2016. május 4., szerda

7. fejezet - A birtok

Sziasztok!

Igen, még létezem, szóval elhoztam nektek a következő fejezetet, ami ugyan nehezen íródott, de remélem örömötöket lelitek az olvasásában. :) És ha már elolvastátok, örülnék egy véleménynek is, amit előre megköszönnék. :D

Jó olvasást!^^




7. fejezet


A birtok


V
alamiért úgy gondoltam, hogy egy hét elteltével egyszerűbb lesz majd sétálni a vámpírok között, de sajnos átvertem saját magam. Az érzékeim kiélesedtek, legszívesebben minden pillanatban hátra néztem volna, hogy settenkednek-e éhes vérszívók mögöttem. Órákat töltöttem el a szobában földön fekvéssel, miközben a plafont bámultam és Corneliuson járt az agyam. Görcsösen okot akartam találni a tettére, mert nem tudtam elhinni, hogy bárki ilyet tegyen csupa szórakozásból.
Naplemente után Nicolas általában elment elintézni pár dolgot, ezt kihasználva Cornelius mindig bejött hozzám, a szobába. Kik állnak az oldaladon? Meddig terjed a hatalmad? Egyáltalán miben testesül meg az az állítólagos hatalmas erő? Folyton ugyanazokat a kérdéseket tette fel nekem, de nem válaszoltam rájuk. Cornelius arcán rendszerint az a mézes-mázos mosoly ült, mintha senki nem tudná azt levakarni róla. Hamis volt, ijesztő és undorító.
A negyedik alkalommal Nicolasnak napkeltekor akadt dolga, amit ugyan furcsának találtam, mégsem szóltam meg. Én már fáradt voltam, így aludni készültem, de Cornelius nem hazudtolta meg önmagát, ismét meglátogatott fél óra egyedüllét után. Leült mellém az ágyra, én meg próbáltam a lehető legtávolabb húzódni tőle az ágy vége felé. A kimerültségem hozzásegített, hogy már képtelennek érezzem magam kibírni azt a szokásosnak tűnő három órát vele.
- Semmi közöd hozzá – vettem fel ugyanazt a mosolygós maszkot egy pillanatra, mint ő hosszú órákra a találkozóink során, mikor harmadjára is újrakezdte a kérdéssort. – Ha annyira ismernél minket, mint hiszed, tudnád a válaszokat.
- Nos, beszéljünk esetleg más hangvételben – eresztette ki agyarait Cornelius. – Akár kényszeríthetlek is, hogy válaszolj nekem – nyalt végig a fogsorán.
- Most kéne beadnod a derekadat, nem gondolod? – szólalt meg egy férfihang a karkötőmből.
- Fogd be, Eques! – parancsoltam a hang tulajdonosára.
- Nocsak, nocsak – kémlelte Cornelius a gyémántot a karkötőmön. – Ezt meg hogy csináltad?
- Mostanában eltanultam a hasbeszélés tudományát – próbáltam füllenteni.
Beszélgetőtársam felnevetett, olyan „ez aztán elég béna hazugság volt” módon.
- Ide figyelj, aranyom! A türelmem rohamosan fogy. – Mellettem termett és megszorítva az állkapcsomat kényszerített, hogy a szemébe nézzek. – A helyedben úgy csiripelném az információkat, ahogy a madárka dalol. Megengedtem, hogy itt maradhass az én drága Nicolaszommal, szóval örülnék egy kis hálának – mosolyodott el, a szemfogai kilátszottak a szájából.
Első válaszként kiböktem volna, hogy rohadj meg, de nagy erőfeszítések árán visszafogtam magam. Elvégre sokat úgyse veszíthettem az igazsággal. Nagyot sóhajtottam beleegyezésem jeléül, mire Cornelius elengedett végre.
- Utánad jöttem mindent magam mögött hagyva – néztem mélyen a szemébe -, ez viszont nem azt jelenti, hogy bármikor is egyedül lennék. Ha ismered a fajunkat, tudnod kell a lovagjainkról.
- Igen, valóban ismerem őket és azt is, miként kapjátok meg őket – bólintott. – Neked hány van?
- Átlagos mennyiségű – hazudtam egyszerűen és reméltem, ő nem hallott a nagy felhajtásról, ami körülöttem forgott a kiemelkedő számú lovagom miatt. Igyekeztem eltüntetni magamról a hazugság nyomait, ügyeltem a vonásaimra. – Annyi időre hívhatom elő őket, amennyire csak akarom, ebben nincs korlát – folytattam tovább, hogy másra tereljem a figyelmét. – Nyilván nincs korlátlan hatalmuk, de gond nélkül a védelmemre kelnek, ha szükség van rá.
A lehető legkevesebb tudnivalóval akartam neki szolgálni, megtalálva azt az egyensúlyt, ahol ő még elégnek érzi ezt a mennyiséget és végre békén hagy. Ez nem sikerült.
- Tervezed, hogy megint rám támadsz? – kérdezte kertelés nélkül.
- Minden elalvás előtt lejátszom az agyamban a kivégzésedet – vágtam rá szünet nélkül.
Meglepettség suhant át az arcán, de pillanatok alatt felvette ismét a mosolygós álarcát.
- Viszont nem vagyok ostoba – álltam fel az ágról. – Ettől ne hidd, hogy félek tőled! Nem te teszel szívességet azzal, hogy engedtél itt maradni, inkább én teszek neked szívességet a jelenlétemmel.
Meguntam a szobában ülős védekező üzemmódot, így felfedező körútra indultam ott hagyva Corneliust a szobában. A vámpír a nevemen szólított és maradásra akart bírni, mielőtt kiléptem volna az ajtón, mégsem fordultam vissza hozzá. A folyosó végén befordulva előhívtam a holdkőlovagomat.
- Remélem, hasznát vehetjük a remek tájékozódási képeségeidnek, mert ez az épület egy útvesztő – veregettem meg Eques széles vállát, mire egy apró mosoly jelent meg karakteres arcán.
- Ez csak természetes, Greta – felelte kimérten ügyelve rá, hogy ne mondja ki a „H” betűs megszólításom. Rövid, mogyoróbarna haja kócosan meredt az égnek, ugyanebben a színben pompázó szeme pedig őszinte szeretetet sugárzott.
A lovagjaim közül mindig is ő számított a legközelebbi barátomnak és részben a tanítómnak is tekintettem. Fiatal külseje dacára mérhetetlen bölcsességgel áldotta meg az ég, tudása javarészét pedig igyekezett átadni nekem. Határtalan tisztelete ellenére az órákon, amiket nekem tartott, mindig alárendelté váltam, egy egyszerű diákká, aki itta magába a tudást.
Elhaladtunk a trónterem előtt, majd elindultunk egy olyan irányba, ami még feltérképezetlen volt számomra. Reméltem szerint a gyűlés a legtöbb vámpírt egy helyre zárta, szóval akad lehetőségem barangolni.
A folyosó fala kőből volt kiépítve, végig fáklyák világították az utunkat. A tűz adta halvány fényben felfedeztem néhány képet a falon, igazából csak portrékat láttam. A klán tagjait ábrázolták, gondoltam, mivel néhányat felismertem, ott lebzseltek a trónteremben. A festmények gyönyörűek voltak, ezt bevallom, de a haláli kisugárzásuk miatt frászt kaptam tőlük. Sehol egy apró mosoly, mindenütt az a komor, gyilkos, mégis szenvtelen tekintet. Egytől-egyig felsőbbrendűnek hitték magukat, holott nem értek többet, mint bárki más. Az egyik képen felfedeztem Nicolas képmását. Az ő arca is épp olyan hatást keltett, akár a többieké. Megborzongtam. Sose láttam így azelőtt, és ez az oldala valahogy megrémisztett.
Óvatosan megérintettem a festményt, pont ettől vált hirtelen annyira valódivá. Eques megfogta a vállam kizökkentve a gondolatmenetemből.
- Démoni – jegyezte meg szűkszavúan, mint az esetek többségében, mikor nem volt szükség tanító beszédekre.
Tovább sétáltunk, a cipőnk kopogott a kőből készült padlón, a fáklyák halk ropogással égtek. Egy nagyobb üres térbe érkezve egy hatalmas ajtó volt a jobb oldalon. Tisztában voltam vele, hogy nem a trónteremhez értünk, így merészebben nyúltam a kilincs után, de Eques megelőzött és egy meghajlás kíséretében kinyitotta előttem az ajtót. Odabent sötétség fogadott minket, azonban egy kapcsoló segítségével vakító fényáradatba burkoltam mindent.
- Ez egy bálteremnek néz ki – jegyezte meg a mellettem álló lovagom.
- Tudom – helyeseltem, nagyon hasonlított a hely az otthoni báltermünkre.
A falakat bíbor tapéta fedte, a talajt pedig barna parketta. A bal sarokban asztalokat helyeztek el, a színpad két oldalán vastag bordó függönyöket kötöttek félre, akár egy színházban. A mennyezetről hatalmas, ékes csillárok lógtak le kristályokkal díszítve, amiken a fény csillogva tört meg. A falakon lévő mű fáklyákat és a csillárok műgyertyafényeit áram működtethette.
- Szabad? – nyújtotta felém a kezét Eques.
Először nem értettem, mit akar, végül mosolyogva fogadtam el jobbját. Beálltunk középre és felvettük a kezdőpózt a tánchoz. Eques dúdolni kezdett egy dallamot, mire elkezdtük a jól begyakorlott mozdulatsort. Nem csináltuk ezt sokáig, hiszen valódi zene nélkül nem volt az igazi, mégis felderítette a kedvem az a pár lépés is. Utolsó mozdulatként Eques megpörgetett, majd meghajoltunk egymás előtt.
- Megtisztelő volt – mosolyodott el lágyan, bár ő is tudta, milyen bizarr a helyzet valójában.
Elhagytuk a termet a villany lekapcsolása után, folytattuk a felfedező körutat. A következő megállónk egy étkező volt egy hosszú asztallal a közepén, nem értettem pontosan a hely funkcióját. Ezután elértük a felszint és az első emeleten keresgéltünk tovább. Találtunk egy zeneszobát felszerelve egy zongorával, hegedűkkel és más mesés hangszerekkel. Habár ott már jártam egyszer Nicolasszal, nem emlékeztem, merre van, ezért tévedhettünk be oda.
Órákat bolyonghattunk össze-vissza csendben, mire az aulába értünk. Imádtam a céltalan sétákat a lovagommal, annyira megnyugtató volt és egyszerű. Olyankor sosem kellett királyi dolgokról beszélni, érdekházasságról vagy más marhaságokról, amit a nyakamba akartak varrni. Elöntött a béke és egy pillanatra elfelejtettem a tényt, hogy vérszívókkal vagyok összezárva, viszont Eric érkezésével el is párolgott ez a hirtelen jött illúzió.
Teljesen megértettem, hogy csak a dolgát végezte, amikor a torkomnak esett, mégis mindig a szorongató ujjait éreztem magamon, valahányszor megláttam. Elfordítottam róla a tekintetem, hátha leesik neki, hogy nem vágyom a táraságára, ő mégsem fordított hátat. Karon ragadtam Equest inkább, nem akartam én az örökkévalóságig várni, és a bejárati ajtó felé húztam magam után, de Eric előttem termett. Beidegződésből magam elé tartottam a jobb kezem, hogy azonnal tudjak védekezni egy táadás esetén, a szavai azonban megállítottak.
- Ne csinálj úgy, mintha ezt te nem tetted volna meg a helyemben! – ráncolta össze a vámpír a szemöldökét. – Nem fogok bocsánatot kérni és több felesleges szót pocsékolni magyarázkodásra. Nicolasnak megtettem, mert ő a barátom, elég is volt ennyi időt pazarolni erre. Dolgok csak úgy megtörténnek velünk és kész – rándította meg a vállát.
Eques megfeszült mellettem és észrevétlenül félig elém lépett, hogy meg tudjon védeni baj esetén, bár nem éreztem a vámpíron a támadási szándékot.
Eric kinyitotta előttünk a bejárati ajtót, én meg csak álltam ott félig sokkos állapotban, bár ezt próbáltam leplezni. Gondoltam, hogy nem érdeklem, talán még ennyire sem, de a valóságban hallani mégis sokkal letaglózóbban hatott, mint a képzeletemben.
Megfogalmaztam magamban egy felháborodott monológot, amiért semmibe vesz, végül mégis nyeltem egy nagyot és átléptem a küszöbön összeszorított fogakkal. A délutáni napsugárfoszlányok a vékony hótakaróról a szemembe tükröződtek vissza, a benti homály után hunyorognom kellett a kinti erős fény miatt.
Az ajtó becsukódott mögöttünk, Eques pedig felvette a gyors tempómat, majd nagyjából fél úton a kapuhoz megálltunk. Lassan sétáltunk tovább és körbe nézve nem láttam semmit, így azt hittem, végre nem figyel minket egyetlen szempár sem, de tévednem kellett. Meglepetésemre egy napszemüveges férfi ült egy fa tövében, közel a birtokra vezető kapuhoz. Éppen egy pakli kártyával szórakozott, miközben füstöt eregetett a szájából.
Megborzongtam egy hideg fuvallattól, túl alulöltözött voltam a tervezetlen kinti barangoláshoz. A férfi felállt, levette a kabátját és mellém sétálva a vállamra terítette, mire Eques felém lépett egyet összeszorított ököllel. Aprót ingattam a fejemen jelezve, hogy minden rendben van, de azért örültem az éberségének. Sosem lehetett tudni, mikor lopakodnak a hátunk mögé. Feszülten nézett körbe a lovagom.
- Ebédre jöttél? – kérdezte kifújva a füstöt.
- Nem, de tudod mit? Nem is érdekel, miért jönne ide bárki is ebédre – húztam össze magamon a kabátot. Valójában túlságosan is jól tudtam, mi történik itt a halandó ebédes társakkal.
- Itt valaki elég mogorva – ült vissza a fa tövébe a férfi, vigyorát eltorzította az arcán éktelenkedő kifehéredett sebhely. Végignéztem rajta és észrevettem, hogy a karjait is fényes sebhelyek borították.
- Kösz a kabátot – sütöttem le a szemem egy pillanatra.
- Semmiség, én úgysem fázom – rándította meg a vállát hanyagul, fekete tincsei beleremegtek a mozdulatba. Méregzöld szeme nem árult el semmit róla, csupán tele volt elővigyázattal és kétkedéssel. – Ki vagy te?
- Ezt én is kérdezhetném tőled – vágtam vissza összefonva a karomat a mellkasom előtt.
Halk nevetés rázta meg a testét, egy kártyát elejtett a nagy szórakozásban. – Már ne haragudj, de én itthon vagyok.
Befejezte a füsteregetést. Hiába nevetett rajtam, a kisugárzása valamiért nem rettentett el, a félelem legapróbb szikrája sem ébredt fel bennem.
- Mi vagy te? – kérdeztem lassan formálva a szavakat.
- Ezt én is kérdezhetném tőled – sóhajtotta még mindig vigyorogva.
Megforgattam a szemem és ismét belekaroltam Eques karjába. Már éppen indultunk volna tovább, mikor a férfi utánam szólt.
- Alakváltó vagyok, kislány. Hívj nyugodtan Willnek.
- Nem vagyok kislány – szóltam vissza neki élesen.
- Jó, de ne nagyon mászkálj el a birtokon egyedül, a többi nappali műszakos fali őr lehet, hogy nem kabáttal fogja jutalmazni az illetékteleneket – javasolta szórakozottan.
- Én soha nem vagyok egyedül – erősködtem, kezdtek felhúzni Will lekicsinylőnek ható megjegyzései. Mindig ez történt, mikor valaki egyáltalán nem ismert engem.
- Úgy értem, a barátod nem közénk való és gondolhatják így rólatok, hogy betolakodók vagytok.
- Meg tudjuk védeni magunkat, kedves Tanácsokat Osztogató Alakváltó Will – indultam meg jobbra a lovagommal, a hátunk mögül pedig a férfi hangos nevetése hallatszott több mint elég ideig.
A lovagom szintén jót mosolygott a szóváltáson, de tudtam, legbelül nagyon feszült, ez merev járásán is látszott.
Beláttam, hogy az alakváltó csak segíteni akar, még ha nem is mutattam ki előtte. Nem tartott sokáig a csendes séta Equesszel az oldalamon, ugyanis Devon megörvendeztetett minket a jelenlétével. Kifejezetten idegesítettek a levakarhatatlan emberek, Devon pedig pontosan ilyen volt. Többszöri célzásra sem fogta fel, hogy mi csak ketten szeretnénk tovább menni, így ráhagytam a szócséplést. Időbe telt, mire felmerült bennem a kérdés: mégis hogyan képes nappal a szabadban lenni? Tudomásom szerint porig kellett volna égnie. Mardosott a kíváncsiság, de megtartottam magamnak, később terveztem megtudni Nicolastól ennek a hátterét.
Devon feszültnek látszott és valami nyugtalanító bujkált a hangjában. Éppen a kerítésről magyarázott, ami elválasztotta a lankás rétet a hátsó kertben a háztól és a parkolótól.
- Erre van egy hatalmas szabadtér és egy fás rész is, a birtok mellé egy mesterséges erdőt telepítettek – mutatott a rét felé. – Erre pedig a temető található – bökött elénk, amint kiértünk az óriási épület mögé.
- Egy temető? – vontam fel a szemöldököm.
- A mester egy kissé szentimentális - mosolyodott el halványan Devon. – Azt akarja, hogy a teljesen halott testvéreink örökké mellettünk maradjanak.
- Nálunk is van egy hasonló hely – jegyeztem meg -, csak nem valami sűrűn lakott.
Figyelmen kívül hagyta a szójátékomat, folytatta a bemutatást. A birtok olyan hatalmas volt, hogy szemmel nem lehetett látni a végét, bár erre valószínűleg rájátszott a betelepített erdő is. Több épület díszítette a területet elszórtan, de mikor rákérdeztem, hogy azokban mi van, Devon csak annyit mondott, hogy maradjak a főépületben, ott nekem sokkal jobb lesz, ő biztos ebben. Ezzel a kijelentéssel még jobban felcsigázott, a kíváncsiság szinte szó szerint mardosott belülről, de annyiban hagytam a témát egyelőre.
Mivel a birtok területének túlnyomó része elég dombos tájon húzódott végig – bár az épületeket próbálták nagyobb terjedelmű sík részek közepére építeni -, így az erdő több mint fele lankás terepen terült el. A rét jobb oldalán egy közepes méretű tó volt, a teteje befagyott a hidegben.
- Itt szoktunk edzeni és gyakorolni főként száraz időben – mutatott a hóval borított szabad térre körülöttünk, mikor a rét közepére értünk, ezt láttam Nicolas ablakából -, illetve az ott egy jól felszerelt, hatalmas edzőterem – mutatott egy közepes méretű házra az erdő mellett. – Nagy része a föld alatt van.
Megválaszolta fel nem tett kérdésemet, így úgy gondolta, minek több időt pazarolni erre a témára, már tovább is indult. Olyan nagy beleéléssel vezetett minket körbe, hogy nehezemre esett elhinni vámpír mivoltát. Eszembe jutott a beszélgetésem Nillával Devonról és eldöntöttem, hogy jobban megismerem a vámpírt, hátha segíthetek a lánynak, úgyis rengeteg időm volt.
Miközben Devon rendíthetetlenül sétált előre én lehajoltam és gyúrtam egy hógolyót, ami végül a tarkóján csattant. Lassan hátrafordult, én pedig nevetve a szám elé kaptam a kezeim, nem állt szándékomban fejbe dobni. Vámpírgyorsasággal visszatámadott, bát ő csak Will kabátját találta el rajtam, azért megéreztem.
- Én sokkal gyengédebb voltam hozzád – húztam fel az orrom sértődést színlelve.
- Remélem semmi baja nem esett a hercegnőnek – hajolt meg előttem szórakozottan, majd elnevette magát.
Eques teste megfeszült mellettem és előre lépett, de visszahúztam a fejemet ingatva. A lovagom azt hihette, hogy Devon felismert engem, holott csak egy ártatlan tréfa volt. Kételkedtem benne, hogy Corneliuson meg néhány tagon kívül bárki is hallott volna rólunk, hiszen egy másik dimenzió azért eléggé el van rejtve azok elől, akik nem foglalkoznak mágiával.
Még letámadtuk egymást párszor hógolyóval, aminek az lett a vége, hogy Will kabátja csuromvizes lett rajtam, dideregni kezdtem. Eques hitetlen pillantásokkal követte végig a játékot, mire őt is eltaláltam egy lövedékkel. Ekkor csatlakozott hozzánk Nicolas végig nézve rajtunk. Szemmel láthatóan nem tudta hova rakni a helyzetet, így a kínos csendet én törtem meg.
- Devon elkalauzolt egy kicsit minket – mosolyogtam a vámpírra. – Most már ideje lenne bemenni, eléggé átfagytam – vallottam be.
Új élmény volt számomra Nicolast természetes fényben látni, el is időztem a vonásain. Úgy terveztem, a fényben járás lesz az első beszédtéma, amit felhozok, mikor a szobánkba érünk.
- Ez kinek a kabátja? – vonta fel a szemöldökét Nicolas. Éreztem rajta ellenszenvét azzal kapcsolatban, hogy egy másik férfi kabátja volt rajtam, mégis inkább megmosolyogtatott a viselkedése.
- Willnek hívják, valami kapuőr – mutattam abba az irányba, amerről jöttünk. – Mi az, féltékeny vagy? – vigyorodtam el.
- Miért lennék féltékeny arra a semmirekellőre? – vágott egy flegma arckifejezést.
- Annyira semmirekellő volt, hogy odaadta a kabátját a hideg ellen. Kellemetlen is lett volna visszamenni az aulán keresztül – jegyeztem meg, bár mire kimondtam, már meg is bántam. Nem akartam árulkodni az beszélgetésemről Erickel, az túl gyerekes lett volna. Különben sem állt szándékomban éket verni közéjük a semmiért, hiszen Ericnek a maga szemszögéből teljesen igaza volt.
- Mert mi történt? – tette fel mégis Nicolas a témára vezető kérdést.
- Semmi, csak beszélgettünk Erickel – intettem Devonnak, majd elindultam Will felé, hogy visszaadjam neki a kabátot. Eques a balomon velem tartott, Nicolas pedig a jobbomon haladt mellettem. – Tudod, dolgok csak úgy megtörténnek velünk és kész – ismételtem el a barátja mondatát.
Csendben maradt, mire ráemeltem a tekintetem séta közben. Valószínűleg ismerte már a szöveget, mert összeszorította egy pillanatra a száját. Hirtelen feszült lett.
- Bántott? – kérdezte, miután sikerült lenyugtatnia valamennyire magát.
- Nem. Egyszerűen csak közölte velem, hogy a munkáját végezte. Ezt meg is értem, szóval nem kell erre több időt pazarolni – karoltam bele Nicolas karjába. – Nincs szükség felhozni előtte ezt a témát, rendben? – kérdeztem oldalról a szemébe nézve.
Összeszorította a szemét, végül kinyitotta és eltűnt az arcáról a téma okozta feszültség.
- Oké – mosolyodott el halványan és a hajamba csókolt. – Ő meg ki? – mutatott a lovagomra, mintha csak akkor tudatosodott volna benne a jelenléte.
- A nevem Eques, Gonzol gyermeke vagyok – biccentett a férfi, mielőtt megszólalhattam volna, rosszallóan néztem rá. Butaság volt tőle megemlíteni a levegő birodalmárának nevét. Gonzol uralta azt a földet Ravranarban, ahol a holdkőlovagokat megteremtették.
- Ez is beletartozik a karkötő-témába?
Bólintottam.
- Rendben – karolta át a vállamat Nicolas.
A visszaúton esni kezdett a hó. Annyira jól szórakoztam, hogy észre se vettem a sötét felhőket az égen. A pihék puhán értek földet tovább építgetve a hóbuckákat. A hó ropogott a talpunk alatt, a hirtelen kerekedő szél csípte az arcomat. A vizes kabát alatt vacogtam, így nagyon örültem, mikor végre elértük Will őrhelyét.
- Mi az, kislány, beszakadtál a tóba? – vigyorgott az alakváltó az érkezésünkkor.
- Csak szórakoztunk egyet – vetettem le a kabátot és felé nyújtottam. – Most miattam fázni fogsz. Kihozzam az enyém? Az száraz – ajánlottam fel.
- Szerinted abba beleférnék? – tápászkodott fel a földről.
- Jogos – értettem vele egyet.
Nicolas előre lépett és meglökte Will mellkasát.
- Szállj le a nőmről! – vicsorogta ellenszenvesen.
Will meglepetten állt egy pillanatig, majd kajánul elmosolyodott.
- Most, hogy mondod, elég szép darab – kacsintott rám, de nem maradt időm kikérni magamnak a szóhasználatot, ugyanis közéjük kellett állnom, különben Nicolas neki esett volna.
- Ugyan, csak odaadta a kabátját – támasztottam a tenyeremet Nicolas mellkasára. – Menjünk be, megfagyok – dideregtem. – Kérlek.
A vámpír az alakváltóra vicsorgott, szemfogai kivillantak a szájából, Will azonban meg sem rezdült. Gépiesen kikerült minket és visszament az őrhelyére.
- Milyen szórakoztatóak vagytok – gyújtott rá megszokottan.
Kényelmesen füstöt eregetve nézte végig, ahogy betaszigálom Nicolast a bejáraton. Egy bocsánatkérő pillantás erejéig még elkaptam a tekintetét, majd becsuktam magunk mögött az ajtót. Mire a szobánkba értünk, Eques eltűnt, bár ez Nicolasnak alig tűnhetett fel, ő még mindig el volt foglalva a felesleges féltékenykedéssel.
Figyelmen kívül hagytam a csendes zsörtölődést, inkább egy forró fürdőre összpontosítottam, amit végül meg is kaptam. Elégedetten tértem vissza utána a szobába, elfáradtam a szórakozásban. Úgy döntöttem, ledőlök egy kicsit Nicolas mellé, aki szemmel láthatóan frusztrált volt és nem az alváshiány miatt.
- Mi a baj?  - törtem meg a csendet, mert rájöttem, hogy hiába várok Nicolasra.
- Semmi – rándította meg a vállát hanyagul, már amennyire a fekvő helyzet ezt engedte. Egy könyvet lapozgatott közben.
- Persze, nyilván nincs semmi – forgattam meg a szemem, majd kivettem a kezéből a könyvet és nézegetni kezdtem.
Nicolas felvont szemöldökkel könyökölt fel mellettem, a tekintete érzelemmentes volt.
- Add vissza! – nyúlt a könyv után, de én elrántottam előle.
- Szerezd meg, ha kell! Úgyse fog sikerülni – vigyorodtam el kárörvendően, majd beraktam a kötetet magam alá és jó szorosan fogtam.
Megcsillant a szemében a kihívás szikrája, egy pillanat alatt átvetette rajtam a lábát és leszorított az ágyra. Percekig egymást figyelve hallgattunk. Elmerültem abban a sokat mondó tekintetben, írisze kéksége ellenére úgy izzott, akár a parázs. Ajka halvány mosolyra görbült, de szinte azonnal el is tűnt az arcáról, komolyan nézett rám.
- Akarod tudni, hogy mi van, szivi? Egyszerűen elszorul a torkom, ha arra gondolok, hogy azzal a korccsal voltál egész nap – szorított rá jobban a csuklómra, ami eléggé fájt, mégsem szóltam semmit. Az izmai megfeszültek a pólója alatt.
- Nem voltam vele egész nap, csak odaadta a kabátját, mikor kimentünk – ellenkeztem vele. – Nem, mintha lenne okom magyarázkodni – fordítottam el a fejem és a tekintetem megállapodott az ablakon. – Ő volt az első természetfeletti, akin őszinte jószándékot éreztem, mióta ide jöttem.
A szóváltásom jutott eszembe Erickel az aulában és hiába éreztem sértődöttséget, nem akartam beárulni, hiszen az elég gyerekes lett volna.
- Mi van az én jószándékommal? – kérdezte Nicolas komoly hangvétellel.
Válasz helyett más témára vezettem a beszélgetést.
- Ha már erről van szó, merre voltál reggel már megint? Ki nem állhatom, mikor egyedül hagysz – vallottam be halkan, kerültem a tekintetét.
- Történt valami?
- Te talán nem tudtad, hogy a Mestered eljár hozzám a magányos óráimban? – A hangomban megbújó leheletnyi gúnyt és tömérdek számonkérést jogosnak éreztem, ismét rá néztem.
Mélységes döbbenet ült ki Nicolas arcára, amiből egyértelműen megkaptam a választ.
- Mit csinált veled, szivi? – ráncolta össze baljóslatúan a homlokát.
- Csak kérdezget mindenfélét – rándítottam meg a vállam, amennyire a szorítása engedett – rólam, a népemről, meg a családomról.
Lemászott rólam és gyengéden magához ölelt.
- Majd holnap beszélek vele az ügyről – ígérte a hátamat cirógatva.
- Nem kell, még a végén bajod lesz belőle. Ennyit el tudok viselni – mosolyodtam el halványan. – Szólni fogok, ha bepróbálkozik – próbáltam meg oldani a felszült hangulatot egy gyenge poénnal, mégsem lett jobb a helyzet.
- Mindig csak veled lennék, ha tehetném – csókolt a hajamba lágyan. – Holnap szabaddá teszem magam neked. Mit szólsz hozzá?
- Rendben, el is látogathatnánk az edzőterembe – javasoltam felvillanyozva, igazán érdekelt az az épület belülről.
- Alig várom – mosolyodott el Nicolas.
- Nehogy a végén leverjelek – vetettem fel egy megmérkőzés lehetőségét.
- Szeretném én azt látni – nevette el magát.
- Becsülj csak alá, annál könnyebben foglak legyőzni – kacsintottam rá játékosan. – Mellesleg, hogyan tudtok a napon járni? – hozakodtam elő a témával, ami eléggé piszkálta a kíváncsiságomat. - Nyilván, ha Devon meg te képesek vagytok erre, akkor valószínűleg a többiek is – vetettem fel a kérdést.
- Két szó. Mágia és tetoválás – foglalta össze elégedetten a magyarázatot bár nekem sok segítséget ugyan nem adott.
- Egy tetoválás? – kérdeztem meglepetten.
- Mindent el fogok mondani, miután felkeltem – fordult hasra, a feje alá gyűrte a párnáját és lehunyta a szemét.
- Alig várom – nyomtam az arcára egy puszit, majd én is kerestem egy kényelmes pózt a takaró alatt.
A fáradtság ellenére nem nyomott el rögtön az álom. Különböző gondolatok, emlékek záporoztak a fejemben, egyikről egy pillanat alatt áttértem a másikra. Eszembe jutott a hatalmas márvány szökőkút az otthoni kertünkből, a tetején két oroszlán szájából csobogott a kristálytiszta víz a szökőkút alsóbb szintjeire. Egy kör alakú pihenő közepére volt ez építve, amin áthaladt a bokrokkal szegélyezett sétáló út. A kör két oldalán a bokrok mentén két pad volt, ahol órákat töltöttem a víz csobogását hallgatva, néha csatlakozott hozzám valamelyik családtagom. Mélyet szippantottam a párnába és szinte éreztem a levendula erős illatát, hallottam a csiripelő madarakat.
Elmosolyodtam a gondolatra, ahogy a bátyám, Sebastian, büszke és határozott mozdulatokkal sétál be a körbe és leül a szemközti padra. Pár pillanattal később a kemény arckifejezés eltűnik róla és bizalmasan elmosolyodik, mintha megkönnyebbülés lenne neki levetni a tisztelettudó és tökéletes trónörökös álarcát, amit minden nap magára kellett erőltetnie. Megkérdezi, hogy vagyok.
- Pontosan tudod a választ – felelem komoran, mire átül mellém és átkarolja a vállam.
Ez volt az egyik legkedvesebb emlékem róla, hiszen mindig önmaga lehetett, mikor csak ketten voltunk. Éreztem a szeretetét és az aggodalmát velem kapcsolatban, ennek szót is adott nem egyszer. Viszont nem tudtunk mit csinálni, hiszen királyi család lévén a kényszerházasság alap volt nálunk, hiába húztam a számat. Hiába szerettem mást.
Ezzel a gondolattal ki is ürítettem a fejem, mert tudtam, ha tovább agyalok, sosem fogok elaludni.
Jóval napnyugta után ébredtem fel, Nicolas kíváncsi tekintetével találtam szembe magam. Megfordultak a fejemben olyan rémképek, hogy remélem, nem aludtam tátott szájjal, de a kimerültség miatti mély álomból talán egy robbanás se keltett volna fel.
Kusza haját rendesen elfeküdte, de nem tűnt úgy, mintha ez bármennyire is érdekelné. Az a mosolya terült el az arcán, amitől összeszorult a torkom és a szívem hevesebben vert.
- Te meg mióta bámulsz? – fordultam hanyatt, majd a fejem alá tettem a jobb kezem, hogy jobban láthassam az arcát.
- Már csak öt óra van napkeltéig, szóval elég régóta, szivi – simított végig a párnán szétterülő vörös loboncomon. – Említettem már, milyen gyönyörű a hajad? – húzta végig az ujjait az arcomon, végül a tarkóm mögé csúsztatta a kezét. Közelebb hajolt hozzám és nyomott egy csókot az ajkaimra. Csókjának eper íze volt, az illata szintén ilyen. Lehunyt szemem előtt szinte tisztán láttam a képet az egyik otthoni villás reggeliről, a rengeteg eperről és más gyümölcsöktől. Nem tudtam elfojtani a mosolyomat.
- Mi az? – húzódott el tőlem egy kicsit.
Butaságnak tartottam volna ezt elmagyarázni neki, inkább azt a kérdést tettem fel neki, ami valójában először eszembe jutott.
- Miért van eper illatod?
- A szájvizem miatt – rándított egy aprót a vállán.
- Az meg mi? – vontam össze a szemöldököm.
- Fogmosás után szoktuk használni, tisztít és eltünteti a rossz leheletet. Ugye a fogmosás ismert a hazádban? - Érdeklődő hangjában nem bújt meg gúny vagy más poénnak szánt rejtett üzenet, bár ez a feltételezés még mindig sokkal rosszabb volt, mintha szimplán kinevet.
- Persze, hogy szoktunk fogat mosni – ültem fel felháborodva -, ahogy fürdeni is minden nap, mint itt.
- Jó, csak kérdeztem – kapta el a karom, amint ki akartam mászni az ágyból és visszarántott maga mellé, átkarolt. – A hajszárító után mégis mit gondoljak, szivi?
- Szerinted büdös vagyok? – kérdeztem rá a nyilvánvalóra, bár talán magam sem gondoltam komolyan.
- Ugyan már – csókolt bele a nyakamba. – Ha tudnád, milyen kívánatos vagy számomra, rögtön kivernéd ezeket a hülyeségeket a fejedből, mielőtt még kimondanád.
Az arcomba szökött a vér és próbáltam úgy fordítani a fejem, hogy Nicolas ezt ne lássa. Ki nem állhattam, ha valaki előtt ennyire zavarba jövök. Egy ideig az ölelésébe burkolódzva lehunytam a szemem, végül mégis kimentem a fürdőbe, mert minél hamarabb el akartam készülni, hogy elindulhassunk az edzőterembe. Rám fért már egy kis stressz levezetés.
Nillától kértem kölcsön egy kényelmes öltözéket az alkalomra, Nicolas is ilyesmibe öltözött. Ráadásul megígérte nekem, hogy a következő napnyugta körül a ruhavásárlás lesz az egyetlen dolgunk. Részben tetszett az ötlet, mégsem akartam elkölteni az ő pénzét. Mondhatni jobb híján ez maradt, hiszen a mi pénzünkkel úgysem tudtam volna fizetni ezen a bolygón.
Kifelé menet Scott csatlakozott hozzánk, aminek én ugyan nem örültem, de szó nélkül hagytam, hiszen aligha mondhattam meg neki, merre mehet a szabadidejében. Ő is lazán öltözött fel edzésre készen. Éppen egy fegyverről beszélgettek Nicolasszal, mikor bekapcsolódtam hozzájuk.
- A falchion éles, mint a borotva – mondta Scott lelkesen. – Egy határozott mozdulattal levághatsz vele egy fejet.
Nicolas kíváncsinak tűnt a témával kapcsolatban. A távolba meredt, mintha elképzelné maga előtt a helyzetet. Tudni akartam, hogy hogyan néz ki az a fegyver, mégis csendben maradtam. Kellemetlenül éreztem magam Eric társaságában, így próbáltam Nicolas karjába kapaszkodva észrevétlenül a lehető legtávolabb húzódni a nem kívánatos személytől.
- Újakat kaptunk belőlük, a régiek már rendesen elkoptak – magyarázta Eric.
- Legfeljebb a sok edzésben koptak el, nem pedig a harcban. Tudod, milyen rég nem volt már komolyabb összetűzés senkivel – nyitotta ki Nicolas a bejárati ajtót előttünk. – Különben meg szerintem a scimitar sokkal alkalmasabb egy fej levágására.
Kint elállt a hóesés, csupán egy vékony, puha fehér réteg takarta el a talajt, amiben otthagytuk a lábnyomainkat. Szorosan összehúztam magamon a kabátomat és próbáltam tartani az iramot a két vámpírral. Will helyett egy másik őr volt szolgálatban, aki még csak egy pillantásra sem méltatott. Viszonylag gyorsan átkeltünk a réten, egyenesen a középméretű házhoz, amit Devon mutatott egy nappal korábban. Odabent szerencsére jóval kellemesebb idő volt, mint kint, így le tudtam venni magamról a kabátomat, a kezemben tartva vittem tovább.
Két teremből állt a helyiség, mindkettőben közelharc folyt és az egyik vámpír harci fogásokat tanított a többieknek. Nem álltunk meg sokáig bámészkodni, egyenesen hátra mentünk egy lépcsősorhoz. Az aljára érve megláttam egy hosszú földből kivájt folyosót, fáklyák világították meg az utat. Csak az én lépteim visszhangoztak odalent a falak között, a fáklyák vége ropogva égett mellettünk. Hamarosan elágazáshoz értünk, mi a három lehetőség közül a középsőt választottuk. A folyosó végéhez érve egy ajtóval találtuk szembe magunkat.
Érdekes látvány fogadott az ajtón túl. Bent a bal sarkot teleraktak fegyverekkel, szétválogatva tárolták őket fajta és méret szerint. A legtöbb eszköz a falra volt akasztva, némelyiket fémrácsok mögé zárták egy szekrénybe, főként a nagyobb közelharchoz szükséges fegyvereket. Azt azonban rögtön észrevettem, hogy a rácsokon nincs lakat, szóval bárki bármikor kinyithatta egy mozdulattal.
A szemközti falon lógott pár fém íj, mellettük nyilakkal megrakott táskák. A jobb sarkot egy küzdőtér foglalta el, ami éppen foglalt volt. Egy magas, szőke hajú nő harcolt Igorral. Könnyedén kikerülte a férfi támadását és a földre terítette, de Igor úgy söpörte le magáról a nőt, mintha csak egy piszok lenne a cipőjén. Olyan gyorsan mozogtak, hogy szemmel alig lehetett őket kövezni, komoly összpontosítást igényelt.
- Ő ott Jamie – mutatott Nicolas az éppen verekedő nőre.
- Érdekes, hogy alig lélegeznek.
- Mégis mennyit tudsz rólunk? – kérdezte kissé mogorván Scott.
- A fokhagyma nem ér ellenetek semmit, a szentelt víz annál inkább – kezdtem el, de Scott a közbevágott.
 - A foghagyma szimplán rohadt büdös és bántja a kifinomult szaglásunkat – indult meg a küzdőtér felé.
- Gondolom az ezüst sem a legjobb barátotok – jegyeztem meg, bár be akartam fejezni a beszélgetést, amint lehet, mert hihetetlenül idegesítő volt az a lekezelő hangnem.
- És nem léphetünk megszentelt helyre, blabla – forgatta meg a szemét. – Igazán örülök, hogy tisztában vagy vele, miként lehet minket kinyírni.
- A kitépett szív és a levágott fej a leghatásosabb, szóval minden egyéb tudás talán felesleges – kontráztam rá. - Mellesleg a nap hamuvá éget titeket, legalábbis eddig úgy tudtam – néztem kérdőn Nicolasra, aki szóra nyitotta a száját, de Scott megelőzte. Meglehetősen sokat beszélt velem a vámpír ahhoz képest, hogy ténylegesen a szemembe vágta a nemtetszését velem kapcsolatban.
- Arra van ellenszerünk – húzta ki magát büszkén és megfogta bal fülcimpáját, amit kifordított, hogy lássam annak a hátulját. Egy tetoválást vettem rajta észre. Nem volt nagy, de ki lehetett venni az alakzatból a klánjuk címerét, a trónteremben is ez a jel lógott a vezetők széke felett. Valamiféle vicsorgó tigrisfej nézett vissza rám egy kör közepéről, amit egy zöld pikkelyes, vörös szemű, tüzet okádó sárkány formált meg - a sárkány feje a tigrisétől balra felfelé foglalt helyet. A nagymacska alatt egy tövises fekete rózsa görbült - egy szirom éppen lehullott róla -, aminek virága pont a cica képének bal oldalánál volt. – A festékbe belekeverték egy boszorkány néhány csepp vérét, aztán egy kis hókuszpókusz után már vígan mehettünk Thaiföldre napozni. Valakik el is jöttek velem a Thai-öbölbe. Együtt úsztunk a delfinekkel - sóhajtott elégedett arcot vágva.
Bárhogy is próbáltam, nem bírtam megállni, hogy ne mosolyodjam el, bár a helyzet elég valószerűtlen volt a róla kialakított képemhez mérten.
- Akkor a vámpírokból mégsem lesz rostonsült – állapítottam meg, mire az ő arcán is megjelent egy halvány mosoly.
- Ja – hagyott ott egy pad mellett Nicolasszal, ő inkább csatlakozott egy másik társasághoz a fegyvereknél.
Nicolas leült a padra és megütögette a helyet maga mellett, hogy telepedjek mellé. Így is tettem, a vállára hajtottam a fejem. Parfümjének illata ugyanolyan bódító volt, mint mindig, férfias és nem túl édes.
Jamie-re tévedt a tekintetem, aki épp a győztes csapást mérte be, utána felsegítette Igort a földről. Megveregette a férfi mellkasát és megköszönte a mérkőzést, majd lejött a csatatérről. Felkötött haja szinte teljesen szétjött, ezt meg is igazította rögtön. Fiatalos arcán nem viselt sminket, bőre mégis hibátlan volt. Amint észrevette, hogy őt nézem, azonnal lesütöttem a szemem, bár nem tudtam, miért akartam elrejteni a kíváncsiságomat előle. A nő ugyan nem tűnt egy törékeny falevélnek, mégsem volt kellemetlen és ellenséges kisugárzása.
Elindult felénk, közben a felvette a kezére az ujjatlan bőrkesztyűjét.
- Ez meg ki? – intézte a szavait Nicolashoz. A stílusa kissé lekezelő volt, de fele annyira se, mint Ericé.
- Hát ige, aki késik a gyűlésekről, az mindig lemarad, Jamie – kacsintott a nőre Nicolas, majd átkarolta a vállamat. – Ő a társam, Greta.
Különös érzés fogott el a megszólításom után, hiszen még szó sem volt ilyenről köztünk, a kezdeti fázisnál tartottunk részemről. Ezért léptem át önkéntelenül is védekezésbe.
- Olyan dolgokat tudsz, amiket én nem – néztem Nicolasra, akit szemlátomást meglepett az ellenkezésem.
- Ja, mert mindenkivel így viselkedsz? – vonta fel a szemöldökét.
- Csak azzal, aki kiérdemli – vigyorodtam el, jól esett húzni az agyát. Ezzel lehetett a legkönnyebben visszavenni a nagyképű férfiak önbizalmából.
- Mit óhajtasz, amivel elnyerhetem a kegyeid, szivi? – emelte a plafon felé a tekintetét egy pillanatra.
- Győzz le a csatatéren! – böktem a fejemmel Igor felé, aki még mindig a kijelölt részen állt.
Alábbhagyott a másik csoport alapzaja és hirtelen egy csomó vadidegen szempárt éreztem magamon, néhányan el is nevették magukat, holott nem is hozzájuk beszéltem.
- Nem akarlak bántani – visszakozott Nicolas.
- Mégis honnan vetted, hogy te fogsz győzni? – kérdeztem határozottam, majd elindultam a csatatér felé.
Könnyed léptekkel foglaltam el a helyem a kijelölt részen. Az izzadt tenyeremet beletöröltem a nadrágomba, megsimítottam a karkötőmön a köveket. Izgultam, de teljes mértékben bíztam magamban és a lovagjaim képességeiben. Nicolas vámpírsebességgel előttem termett.
- A szabályok egyszerűek. Fegyverrel küzdünk, és itt nagyjából vége is a listának – mutattam a sarokba a fegyverek felé.
- Hát jó. – Hozott magának egy megfelelőt, felismertem a kezében a scimitart. Ívelt pengéjű, aranyozott markolatú, közép méretű kard volt, arany mintával a pengén. A legerősebb fémből készítettét, szinte törhetetlenre fejlesztették. – Te nem választasz?

- Nekem megvan minden, ami kell – jelent meg a kezemben Ellion kard képében, mágikus tűz borította el a pengémet.
.

5 megjegyzés:

  1. 1. Imádom az írásodat! Egyszerűen fantasztikus. Csak úgy falom a sorokat. A legjobb, hogy te nem olyan író vagy akinél tíz mondat tesz ki egy fejezetet, mert már sajna találkoztam illyennel.
    2. 5-szörre olvasom el a történeted az elejétő! Komoly! Rohadt jó, és én önző telhetetlen ember vagyok így nem elékszem megazzal, ha cask egfyszer tudom elolvasni.
    3. Mondcsak, neked hogy megy ez? Fantasztikus a történet, annyira színes mint egy szivárvány! És az is ott van, hogy baromi jól fogalmazol, és
    nincsenek benne helyesírási hibák.
    4. Jajj...!!! Annyira jó lenne ha Nicolas és Greta összejönnének.
    5. Mikor leszz kövi rész?
    6. Még egyszer fantasztikus vagy! :)
    Puszi K❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves K!

      Köszönöm a dicsérő szavakat, nagyon örülök, hogy ennyire tetszik a történetem.^^ Hihetetlen érzés, hogy már ötször elolvastad, pedig még kész sincs.

      A hónapban, vagy a következő hónap elején tervezem hozni a folytatást, attól függ, a történet milyen gyorsan akarja kikerekíteni önmagát. Nem akarok egy összecsapott, eröltetett munkát közzé tenni, remélem ezt megérted. :)

      Remélem, a jövőben is soron követed majd az eseményeket, kíváncsian várom a jövőbeni véleményeidet is. ^^

      xoxo B.-

      Törlés
  2. Szia nagyon jó fejezet volt ;) Nekem is nagyon tetszik az irásmódod és a történet is ;) Remélem sürübben tudsz hozni új részeket ;) Naponta tudnám olvasni a frisst ;)

    VálaszTörlés
  3. Nagyon jól fogalmazol és jó hoszuak a részek,egy-két baki akad.Nem unalmas.A csaj már néha igen,mert jártatja a száját!Nem igazán értettem mire mondja Cornéliusnak,hogy ő tesz szivességet a jelenlétével!Eques pl.igazán figyelmeztethetné,hogy ha túl akarja élni és kideriteni a miérteket akkor szerezzen szövetségeseket,barátokat és TANULJON!Erre már figyelmeztették is!Ja,és túlzottan bizzik a lovagjaiban,hogy kihúzzák a csávából!Szeretem a múlt kicsi morzsáit.Kár,hogy nincs kép egy-egy dologról(pl.az otthona vagy a cimerek),mert érzékletesen van leirva és biztosan szép.(Vizuális tipus vagyok)
    Remélem időnként megvillan Nicholas sötét oldala.
    Mutassson vmi érdemit Gréta,mert eddig nem érdemelte ki a tiszteletet és elismerést.Nálam legalábbis.Egyre jobban tetszik.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Ildikó!

      Mesélnél a bakikról? :d Nekem az fontos lenne, mert pont, hogy próbálom őket elkerülni. Azért mondta ezt Corneliusnak Greta, mert hát a vámpír érdeklődő típus és igazából ha tovább olvasod, ki fog derülni, hogy Greta akaratlanul is mennyire bele trafált. :D Ez a barát szerzés nem is olyan rossz ötlet, majd fontolóra veszem az átírásnál. :)

      A hexaldar-lovag közti kapcsolat őszinte, hűséges és nagyon nagy ritkán törik csak meg. Ezt képzeld el úgy, hogy a lovagok olyanok, mintha Greta saját fegyverei lennének. Olyan nincs, hogy elárulják őt és a halálukig védelmezni fogják.

      Megörökíteném én neked kép formájában, de nem vagyok valami nagy rajzművész sajnos. :/

      További jó olvasást,

      xoxo B.-

      Törlés