.
Cornelius jobbján a
kék szemű vámpír idegesen rágcsálni kezdte az alsó ajkát, az ujjai
elfehéredtek, ahogy a trónja karfáját szorította. A szája széle megremegett,
mintha el akarna folytani egy huncut mosolyt, szeme pedig olyan határtalanul
kék volt, amiben az ember egy pillanat alatt el tud veszni.
Zavartan fordítottam
el a tekintetem és azonnal sarkon fordultam, köszönés nélkül távoztam a
teremből. Illetve először csak akartam, mert mielőtt kiértem volna, utamat
állta két őr, de Cornelius intésére kiengedtek, becsukták mögöttem az ajtó
mindkét szárnyát.
Mivel megjegyeztem,
hogyan jutottunk el a trónteremig, így nem volt nehéz visszatalálnom a
társalgónak berendezett helyiségbe. Nilla még mindig az egyik asztalnál ült,
ugyanazzal a férfival beszélgetett, viszont csupán csak ők ketten maradtak ott.
Leültem az egyik távoli sarokban egy székre, majd az asztalra könyököltem és
nekitámasztottam a fejem a falnak. Egy pillanatra lehunytam a szemem hallgatva
a másik kettő duruzsoló beszélgetését. Dobogni kezdtem a sarkammal a padlóm,
ami szokásom volt, ha dühös voltam.
Alig telt pár percbe,
a férfi felállt és már el is tűnt, Nilla pedig letelepedett az előttem lévő
üres székre.
- Zaklatottnak tűnsz
– mondta ki a nő a nyilvánvalót, mire én akaratlanul elnevettem magam.
- Hihetetlen jó
megfigyelő vagy – dicsértem meg cinikusan, végül azonban lehervadt a mosolyom.
– Bocs, valóban nem vagyok jó kedvemben.
- Ugyan, semmiség –
legyintett -, az lenne a furcsa, ha nem így reagálnál.
Értetlenül néztem rá
egy ideig, mire leesett, mi is történt.
- Szóval a párod
közvetített – mutattam arra, amerre a vámpír elhagyta a társalgót.
- Ő nem az én párom –
mosolyodott el kelletlenül.
- Viszont szeretnéd,
hogy az legyen, nem?
- Hihetetlen jó
megfigyelő vagy – ismételte el a mondatomat engem utánozva, mire elnevettük
magunkat. Jó volt egy kicsit másra terelni a figyelmemet.
- Ha ez vígasztal,
neki is tetszel.
- Valóban?
- Látszott rajta,
ahogy beszélt hozzád.
- A baj az, hogy nem
csak velem viselkedik így– nézett arra a helyre, ahol az imént ültek kettesben,
szomorúság bujkált a hangjában.
- Úgy érted, másoknak
is udvarol? – kérdeztem értetlenül.
- Tudod, Devon
népszerű a nők körében. Miért pont én kellenék neki? - rándította meg a vállát.
– Élvezi, ha a középpontban lehet.
- Ugyan, arra nem
gondoltál még, hogy nincs tisztában vele, mit érzel iránta? – vettem el a fejem
a faltól és az államat a tenyeremre támasztva ültem tovább a széken. – Mondd
meg neki, milyen érzéseket táplálsz iránta.
Baromi vicces helyzet
volt számomra mindamellett, hogy pár perce derült ki, egy fedél alatt kell élnem
ki tudja meddig azzal a féreggel. Már a gondolatra is összeszorult a gyomrom,
de én aztán nem teszek mást, mint szerelmi tanácsokat adok egy elkeseredett
lánynak. Fantasztikus.
- Amúgy a nevem Greta
– nyújtottam felé a kezem, hogy tereljem a témát, hiszen nem voltam ám akkora
szakértő a témában, még a saját szerelmi életemet sem tudtam egyenes mederbe
terelni.
- Nilla vagyok –
fogadta el a nő a jobbomat.
- Ugyan, mi vett rá
téged, ha nem egy férfi, hogy itt élj ezek
között? – kérdeztem lényegretörően.
- Lassan tíz éve itt
élek, tizenhárom éves voltam, amikor a Mester befogadott. Gyermekkoromban az
életvitelem bőven az elfogadható alatt volt, így elszöktem otthonról. A Mester
hozott ide, segítek neki nappali dolgok elintézésében és ehhez hasonló
ügyekben. Én vagyok az egyik a kevés halandó közül, aki nem vacsorának van itt
– mesélte halkan, talán ez megszokássá vált nála a vámpírok mellett. Lerítt
róla a hála Cornelius iránt, ökölbe szorult a kezem.
- Gyomorforgató, hogy
egy ilyen személyt tud valaki őszintén tisztelni – vallottam be minden kertelés
nélkül a véleményem.
- Hozzám mindig jó volt.
Taníttatott, még főiskolai végzettségem is van. Igazából minden nap számítok a
halálra, hiszen egy vámpírfészekben élek, de ezt még mindig jobbnak tartom,
mintha otthon maradtam volna.
A szavai őszintén
csengtek, a füle mögé hajtotta az arcába lógó tincseit. Furcsa volt számomra,
hogy ilyen nyíltan beszélt előttem, így rá is kérdeztem.
- Miért mondtad el
ezeket nekem?
- Nicolasszal vagy, ő
pedig egy jó barátom. Szimpatikusnak tűntél, különben meg van itt elég vámpír,
aki megvédhet engem, nem? Ez is a Mester egyik parancsa – mosolyodott el Nilla
őszintén. – Életben kell tartaniuk, míg a halandóság meg nem öl.
Nicolas lépett elő a
sarok mögül két testőr kíséretében, az egyikük történetesen az volt, akit a
trónteremben nekirepítettem a falnak.
- Sajnálom haver, de
megtámadta őt – védekezett a nagydarab férfi, aki odabent lefogott éppen egy
szóváltás közepette.
- Repetáért jöttél? –
intéztem hozzá a kérdésem és megjelent egy kaján vigyor az arcomon, elegem lett
belőle, hogy törékeny kislánynak néznek.
A vámpír állkapcsa
megfeszült, a keze ökölbe szorult. Talán sértette a büszkeségét, hogy egy lány
adott neki egy kicsit.
- Te megbolondultál!
– korholt rám Nicolas, amint előttem termett.
Kétségbeesett volt és
dühös, ezt nem is próbálta leplezni.
- Nem te vagy az
első, aki ezt mondja – helyeseltem -, viszont hálásan köszönöm, hogy megérted a
helyzetemet – hálálkodtam cinikusan, majd megpaskoltam a mellkasát.
- Korántsem erről van
szó. Belegondoltál abba, hogy akár meghalhattál volna?
- Szerinted maradt
olyan, amiért élhetnék? Ja, várj, pont ő vett el tőlem mindenkit – emeltem meg
a hangomat.
Megbántottság suhant
át az arcán egy pillanatra, de gyorsan átvette az uralmat vonásai felett.
- Tudod mit? Menj
csak vissza és próbáld meg még egyszer, halj meg nyugodtan, ha nincs olyan, ami
az élők között tartana – mutatott a folyosó felé, amerre el lehetett jutni a
trónterembe.
- Legyen, ahogy
akarod – egyeztem bele, viszont én a másik irányba indultam el, a szobája felé,
viszont hirtelen két, a trónterem felé igyekvő vámpír tűnt fel. Le sem tudták
volna tagadni a fajtájukat, hisz majdnem felfaltak a szemükkel.
- Hmm, nem is tudtam,
hogy Claire máris visszaért a vacsival – nyalta meg ajkait a vörösbarnás hajú
pasi.
- Scott, türtőztesd
magad! – szólt rá Nicolas feszülten.
- Ő a te csajod,
Nicolas? – nézett rá kérdőn Scott, de nem kellett sok idő a vámpírnak ahhoz,
hogy egy széles mosoly üljön ki az arcára. – Mondjuk nem is csodálom, elég
formás darab.
- Örülök, hogy
tetszik, Scott, de most már igazán mehetnél az utadra, Igorral karöltve –
intett Nicolas a trónterembe vezető folyosó felé.
- Ez szép volt,
hősszerelmes – hallatta a hangját Ellion a karkötőmből kárörvendően.
- Most csak fogd be a
szádat! – csitítottam el.
Dühös léptekkel hagytam
ott őket és kerestem a megfelelő utat vissza a szobába nem törődve a meglepett
szempárokkal, azonban sajnos eltévedtem a sok folyosón, ez még jobban
felidegesített. Le kellett ülnöm egy pillanatra a fal tövébe, hogy lenyugtassam
magam és tudjak racionálisan gondolkodni.
Engem is meglepett,
mennyire megsértett Nicolas mondata, amit valószínűleg csak mérgében mondott. A
férfiak az én világomban sem gondolkodtak, mielőtt beszéltek, szóval ez
újdonságnak már nem számított. Átkoztam magam, amiért nem ellenkeztem a
barátnőség ellen, bár azt sem tudtam pontosan mit takar ez a fogalom. Valami
bensőségesnek tűnt, abban a pillanatban a haragon és a csalódottságon kívül nem
éreztem mást.
- Te meg mit keresel
ezen a folyosón? – törte meg a csendet egy ismerős, számon kérő női hang.
Annyira megijesztett a váratlan kérdés, hogy a szívem majdnem kiesett a
mellkasomon. A hang irányába fordítottam a tekintetem.
Dakota fekete ruhája a
karcsú testére tapadt, a combja közepéig ért az alja, magassarkúja segített
valamit alacsony termetén. Ajkát vörös rúzs díszítette, haját kiengedve hordta.
- Eltévedtem –
vallottam be.
- Hallottam, mit
műveltél a trónteremben – lépkedett felém kecses könnyedséggel. – Csak tudd, ha
ott lettem volna én is, te már nem élnél – mosolyodott el, így látni hagyta a
két hegyes szemfogát.
- Hát persze – tápászkodtam
fel a földről.
- Nem értem, miért
vagy gúnyos, mikor ez az igazság – rándított egy aprót a vállán.
- Látom, itt mindenki
nagyon kedves – sóhajtottam -, legfőképpen te.
Megrándult a szája
széle, de a mosoly nem hervadt le az arcáról egy percre sem, szemfogai csak úgy
villogtak a szájában.
- Fogalmad sincs
arról, mire vagyok képes – folytatta a sétáját felém.
- Alábecsülni az
ellenséget botorság és te pont ezt csinálod, ezért fogsz kínkeserves halált
halni – viszonoztam azt a mézes-mázos vigyort.
Egy pillanat alatt
előttem termett, a keze a nyakamra fonódott és megszorított, miközben a falhoz
nyomott. Végig szagolt az arcomon, majd állatiasan rám vicsorgott. Felemelt a
torkomnál fogva annyira, hogy már csak a lábujjam ért le a földre, mialatt
próbáltam nagyot nyelni, a szívem hevesen vert a félelemtől. Kész voltam
bármire, hogy megvédjem magam bármelyik pillanatban, de képtelen voltam
figyelmen kívül hagyni a nyakamra feszülő kezét. Lejátszódott a szemem előtt,
ahogyan egy másodperc alatt kitépi a gégémet, mielőtt még egyáltalán
reagálhatnék.
- Mi lenne, ha
megkedvelnénk egymást és elvezetnél Nicolas szobájába? – kérdeztem fojtott
hangon, egy kelletlen mosollyal az arcomon.
A mellkasához nyomtam
a tenyerem és éreztem, hogy bármelyik pillanatban lángra lobbanthatnám őt
tetőtől talpig, de akkor valószínűleg én is meghaltam volna.
Felmelegítettem a
tenyeremet a nagyobb hatás kedvéért.
- Nos, elengedsz,
vagy mindketten meghalunk? – préseltem ki magamból a szavakat nyugodtságot
színlelve, habár ő pontosan érezhette a pulzusomat, hiszen már alig kaptam
levegőt.
Nagy meglepetésemre
elengedett, térdre estem. A szemem előtt fekete pontok rajzolódtak ki, két
fojtogatás egy óra leforgása alatt még nekem is sok volt.
- Miért gyűlölsz
ennyire? – kérdeztem rá megtapogatva a nyakamat.
- Képtelen vagyok
elviselni, hogy elveszed tőlem Nicolast – sziszegte, a keze ökölbe szorult.
Fogalmam sem volt,
mit mondhattam volna még, talán meg tudtam érteni, milyen elveszíteni egy
testvért. Bár nem olyan értelemben, mint ő azt gondolta.
Hátat fordított
nekem, majd pár lépés után eltűnt a szemem elől. Ismét egyedül maradtam a
folyosón, így felálltam és elindultam előre, hátha összeakadok egy segítőkész
vámpírral. Milyen nevetséges volt ezt a két szót csak fejben egymás mellé
tenni.
Az egyik folyosóra
befordulva Caramennel találtam magam szemben, éppen egy szobaajtót csukott be
maga után.
- Tudod, merre van
Nicolas szobája? – kérdeztem lényegre törően, elegem volt a finomkodásból,
hiszen ezekkel úgysem lehetett szót érteni.
- Az épület másik
végében – felelte a nő meglepően egyenesen, nem kerülgette a témát sokáig.
- Remek – adtam
hangot a kétségbeesettségemnek, hiszen csupán egy jó alvásra vágytam, semmi
többre, de a hatalmas ház ezt megakadályozta.
- Könnyű eltévedni, ha
nem ismered a folyosókat. Úgy tűnhet, mind egyforma, de igazából nagyon is
különbözőek – lépkedett felém Caramen, a teste úgy ringatózott, akár egy hajó.
- A hátadra tudnál
kapni gyorsan és elszállítanál Nicolas szobájáig? – vakartam meg a nyakamon a
bőrt a fojtogatás nyomán.
Halkan elnevette
magát.
- Mi vagyok én,
hordár?
- Inkább valaki, aki
segíteni akar?
Hatalmas vigyor
terült szét az arcán, majd szó nélkül felkapott és a következő pillanatban már a
megfelelő szoba előtt álltunk.
- Köszi.
- Amúgy is erre
akartam jönni – dobta át szőke hajzuhatagát a vállán és vámpírgyorsasággal
eltűnt előlem.
Szinte biztos voltam
benne, hogy nem ülünk le kártyázni a küszöbön. Megforgattam a szemem a kilincs
után nyúlva, majd becsuktam magam mögött az ajtót. Levetettem a cipőmet,
ledobtam mellé a táskámat és belezuhantam az ágyba.
Percekig
mozdulatlanul feküdtem a puha paplanba bújva, végül az ablak felőli részre
húzódtam nyakig betakarózva. Tudtam, hogy nem kéne az utcai ruhámban
belefeküdni a tiszta ágyneműbe, de mivel nem volt nálam hálóruha, ezért így is
megfelelt.
Belefúrtam az arcom a
párnába, minden részletében éreztem Nicolas illatát. Az ajkamba harapva öleltem
magamhoz a párnát, holott éppen haragudtam a vámpírra. Nem telt bele sok időbe,
míg elaludtam.
Egy érintésre riadtam
fel, azonnal kivert a víz. Levegőért kapkodva húzódtam el a kéztől, ameddig rá
nem jöttem, hogy ébren vagyok. Nicolas feküdt mellettem az ágyban, meztelen
mellkasát nem világították meg a nap sugarai. Ezt furcsálltam, hiszen mikor
lefeküdtem, még besütött a Nap. Az ablak felé fordítottam a tekintetem, a
függönyt valaki behúzta, mialatt én aludtam.
Ismét Nicolasra
néztem felkönyökölve a párnámra, nyugodtabban helyezkedtem el a takaró alatt.
Mardosta a kíváncsiságomat a kérdés, hogy vajon deréktól lefelé van-e rajta
ruha, de nem említettem meg neki. Inkább próbáltam a szemébe nézni a teste
helyett, így kiküszöbölhettem az elpirulást.
A hosszú néma percek
után úgy döntöttem inkább, hogy hanyatt fekszek, az a póz kényelmesebbnek
bizonyult. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék neki, így jobbnak láttam megvárni,
amíg ő kezdi el a beszélgetést. Nem kértem sajnálkozást vagy szánalmat, azzal
csak engem nézett volna le.
- Hihetetlen vagy –
törte meg végül a csendet kellemes baritonjával, a szétterült hajamat kezdte
piszkálni a párnán.
Válasz nélkül
hagytam, de nem játszottam a sértődöttet, egyszerűen úgy tettem, mintha
elkerülték volna a figyelmemet a szavai. Még álmosnak éreztem magam,
valószínűleg alig aludhattam pár órát. Már csak az érdekelt, vajon mióta feküdhetett
mellettem Nicolas engem nézve.
- Mást tettél volna a
helyemben? – emeltem rá ismét a tekintetem.
Tudtam, mit mondana,
hiszen már elmesélte nekem a múltját, azonban szóval nem válaszolt nekem. Ő is
ugyanúgy cselekedett volna, akárcsak én és meg is tette, hiszen bosszút állt
annak idején.
- Akkor nem értem,
miért akadtál ki ennyire – néztem a kék szemébe, a tekintete mégsem sejtette a
benne kavargó érzéseket.
- Miért olyan nehéz
elhinni, hogy valaki tényleg aggódik érted? – szűkült össze a pupillája egy
pillanat alatt.
- Egész életemben
mindenki csak aggódott értem, pedig az egyik legjobb voltam a harcművészeti
órákon, a kiképzéseken, a mágiagyakorlatokon. Egyszerűen csak nem értem, miért
olyan nehéz elhinni, hogy tudok magamra vigyázni és nem vagyok ostoba –
válaszoltam a kérdésére lassan tagolva minden egyes szavam, hátha felfogja
végre, hogy ne kezeljen úgy, mint egy gyereket. Szándékosan az ő szavait
használva formáltam meg a gondolataimat, ezzel némi akaratlan gúnyt csempészve
a mondandómba.
- Hát nem látod, mit
akarok tőled? – sóhajtott fel, miközben a kezeit a feje alá tette és az ágy
baldachinját kezdte vizsgálgatni.
Nagyot nyeltem a
kérdésre, hiszen pontosan tudtam, miért közeledik hozzám ilyen iramban, csak
nehezen tudtam elfogadni. Egyszer már pórul jártam egy férfival, akinek
megadtam a feltétel nélküli bizalmamat, így nehezen nyíltam meg teljesen.
- Akkor mutasd meg.
Bizonyítsd be, hogy nem versz át.
Egy félmosoly jelent
meg az arcán, ami bizakodóvá tette arckifejezését. Ismét rám nézett csillogó
tekintetével, majd egy pillanat alatt lerántotta rólam a takarót és rajtam
termett, a kezemet az ágyra szorította. A szívem szinte kiesett a helyéről, de
nem az ijedtségtől, a teste az enyémnek feszült. A bódító illata azonnal
megtöltötte a tüdőmet, kidolgozott izmai vonzották a pillantásomat.
- Azzal nem
bizonyítasz semmi, ha azonnal letepersz – mondtam rekedtes hangon.
Hatalmas mosolya
látni engedte hegyes szemfogait, ami egyáltalán nem rémített meg, bár eszembe
juttatta a táplálkozási módját azon a falusi nőn. Nem tűnt bizalomgerjesztőnek
a gondolat, azonban a tekintetében lobogó tűz elűzött belőlem minden félelmet.
- Tudom – hajolt
közelebb hozzám -, de tudom, hogy élvezed, amit csinálok veled, érzem az
illatodon – simított végig a nyakamon, le a hasamig a melleim között, végül az
oldalamnál állapodott meg a keze. – Nem teszek veled semmit az akaratod
ellenére, megígérem. Van olyan, amire megéri várni – tüntette el a köztünk lévő
távolság jó részét, éreztem magamon a forró, mentolos leheletét.
Pár centi választott
el az ajkától, én dönthettem el, hogy elfogadom-e a csókját vagy sem.
Akármennyire is tagadni akartam, vonzott magához a teste és a személyisége
egyaránt. Corneliusból kiindulva minden vámpírt gonosznak láttam, de abban a
pillanatban nem tudtam elhinni, hogy Nicolas is az lenne.
Engedtem a
csábításnak és magamhoz húzva megcsókoltam. Puha ajka hevesen játszott az
enyémmel, bizsergés futott át a testemen. Simogatta a karomat, az oldalamat, a
nyakamat, beletúrt a hajamba, én pedig elkaladoztam a kezemmel a hátán. A
mellbimbóm megkeményedett, az ágyékomnál pedig forróságot éreztem. Belenyögött
a csókunkba, ahogy teljesen magamhoz vontam, ugyanazt érezhette, amit én. Kibontotta
elöl a fűzőmet, mire leállítottam a kezét.
- Mi van, a nők nem
hordanak ez alatt alsóruhát? – morogta alig érthetően, festőien szép arca
eltorzult a vágytól.
Elengedtem, hadd folytassa tovább, de eldöntöttem, ha le akarja szedni rólam az alsó ruhám, azt
nem hagyom neki. Visszatérve az ajkaimhoz szépen kibontotta a ruhám elejét,
kibújtatta belőle a két kezem, végül lehúzta rólam. Szinte meztelennek éreztem
magam előtte, de nem akadt sok időm a szégyenkezésre, szinte azonnal rajtam
termett megint.
- Olyan eszméletlenül
csodás vagy – futtatta végig rajtam vágyakozó tekintetét, az alsóruhám annyira
vékony anyagból készült, hogy megmutatott majdnem minden látnivalót.
Ugyanúgy simogatott
tovább, az egyik tenyerébe fogta a jobb mellemet, én pedig belenyögtem a
csókjába. Hihetetlenül felébresztette bennem a vágyat, régen nem éreztem ilyen
vonzódást egy férfi iránt sem.
Combjának meztelen
bőre az enyémhez simult, mikor félig mellém fekve a lábam közé csúsztatta a
lábát. Éreztem a csípőmnél egyre keményebb merevedését, lassan és érzékien
kezdett rajtam mozogni. A combja az ágyékomnak feszült, az egyre ütemesebb
csípőmozgása egyre fokozta a bennem égő tüzet.
Vágyakozó, kéjjel
teli nyögés hagyta el az ajkait, miután én is hasonlóképpen hallattam a
hangomat. Felbátorodva az egyre intimebb simogatáson és dörgölőzésen a fenekébe
markoltam, mire az alsó ajkába harapva elmosolyodott, a szemembe nézett.
Úgy folytatta tovább
az egészet, hogy közben szinte a lelkemig látott, ez pedig nagyon zavarba
hozott. Megmarkolta a combomat, egészen
hátra nyúlt a fenekemig, majd visszatért előre és a lában közé csúsztatta két
ujját, de nem húzta fel a ruhámat. Tiltakozni akartam, azonban nem jött ki a
torkomon más egy nyögésen kívül.
Egy huncut mosoly
terült el az arcán, majd elvette a kezét és elterült mellettem. Magához húzva
átölelt hátulról, a fenekemnek nyomta hatalmasra duzzadt férfiasságát. Pár
lökés után abbahagyta, befészkelődött mellém, mintha aludni készülne. Én még
mindig az érintései hatása alatt álltam és vártam a folytatást, de mikor nem
mozdult meg, rájöttem, hogy komolyan gondolta az alvást. Egyszerűen nem tudtam
elhinni, hogy így feltüzelt, utána meg egyszerűen csak otthagyott.
- Te szórakozol
velem? – motyogtam követelőzően, ő a nyakamba csókolt.
- Folytatnám én, de
sajnos megtiltottad – helyezkedett el mellettem úgy, hogy egész teste az enyémhez
érjen.
Így aludtunk el
együtt a nap közepén.
Szia most találtam az oldalad de nagyon jó ;) friss mikor lesz? ;)
VálaszTörlésSzia! :)
VálaszTörlésÖrülök, hogy tetszik.^^ A hónap elején próbálom hozni az új részt. :)
xoxo B.-
Te. Teee. Hát megkereslek és hú, megbánod. Ez így nagyon nem fair, annyira argh, hogy lehet így befejezni egy részt?
VálaszTörlés- Ami mellesleg nagyon jó volt, és eddigi kedvenc. Tetszik, hogy Greta nem az a tipikus félénk kislány, ami megint megmutatkozott Corneliussal szemben. Na és hát az a jelenet. Ahw. Gondolom nem kell részletezni, hogy melyik volt a kedvenc részem? :D
Nagyon tetszett, de ezért a befejezésért még kapni fogsz.
Ölelés,
Kol
Kedves Kol!
TörlésKöszönöm a kommentet és már kaptam a befejezésért haha. :D Igyekeztem Greta karakterét életrevalónak megalkotni. :) Örülök, hogy tetszett.
xoxo B.-
Kedves Ildokó!
VálaszTörlésKöszönöm a kommentedet. :) Még sosem gondoltam arra, hogy Greta túl gyerekes lenne, hiszen egy tizennyolc éves lányban lakhat még ilyen tulajdonság attól a (relatív) halhatatlansága ellenére. :D
Nicolas egy érdekes karakter, jómagam is kedvelem. ~
További jó olvasást,
xoxo B.-