2016. február 26., péntek

6. fejezet - A józan ész határai

Sziasztok! :)
Jöttem a következő fejezettel még a hónapban, ahogy terveztem. Kicsit hosszabbra sikeredett, mint én azt előre gondoltam, de remélem, így is jól szórakoztok majd olvasás közben.^^ 



6. fejezet


A józan ész határai


N
em hallatszott más a teremben a szaggatott lélegzetvételemen kívül. Legszívesebben ismét felálltam volna támadásra készen, viszont kénytelen voltam rájönni, hogy mindez felesleges erőfeszítés lenne. Megölni Corneliust mégsem bizonyult olyan egyszerűnek, mint én azt előre elterveztem, mivel nem tehettem túlságosan sok mindent a vámpírgyorsaság és a halomnyi testőr ellen.
A terem hatalmas ajtaja kinyílt. Letöröltem gyorsan a szemem sarkában összegyűlt könnyeket, amíg mindenki a jövevényre figyelt, mert nem akartam gyengeséget mutatni.
Csupán egy pár cipő kopogását hallottam, azonban mikor mellénk értek, a szőke hajzuhatagú nőt két férfi vámpír kísérte. Az egyiknek egy zsák, a másiknak egy doboz volt a kezében.
- Mi történt, drága Caramen? – kérdezte aggodalmas arccal Cornelius.
- Ezeket nemrég találtuk a kapu előtt, Mester – mutatott a nő a két tárgyra -, egy levéllel a tetején – vett elő a kabátjából egy borítékot és átnyújtotta Corneliusnak.
- Mi van a zsákban? – kérdezte a főnök kibontva a borítékot.
A nő először nem felelt, csak félrenézett, mintha a fal repedéseit vizsgálgatná.
- Scorpio, vedd ki a zsákból! – intett a rövid, platinaszőke hajú férfinak, akinek megrándult az egyik mandulavágású szeme, mikor Caramen kimondta a nevét.
Scorpio mélyen belenyúlt a zsákba és a hajánál fogva egy fejet húzott elő belőle. Első alkalommal láttam egy levágott főt ennyire közelről, sav kezdte mardosni a torkomat. Igyekeztem elmulasztani a kellemetlen érzést, így jó nagyokat nyeltem. Igazából nem javított a helyzetemen az a gyomorforgató hullaszag, ami olyan gyorsan ellepett tetőtől talpig, akárcsak esténként a kádban a víz.
- Victort lefejezték – rántott vissza Caramen rekedt hangja a rosszullét lehúzó karmaiból, meg kellett köszörülnie a torkát. – Ebben pedig a hamvai vannak a kártya szerint – mutatott a dobozra.
Cornelius tágra nyílt szemekkel kezdte olvasni a levelet, a teremben pedig ismét percekig a hallgatás lett az úr.
Amint végigért a vámpír a sorokon, leengedte a papírt és a levágott fejre tapadt a tekintete, ennek ellenére én szándékosan nem néztem meg alaposabban. Láttam a mogyoróbarna hajat Scorpio ujjai között, az áldozat nyakán lévő sebből már nem szivárgott a vér. Ennyi bőven elég volt egy vadidegen férfi oszladozó fejének részleteiből.
- Tedd el a zsákba! – intett Cornelius visszahuppanva a helyére.
- Mi állt benne? – kérdezte a balszélen ülő vezető, hangja simogatott, akár egy puha szőrű állat dörgölőzés közben.
- „Nevetséges vagy, ahogy próbálod tökéletesnek beállítani a szánalmas életedet” – olvasta fel Cornelius a lap szélét szorítva, az ujjai belefehéredtek.
- Ez már a harmadik alkalom volt – próbálta emlékeztetni az imént kérdezősködő vámpír az egyre dühösebb férfit, mire az a széke kartámaszára csapott. Nagy reccsenéssel hasadt ketté a fa a tenyere alatt, visszhangzott az egész terem.
- Tisztában vagyok vele, Lionel – villantott Cornelius egy mérges pillantást a balszélen ülőre -, mindannyian az én gyermekeim voltak.
Akaratlanul halványan elmosolyodtam a karmán elmélkedve, mikor eszembe jutott, hogy nem kéne annyira elengednem magam amellett az idegbeteg mellett. Rendeztem a vonásaimat és egyből az újabb gyilkossági kísérletet kezdtem el tervezgetni, hiszen megannyi lehetőség közül választhattam. Nekem valahogy mégis a porrá égetés imponált a legjobban, a többi túl hamar véget ért volna.
- Vigyétek a maradványait a lakrészembe, holnap rendezünk neki egy tisztes temetést! – utasította Cornelius Carament és társait.
Kicsin múlott, hogy nem nevettem el magam kínomban. Szentimentális vámpír, na persze. Gonosznak éreztem magam egy pillanatra, amiért ennyire jót mulatok valakinek a fájdalmán, de ismételten felfogva a helyzetet, az a személy történetesen a családom kiirtója volt, szóval ennyit már csak azért is megérdemelt.
Caramenék elhagyták a termet hallgatást hagyva maguk után.
- Mi legyen a lánnyal? - törte meg a szótlan perceket a fehér hajú vámpír. – Meg akart téged ölni – meresztette rám a mogorva szemeit.
- Mégis, mi ez az egész, Mester? – jutott szóhoz sok idő után Nicolas. – Miért tetted ezt vele?
Meglepett Nicolas viselkedése, a hangja egyre durvább és dühösebb lett. Miattam kérdőre vonta a hűen tisztelt Mesterét, láttam az arcán a kettős érzéseket.
- Te nem értheted meg ezt a helyzetet – ingatta meg a fejét Cornelius. – Meg kellett tennem – állította határozottan.
- Valaki kényszerített rá? – vágtam közbe a beszélgetésbe.
- A kíváncsiságom – mosolyodott el halványan.
Felemelte a jobb kezét és a tenyerét egy bámészkodó vámpír felé fordította. Felemelte őt a földről varázslattal, átdobta az egész termen, de mielőtt még a falnak ütközhetett volna a vámpír, Cornelius varázslattal megtartotta, majd leeresztette.
- Azért ölted meg őket, hogy neked legyenek ilyen képességeid? – kiáltottam rá, bár erre választ sem vártam. Nicolas megállított, ahogy előre léptem indulatosan.
- Mi legyen a lánnyal? – ismételte meg a kérdését a fehér hajú vámpír.
- Szerintem marasztalnunk kéne, Dante – felelte Cornelius bájos mosollyal az arcán.
- Azt már nem! - tiltakozott Dante.
- Felőlem jöhet – intett a baloldali.
- Én is benne vagyok – helyeselt a bongyor hajú.
- Hogyisne. Még egy púp? Kösz, nem – fordította el fejét hetykén a gyászruhás.
- Akkor ez eldőlt – csapta össze a két tenyerét Cornelius szélesen mosolyogva, mintha nem éppen pár perce hozták volna elég az egyik ivadéka holttestét. Az biztos volt, hogy látszólag gyorsan túllépett a dolgokon.
- Tehát minden hajnalban attól tartva kell majd nyugovóra térnem, hátha a lány karót döf a szívembe, mialatt alszom? – forgatta meg a szemeit kelletlenül Dante.
- Ilyen meg sem fordult a fejében, ugye? – intézte hozzám Cornelius a kérést.
- Az ő irányába nem – válaszoltam az őszintét.  
- Elfelejtettem a nevedet – sóhajtott Cornelius, majd felállt és közelebb lépett.
Természetesen ennél nagyobbat nem tudott volna hazudni - mintha nem tudnám, hogy a vámpíroknak kitűnő emlékezőképessége van -, azonban erről nem szóltam, csak azt mondtam neki, amit hallani akart.
- Greta Havens.
- Az édesanyád nevét használod? – érdeklődött tovább.
- Itt igen – vallottam be. – Te ezt honnan tudod?
- Nehéz elfelejteni Julian Dreen családját – mosolygott rám Cornelius.
Ezernyi kérdés akart kitörni belőlem egyszerre, viszont erről nem akartam mindenki más előtt beszélgetni. Kezdtem belátni, hogy a történtek sokkal szövevényesebbek, mint ahogy az látszott, ezért adtam be végül a derekamat.
- Nem vagyok egy bosszúálló típus. A bosszú megfertőz, aztán mire észbe kapsz, már régen nem az vagy, aki voltál. Félreértés ne essék! Én lennék a legboldogabb, ha most rögtön betonba önthetnélek és otthagyhatnálak a semmi közepén, te meg ott halnál éhen. Mivel azonban ez jelenleg nem kivitelezhető, úgy gondolom, jegelem az ügyet egy időre. Ez korántsem azt jelenti, hogy megbocsájtok neked, abban a kegyben te soha az életben nem fogsz részesülni.
Farkasszemet néztünk egymással, a termet a körülöttünk állók pusmogása töltötte meg. Hallottam olyat, hogy mégis hogy képzeli, ezt nem hiszem el, micsoda arcátlanság és még hasonló jókívánságokat, de a tekintetemet mégsem vettem le Corneliusról.
Kihagytuk a felesleges köröket, bár a jópofizás a részéről nem maradt el. Ő láthatóan szólni akart, végül mégse tette, inkább halvány mosoly jelent meg arcán.
- Hidd el, végül magad is rájössz a válaszokra, amiket keresel. Mikor végül megtudod majd az igazságot, nevetni fogsz a botorságodon, hogy magad nem jöttél rá, pedig az orrod előtt volt minden – felelte, és közelebb lépett hozzám.
Gyengéden megsimította arcomat, majd ráillesztette tenyerét.
- Érdekes vagy – jegyezte meg.
Egy pillanatig haboztam, mielőtt megszólaltam volna, a kezét viszont azonnal ellöktem magamtól.
- Rendben, itt maradok, viszont nem a te kísérleti patkányodként. Nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy felveheted velem a versenyt – fontam össze a mellkasomon a karomat.
Cornelius jobbján a kék szemű vámpír idegesen rágcsálni kezdte az alsó ajkát, az ujjai elfehéredtek, ahogy a trónja karfáját szorította. A szája széle megremegett, mintha el akarna folytani egy huncut mosolyt, szeme pedig olyan határtalanul kék volt, amiben az ember egy pillanat alatt el tud veszni.
Zavartan fordítottam el a tekintetem és azonnal sarkon fordultam, köszönés nélkül távoztam a teremből. Illetve először csak akartam, mert mielőtt kiértem volna, utamat állta két őr, de Cornelius intésére kiengedtek, becsukták mögöttem az ajtó mindkét szárnyát.
Mivel megjegyeztem, hogyan jutottunk el a trónteremig, így nem volt nehéz visszatalálnom a társalgónak berendezett helyiségbe. Nilla még mindig az egyik asztalnál ült, ugyanazzal a férfival beszélgetett, viszont csupán csak ők ketten maradtak ott. Leültem az egyik távoli sarokban egy székre, majd az asztalra könyököltem és nekitámasztottam a fejem a falnak. Egy pillanatra lehunytam a szemem hallgatva a másik kettő duruzsoló beszélgetését. Dobogni kezdtem a sarkammal a padlóm, ami szokásom volt, ha dühös voltam.
Alig telt pár percbe, a férfi felállt és már el is tűnt, Nilla pedig letelepedett az előttem lévő üres székre.
- Zaklatottnak tűnsz – mondta ki a nő a nyilvánvalót, mire én akaratlanul elnevettem magam.
- Hihetetlen jó megfigyelő vagy – dicsértem meg cinikusan, végül azonban lehervadt a mosolyom. – Bocs, valóban nem vagyok jó kedvemben.
- Ugyan, semmiség – legyintett -, az lenne a furcsa, ha nem így reagálnál.
Értetlenül néztem rá egy ideig, mire leesett, mi is történt.
- Szóval a párod közvetített – mutattam arra, amerre a vámpír elhagyta a társalgót.
- Ő nem az én párom – mosolyodott el kelletlenül.
- Viszont szeretnéd, hogy az legyen, nem?
- Hihetetlen jó megfigyelő vagy – ismételte el a mondatomat engem utánozva, mire elnevettük magunkat. Jó volt egy kicsit másra terelni a figyelmemet.
- Ha ez vígasztal, neki is tetszel.
- Valóban?
- Látszott rajta, ahogy beszélt hozzád.
- A baj az, hogy nem csak velem viselkedik így– nézett arra a helyre, ahol az imént ültek kettesben, szomorúság bujkált a hangjában.
- Úgy érted, másoknak is udvarol? – kérdeztem értetlenül.
- Tudod, Devon népszerű a nők körében. Miért pont én kellenék neki? - rándította meg a vállát. – Élvezi, ha a középpontban lehet.
- Ugyan, arra nem gondoltál még, hogy nincs tisztában vele, mit érzel iránta? – vettem el a fejem a faltól és az államat a tenyeremre támasztva ültem tovább a széken. – Mondd meg neki, milyen érzéseket táplálsz iránta.
Baromi vicces helyzet volt számomra mindamellett, hogy pár perce derült ki, egy fedél alatt kell élnem ki tudja meddig azzal a féreggel. Már a gondolatra is összeszorult a gyomrom, de én aztán nem teszek mást, mint szerelmi tanácsokat adok egy elkeseredett lánynak. Fantasztikus.
- Amúgy a nevem Greta – nyújtottam felé a kezem, hogy tereljem a témát, hiszen nem voltam ám akkora szakértő a témában, még a saját szerelmi életemet sem tudtam egyenes mederbe terelni.
- Nilla vagyok – fogadta el a nő a jobbomat.
- Ugyan, mi vett rá téged, ha nem egy férfi, hogy itt élj ezek között? – kérdeztem lényegretörően.
- Lassan tíz éve itt élek, tizenhárom éves voltam, amikor a Mester befogadott. Gyermekkoromban az életvitelem bőven az elfogadható alatt volt, így elszöktem otthonról. A Mester hozott ide, segítek neki nappali dolgok elintézésében és ehhez hasonló ügyekben. Én vagyok az egyik a kevés halandó közül, aki nem vacsorának van itt – mesélte halkan, talán ez megszokássá vált nála a vámpírok mellett. Lerítt róla a hála Cornelius iránt, ökölbe szorult a kezem.
- Gyomorforgató, hogy egy ilyen személyt tud valaki őszintén tisztelni – vallottam be minden kertelés nélkül a véleményem.
- Hozzám mindig jó volt. Taníttatott, még főiskolai végzettségem is van. Igazából minden nap számítok a halálra, hiszen egy vámpírfészekben élek, de ezt még mindig jobbnak tartom, mintha otthon maradtam volna.
A szavai őszintén csengtek, a füle mögé hajtotta az arcába lógó tincseit. Furcsa volt számomra, hogy ilyen nyíltan beszélt előttem, így rá is kérdeztem.
- Miért mondtad el ezeket nekem?
- Nicolasszal vagy, ő pedig egy jó barátom. Szimpatikusnak tűntél, különben meg van itt elég vámpír, aki megvédhet engem, nem? Ez is a Mester egyik parancsa – mosolyodott el Nilla őszintén. – Életben kell tartaniuk, míg a halandóság meg nem öl.
Nicolas lépett elő a sarok mögül két testőr kíséretében, az egyikük történetesen az volt, akit a trónteremben nekirepítettem a falnak.
- Sajnálom haver, de megtámadta őt – védekezett a nagydarab férfi, aki odabent lefogott éppen egy szóváltás közepette.
- Repetáért jöttél? – intéztem hozzá a kérdésem és megjelent egy kaján vigyor az arcomon, elegem lett belőle, hogy törékeny kislánynak néznek.
A vámpír állkapcsa megfeszült, a keze ökölbe szorult. Talán sértette a büszkeségét, hogy egy lány adott neki egy kicsit.
- Te megbolondultál! – korholt rám Nicolas, amint előttem termett.
Kétségbeesett volt és dühös, ezt nem is próbálta leplezni.
- Nem te vagy az első, aki ezt mondja – helyeseltem -, viszont hálásan köszönöm, hogy megérted a helyzetemet – hálálkodtam cinikusan, majd megpaskoltam a mellkasát.
- Korántsem erről van szó. Belegondoltál abba, hogy akár meghalhattál volna?
- Szerinted maradt olyan, amiért élhetnék? Ja, várj, pont ő vett el tőlem mindenkit – emeltem meg a hangomat.
Megbántottság suhant át az arcán egy pillanatra, de gyorsan átvette az uralmat vonásai felett.
- Tudod mit? Menj csak vissza és próbáld meg még egyszer, halj meg nyugodtan, ha nincs olyan, ami az élők között tartana – mutatott a folyosó felé, amerre el lehetett jutni a trónterembe.
- Legyen, ahogy akarod – egyeztem bele, viszont én a másik irányba indultam el, a szobája felé, viszont hirtelen két, a trónterem felé igyekvő vámpír tűnt fel. Le sem tudták volna tagadni a fajtájukat, hisz majdnem felfaltak a szemükkel.
- Hmm, nem is tudtam, hogy Claire máris visszaért a vacsival – nyalta meg ajkait a vörösbarnás hajú pasi.
- Scott, türtőztesd magad! – szólt rá Nicolas feszülten.
- Ő a te csajod, Nicolas? – nézett rá kérdőn Scott, de nem kellett sok idő a vámpírnak ahhoz, hogy egy széles mosoly üljön ki az arcára. – Mondjuk nem is csodálom, elég formás darab.
- Örülök, hogy tetszik, Scott, de most már igazán mehetnél az utadra, Igorral karöltve – intett Nicolas a trónterembe vezető folyosó felé.
- Ez szép volt, hősszerelmes – hallatta a hangját Ellion a karkötőmből kárörvendően.
- Most csak fogd be a szádat! – csitítottam el.
Dühös léptekkel hagytam ott őket és kerestem a megfelelő utat vissza a szobába nem törődve a meglepett szempárokkal, azonban sajnos eltévedtem a sok folyosón, ez még jobban felidegesített. Le kellett ülnöm egy pillanatra a fal tövébe, hogy lenyugtassam magam és tudjak racionálisan gondolkodni.
Engem is meglepett, mennyire megsértett Nicolas mondata, amit valószínűleg csak mérgében mondott. A férfiak az én világomban sem gondolkodtak, mielőtt beszéltek, szóval ez újdonságnak már nem számított. Átkoztam magam, amiért nem ellenkeztem a barátnőség ellen, bár azt sem tudtam pontosan mit takar ez a fogalom. Valami bensőségesnek tűnt, abban a pillanatban a haragon és a csalódottságon kívül nem éreztem mást. 
- Te meg mit keresel ezen a folyosón? – törte meg a csendet egy ismerős, számon kérő női hang. Annyira megijesztett a váratlan kérdés, hogy a szívem majdnem kiesett a mellkasomon. A hang irányába fordítottam a tekintetem.
Dakota fekete ruhája a karcsú testére tapadt, a combja közepéig ért az alja, magassarkúja segített valamit alacsony termetén. Ajkát vörös rúzs díszítette, haját kiengedve hordta.
- Eltévedtem – vallottam be.
- Hallottam, mit műveltél a trónteremben – lépkedett felém kecses könnyedséggel. – Csak tudd, ha ott lettem volna én is, te már nem élnél – mosolyodott el, így látni hagyta a két hegyes szemfogát.
- Hát persze – tápászkodtam fel a földről.
- Nem értem, miért vagy gúnyos, mikor ez az igazság – rándított egy aprót a vállán.
- Látom, itt mindenki nagyon kedves – sóhajtottam -, legfőképpen te.
Megrándult a szája széle, de a mosoly nem hervadt le az arcáról egy percre sem, szemfogai csak úgy villogtak a szájában.
- Fogalmad sincs arról, mire vagyok képes – folytatta a sétáját felém.
- Alábecsülni az ellenséget botorság és te pont ezt csinálod, ezért fogsz kínkeserves halált halni – viszonoztam azt a mézes-mázos vigyort.
Egy pillanat alatt előttem termett, a keze a nyakamra fonódott és megszorított, miközben a falhoz nyomott. Végig szagolt az arcomon, majd állatiasan rám vicsorgott. Felemelt a torkomnál fogva annyira, hogy már csak a lábujjam ért le a földre, mialatt próbáltam nagyot nyelni, a szívem hevesen vert a félelemtől. Kész voltam bármire, hogy megvédjem magam bármelyik pillanatban, de képtelen voltam figyelmen kívül hagyni a nyakamra feszülő kezét. Lejátszódott a szemem előtt, ahogyan egy másodperc alatt kitépi a gégémet, mielőtt még egyáltalán reagálhatnék.
- Mi lenne, ha megkedvelnénk egymást és elvezetnél Nicolas szobájába? – kérdeztem fojtott hangon, egy kelletlen mosollyal az arcomon.
A mellkasához nyomtam a tenyerem és éreztem, hogy bármelyik pillanatban lángra lobbanthatnám őt tetőtől talpig, de akkor valószínűleg én is meghaltam volna.
Felmelegítettem a tenyeremet a nagyobb hatás kedvéért.
- Nos, elengedsz, vagy mindketten meghalunk? – préseltem ki magamból a szavakat nyugodtságot színlelve, habár ő pontosan érezhette a pulzusomat, hiszen már alig kaptam levegőt.
Nagy meglepetésemre elengedett, térdre estem. A szemem előtt fekete pontok rajzolódtak ki, két fojtogatás egy óra leforgása alatt még nekem is sok volt.
- Miért gyűlölsz ennyire? – kérdeztem rá megtapogatva a nyakamat.
- Képtelen vagyok elviselni, hogy elveszed tőlem Nicolast – sziszegte, a keze ökölbe szorult.
Fogalmam sem volt, mit mondhattam volna még, talán meg tudtam érteni, milyen elveszíteni egy testvért. Bár nem olyan értelemben, mint ő azt gondolta.
Hátat fordított nekem, majd pár lépés után eltűnt a szemem elől. Ismét egyedül maradtam a folyosón, így felálltam és elindultam előre, hátha összeakadok egy segítőkész vámpírral. Milyen nevetséges volt ezt a két szót csak fejben egymás mellé tenni.
Az egyik folyosóra befordulva Caramennel találtam magam szemben, éppen egy szobaajtót csukott be maga után.
- Tudod, merre van Nicolas szobája? – kérdeztem lényegre törően, elegem volt a finomkodásból, hiszen ezekkel úgysem lehetett szót érteni.
- Az épület másik végében – felelte a nő meglepően egyenesen, nem kerülgette a témát sokáig.
- Remek – adtam hangot a kétségbeesettségemnek, hiszen csupán egy jó alvásra vágytam, semmi többre, de a hatalmas ház ezt megakadályozta.
- Könnyű eltévedni, ha nem ismered a folyosókat. Úgy tűnhet, mind egyforma, de igazából nagyon is különbözőek – lépkedett felém Caramen, a teste úgy ringatózott, akár egy hajó.
- A hátadra tudnál kapni gyorsan és elszállítanál Nicolas szobájáig? – vakartam meg a nyakamon a bőrt a fojtogatás nyomán.
Halkan elnevette magát.
- Mi vagyok én, hordár?
- Inkább valaki, aki segíteni akar?
Hatalmas vigyor terült szét az arcán, majd szó nélkül felkapott és a következő pillanatban már a megfelelő szoba előtt álltunk.
- Köszi.
- Amúgy is erre akartam jönni – dobta át szőke hajzuhatagát a vállán és vámpírgyorsasággal eltűnt előlem.
Szinte biztos voltam benne, hogy nem ülünk le kártyázni a küszöbön. Megforgattam a szemem a kilincs után nyúlva, majd becsuktam magam mögött az ajtót. Levetettem a cipőmet, ledobtam mellé a táskámat és belezuhantam az ágyba.
Percekig mozdulatlanul feküdtem a puha paplanba bújva, végül az ablak felőli részre húzódtam nyakig betakarózva. Tudtam, hogy nem kéne az utcai ruhámban belefeküdni a tiszta ágyneműbe, de mivel nem volt nálam hálóruha, ezért így is megfelelt.
Belefúrtam az arcom a párnába, minden részletében éreztem Nicolas illatát. Az ajkamba harapva öleltem magamhoz a párnát, holott éppen haragudtam a vámpírra. Nem telt bele sok időbe, míg elaludtam.
Egy érintésre riadtam fel, azonnal kivert a víz. Levegőért kapkodva húzódtam el a kéztől, ameddig rá nem jöttem, hogy ébren vagyok. Nicolas feküdt mellettem az ágyban, meztelen mellkasát nem világították meg a nap sugarai. Ezt furcsálltam, hiszen mikor lefeküdtem, még besütött a Nap. Az ablak felé fordítottam a tekintetem, a függönyt valaki behúzta, mialatt én aludtam.
Ismét Nicolasra néztem felkönyökölve a párnámra, nyugodtabban helyezkedtem el a takaró alatt. Mardosta a kíváncsiságomat a kérdés, hogy vajon deréktól lefelé van-e rajta ruha, de nem említettem meg neki. Inkább próbáltam a szemébe nézni a teste helyett, így kiküszöbölhettem az elpirulást.
A hosszú néma percek után úgy döntöttem inkább, hogy hanyatt fekszek, az a póz kényelmesebbnek bizonyult. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék neki, így jobbnak láttam megvárni, amíg ő kezdi el a beszélgetést. Nem kértem sajnálkozást vagy szánalmat, azzal csak engem nézett volna le.
- Hihetetlen vagy – törte meg végül a csendet kellemes baritonjával, a szétterült hajamat kezdte piszkálni a párnán.
Válasz nélkül hagytam, de nem játszottam a sértődöttet, egyszerűen úgy tettem, mintha elkerülték volna a figyelmemet a szavai. Még álmosnak éreztem magam, valószínűleg alig aludhattam pár órát. Már csak az érdekelt, vajon mióta feküdhetett mellettem Nicolas engem nézve.
- Mást tettél volna a helyemben? – emeltem rá ismét a tekintetem.
Tudtam, mit mondana, hiszen már elmesélte nekem a múltját, azonban szóval nem válaszolt nekem. Ő is ugyanúgy cselekedett volna, akárcsak én és meg is tette, hiszen bosszút állt annak idején.
- Akkor nem értem, miért akadtál ki ennyire – néztem a kék szemébe, a tekintete mégsem sejtette a benne kavargó érzéseket.
- Miért olyan nehéz elhinni, hogy valaki tényleg aggódik érted? – szűkült össze a pupillája egy pillanat alatt.
- Egész életemben mindenki csak aggódott értem, pedig az egyik legjobb voltam a harcművészeti órákon, a kiképzéseken, a mágiagyakorlatokon. Egyszerűen csak nem értem, miért olyan nehéz elhinni, hogy tudok magamra vigyázni és nem vagyok ostoba – válaszoltam a kérdésére lassan tagolva minden egyes szavam, hátha felfogja végre, hogy ne kezeljen úgy, mint egy gyereket. Szándékosan az ő szavait használva formáltam meg a gondolataimat, ezzel némi akaratlan gúnyt csempészve a mondandómba.
- Hát nem látod, mit akarok tőled? – sóhajtott fel, miközben a kezeit a feje alá tette és az ágy baldachinját kezdte vizsgálgatni.
Nagyot nyeltem a kérdésre, hiszen pontosan tudtam, miért közeledik hozzám ilyen iramban, csak nehezen tudtam elfogadni. Egyszer már pórul jártam egy férfival, akinek megadtam a feltétel nélküli bizalmamat, így nehezen nyíltam meg teljesen.
- Akkor mutasd meg. Bizonyítsd be, hogy nem versz át.
Egy félmosoly jelent meg az arcán, ami bizakodóvá tette arckifejezését. Ismét rám nézett csillogó tekintetével, majd egy pillanat alatt lerántotta rólam a takarót és rajtam termett, a kezemet az ágyra szorította. A szívem szinte kiesett a helyéről, de nem az ijedtségtől, a teste az enyémnek feszült. A bódító illata azonnal megtöltötte a tüdőmet, kidolgozott izmai vonzották a pillantásomat.
- Azzal nem bizonyítasz semmi, ha azonnal letepersz – mondtam rekedtes hangon.
Hatalmas mosolya látni engedte hegyes szemfogait, ami egyáltalán nem rémített meg, bár eszembe juttatta a táplálkozási módját azon a falusi nőn. Nem tűnt bizalomgerjesztőnek a gondolat, azonban a tekintetében lobogó tűz elűzött belőlem minden félelmet.
- Tudom – hajolt közelebb hozzám -, de tudom, hogy élvezed, amit csinálok veled, érzem az illatodon – simított végig a nyakamon, le a hasamig a melleim között, végül az oldalamnál állapodott meg a keze. – Nem teszek veled semmit az akaratod ellenére, megígérem. Van olyan, amire megéri várni – tüntette el a köztünk lévő távolság jó részét, éreztem magamon a forró, mentolos leheletét.
Pár centi választott el az ajkától, én dönthettem el, hogy elfogadom-e a csókját vagy sem. Akármennyire is tagadni akartam, vonzott magához a teste és a személyisége egyaránt. Corneliusból kiindulva minden vámpírt gonosznak láttam, de abban a pillanatban nem tudtam elhinni, hogy Nicolas is az lenne.
Engedtem a csábításnak és magamhoz húzva megcsókoltam. Puha ajka hevesen játszott az enyémmel, bizsergés futott át a testemen. Simogatta a karomat, az oldalamat, a nyakamat, beletúrt a hajamba, én pedig elkaladoztam a kezemmel a hátán. A mellbimbóm megkeményedett, az ágyékomnál pedig forróságot éreztem. Belenyögött a csókunkba, ahogy teljesen magamhoz vontam, ugyanazt érezhette, amit én. Kibontotta elöl a fűzőmet, mire leállítottam a kezét.
- Mi van, a nők nem hordanak ez alatt alsóruhát? – morogta alig érthetően, festőien szép arca eltorzult a vágytól.
Elengedtem, hadd folytassa tovább, de eldöntöttem, ha le akarja szedni rólam az alsó ruhám, azt nem hagyom neki. Visszatérve az ajkaimhoz szépen kibontotta a ruhám elejét, kibújtatta belőle a két kezem, végül lehúzta rólam. Szinte meztelennek éreztem magam előtte, de nem akadt sok időm a szégyenkezésre, szinte azonnal rajtam termett megint.
- Olyan eszméletlenül csodás vagy – futtatta végig rajtam vágyakozó tekintetét, az alsóruhám annyira vékony anyagból készült, hogy megmutatott majdnem minden látnivalót.
Ugyanúgy simogatott tovább, az egyik tenyerébe fogta a jobb mellemet, én pedig belenyögtem a csókjába. Hihetetlenül felébresztette bennem a vágyat, régen nem éreztem ilyen vonzódást egy férfi iránt sem.
Combjának meztelen bőre az enyémhez simult, mikor félig mellém fekve a lábam közé csúsztatta a lábát. Éreztem a csípőmnél egyre keményebb merevedését, lassan és érzékien kezdett rajtam mozogni. A combja az ágyékomnak feszült, az egyre ütemesebb csípőmozgása egyre fokozta a bennem égő tüzet.
Vágyakozó, kéjjel teli nyögés hagyta el az ajkait, miután én is hasonlóképpen hallattam a hangomat. Felbátorodva az egyre intimebb simogatáson és dörgölőzésen a fenekébe markoltam, mire az alsó ajkába harapva elmosolyodott, a szemembe nézett.
Úgy folytatta tovább az egészet, hogy közben szinte a lelkemig látott, ez pedig nagyon zavarba hozott.  Megmarkolta a combomat, egészen hátra nyúlt a fenekemig, majd visszatért előre és a lában közé csúsztatta két ujját, de nem húzta fel a ruhámat. Tiltakozni akartam, azonban nem jött ki a torkomon más egy nyögésen kívül.
Egy huncut mosoly terült el az arcán, majd elvette a kezét és elterült mellettem. Magához húzva átölelt hátulról, a fenekemnek nyomta hatalmasra duzzadt férfiasságát. Pár lökés után abbahagyta, befészkelődött mellém, mintha aludni készülne. Én még mindig az érintései hatása alatt álltam és vártam a folytatást, de mikor nem mozdult meg, rájöttem, hogy komolyan gondolta az alvást. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy így feltüzelt, utána meg egyszerűen csak otthagyott.
- Te szórakozol velem? – motyogtam követelőzően, ő a nyakamba csókolt.
- Folytatnám én, de sajnos megtiltottad – helyezkedett el mellettem úgy, hogy egész teste az enyémhez érjen.
Így aludtunk el együtt a nap közepén.
.

6 megjegyzés:

  1. Szia most találtam az oldalad de nagyon jó ;) friss mikor lesz? ;)

    VálaszTörlés
  2. Szia! :)

    Örülök, hogy tetszik.^^ A hónap elején próbálom hozni az új részt. :)

    xoxo B.-

    VálaszTörlés
  3. Te. Teee. Hát megkereslek és hú, megbánod. Ez így nagyon nem fair, annyira argh, hogy lehet így befejezni egy részt?
    - Ami mellesleg nagyon jó volt, és eddigi kedvenc. Tetszik, hogy Greta nem az a tipikus félénk kislány, ami megint megmutatkozott Corneliussal szemben. Na és hát az a jelenet. Ahw. Gondolom nem kell részletezni, hogy melyik volt a kedvenc részem? :D
    Nagyon tetszett, de ezért a befejezésért még kapni fogsz.
    Ölelés,
    Kol

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Kol!

      Köszönöm a kommentet és már kaptam a befejezésért haha. :D Igyekeztem Greta karakterét életrevalónak megalkotni. :) Örülök, hogy tetszett.

      xoxo B.-

      Törlés
  4. Szia!Greta gyerekes..érdekes jellemhiba egy halhatatlan esetén.Bátor,de tapasztalatlan.Remélem fog még fejlődni,sokat kell még tanulnia az életről és önmagáról is!!!Nicholas nagyon szimpi máris ő a kedvencem.A csaj hülye,ha nem ismeri fel az értékét(nem csak romantikus értelemben)Na,és Cornelius érdekes,hm..szóval olvasom tovább.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Ildokó!

      Köszönöm a kommentedet. :) Még sosem gondoltam arra, hogy Greta túl gyerekes lenne, hiszen egy tizennyolc éves lányban lakhat még ilyen tulajdonság attól a (relatív) halhatatlansága ellenére. :D

      Nicolas egy érdekes karakter, jómagam is kedvelem. ~

      További jó olvasást,

      xoxo B.-

      Törlés