2016. június 4., szombat

8. fejezet - Harcok

8. fejezet

Harcok

N

icolas arcán egy hatalmas mosoly terült el, de nem élvezhette sokáig a pillanatot, mert támadásba lendültem. Jobbról próbáltam eltalálni, azonban a karjával kivédte és megállította a lendületet. Közel hajolt hozzám és meg akart csókolni, az utolsó pillanatban mégis ellöktem őt a kardommal. Ismét suhintottam egyet a fegyveremmel, viszont ő olyan sebesen mozdult, hogy a szememmel képtelen voltam követni. A pillanatnyi zavaromat kihasználva egy akkora ütést mért a halántékomra a kard markolatával, hogy elterültem a földön. Csodálkoztam, amiért még eszméletemnél voltam egyáltalán és nem szakadt be a koponyám, csillagokat láttam az ütéstől. Felemeltem a fejem a földről és éreztem, ahogy egy vékony vércsík végigfolyik az arcomon.
Lassan feltoltam magam, hogy elkerüljem a szédülést, mégis sikerült gyorsabban felállnom, mint szerettem volna. Vettem egy mély levegőt, majd Nicolasra emeltem a tekintetem. Aggodalom sugárzott minden pórusából és érződött rajta, hogy megnyugszik, mikor megbizonyosodott az életképességemről.
- Csak ennyit tudsz? – vigyorodtam el, habár inkább annak örültem, hogy nem veszi fél vállról a harcunkat csak azért, mert nő vagyok. Nem nézett le. Becsültem ezért.
A tenyerem csúszott az izzadtságtól, ezért jobban rá kellett markolnom a kardomra. Folyton azon járt az agyam, miként fogom én látni egyáltalán egy vámpír léptét, mégsem szabadott teljesen elkalandoznom.
A védtelen pontjait igyekeztem támadni úgy, hogy magamon ne hagyjak ilyen felületeket. Ahogy kivédte a jobbról érkező ütésem, máris a másik oldalán termettem és miközben ő a védekezéssel volt elfoglalva kihasználtam az előttem támadt védtelen területet. Úgy hasba rúgtam, hogy hátra tántorodott. Megpróbáltam még egy rúgást, azonban megfogta a lábam az üres kezével. Nem estem kétségbe, ugyanis abban a pillanatban, hogy lefogta az egyik végtagom, már fordultam is át a levegőben és fejbe találtam a jobb sarkammal. Elesett.
Hátrébb álltam egy kis pihenő erejéig, míg összeszedte magát, bár neki nálam sokkal kevesebb időre volt szüksége ehhez. Elismerően biccentett, miközben felállt.
- Még a végén szétrúgod a seggem, szivi.
- Nem pont ezért kezdtük el? – vágtam rá cinikusan, mire ő felnevetett.
Egy szempillantás alatt termett előttem ismét és éreztem a penge fuvallatát az arcomon, ahogy elhajoltam a suhintás elöl. Mégsem voltam elég gyors, ugyanis levágott egy apró tincset a hajamból. Teljes erőmből eltaszítottam magamtól Nicolast.
- Ez egy nagyon rossz húzás volt – szűrtem a fogaim között a szavakat. Mondhat engem bárki hisztisnek, nagyon büszke voltam a vörös fürtjeimre, így igazán feldühített, ha valami rossz történt velük.
Nicolas azt hihette, hogy ez csak üres fenyegetés, mert egy hanyag ütést akart bevinni a bal oldalam felöl, de az utolsó pillanatban megjelent Hayate pajzs alakban, a kezemben. Megállítottam vele a kardot és kihasználva a meglepettségét gyorsan felé szúrtam. A vállába állt a tüzes pengém, viszont azonnal ki is rántottam, hiszen nem akartam megsütni. Annyira.
Vér mocskolta be Nicolas felsőjét és egy pillanatra fájdalom suhant át az arcán, mégsem eresztettem le a védelmemet. Nem foglalkoztam a harctér melletti vámpírok összesúgásaival, hitetlenkedő pillantásaikkal.
Nicolas eltűnt a szemem elöl. Hiába néztem körbe, nem láttam sehol sem. Ezúttal a tarkómra kaptam egy óriási ütést. Hátracsuklott a fejem és rongybabaként előre borultam. Alig tudtam feltápászkodni, mire az arcomba is kaptam egy találatot. A vér fémes íze töltötte meg a számat és őszintén reméltem, hogy nem fog kiesni egy fogam sem.
Meg kellett próbálnom valamit és mivel csak Groffen tárgyi alakja tudta befolyásolni a látásom, így magamra öltöttem azt. Az obszidián lapokból készült fekete szemüveg szárai a szememtől a fülemig elkeskenyedett, annyira a fejem formájához illett, hogy nem láttam ki oldalt a világra. Ezzel az eszközzel az emberek között ki tudtam venni a rejtőzködő démonokat és reménykedtem, hogy a vámpír ellen is hatásos lesz.
Holott bíztam az ötlet sikerében, mégis meglepett, mikor megpillantottam Nicolast. A teste kék színű volt a fekete lencsén keresztül, tisztán láttam a mozgása irányát és minden mozdulatát. Ennek köszönhetően ki tudtam védeni a következő csapását.
Hosszabb párharc következett. Attól, hogy tudtam követni Nicolas mozgását a szememmel, még én nem mozogtam olyan gyorsan, mint egy vámpír. Illetve az állóképességem bőven az övé alatt lehetett.
Izzadtság tapasztotta a homlokomra a hajam, a végtagjaim sajogtak és elfáradtak. Vágások díszítették a testemet – csak reménykedni tudtam, hogy később egyik sem hagy majd heget maga után. A kimerültség gyengítette a koncentrációmat is, egyre többször sikerült találatot bevinnie.
Egy újabb támadást indítottam, amikor a kardom hirtelen életre kelt a kezemben és másfelé irányított. Ha követem, akkor nyertem volna, ebben teljesen biztos voltam. Mégsem tettem mg, mivel Ellion, a kardom keresztül akarta szúrni Nicolas szívét. Hirtelen visszarántottam a fegyvert és hagytam, hogy Nicolas pengéje a páncélomon csattanjon.
A kard felforrósodott a kezemben, leejtettem a harctérre. Különféle formákat vett fel a tárgy egészen addig, míg emberi alakot nem öltött, a teste viszont rubinból állt. Megjelent e kezében egy ugyanolyan kard, mint amilyen nemrég ő maga volt és szó nélkül megindult előre.
Ellion meglendítette fegyverét. Penge koccant egymáshoz, majd a következő pillanatban Nicolas nekivágódott a falnak egy hatalmas mellkast ért ütés erejétől.
- Ebből elég! – próbáltam lenyugtatni a kedélyeket. – Azonnal állj meg, Ellion!
Rám se hederített, mintha meg se hallotta volna. Ledobta a fegyverét és ököllel folytatta Nicolas püfölését, aki sikeresen elugrott néhány elől. A vámpír ütései ugyan megsebezték Elliont, de nem tántorították el, ezért Nicolas megfogta a lovagom karját és elhajította.
Szörnyen éreztem magam, amiért nem tudtam semmit tenni és hihetetlen dühöt éreztem magamban Ellion iránt, aki megtagadta a parancsomat. A legtöbb hexaldarral ellentétben nem adtam a lovagjaimnak utasításokat csak végső esetben, de Ellion rendszerint fittyet hányt azokra is.
Egymásnak feszülve vicsorítottak a másikra, Nicolas szemfogai megnyúltak. Akkor láttam őt először igazán éles helyzetben, hiszen akármennyire is komolyan vette a mi harcunkat, attól az még nem volt élet-halál helyzet. Bal egyenesek repültek, pengék suhogása törte meg a levegőt.
Tisztában voltam vele, hogy ha ezek így folytatják, akkor simán megölhetik egymást, így használnom kellett a láncot akár akartam, akár nem. Ellionnak végül sikerült Nicolas mögé kerülnie és tudtam, hogy a harcnak vége. Ebből a helyzetből senkinek sem volt menekvése, aki a rubinlovagommal párharcba keveredett. Innen egy pillanat alatt kitörhette a nyakát, összeroppanthatta a mellkasát vagy kitéphette a szívét az ellenségnek – már amennyiben volt szíve az ellenségnek.
- Azt parancsoltam, hogy állj! – kiáltottam, miközben megjelent egy lánc Ellion nyaka körül, melynek a vége a kezemben pihent egy röpke pillanatig. Teljes erőmből megrántottam, amitől eltántorodott, majd emberi alakban a földre zuhant – pontosabban a lábam elé - anyaszült meztelenül. Megremegett a kezem, és elejtettem a láncot, ami abban a pokoli csendben rettentő robajjal ért földet. A vámpírok a sarokban döbbenten meredtek a lovagomra védekező pozíciót véve.
Ellion felkelt. Oda tévedt a tekintetem, ahová nem kellett volna. Rögtön észbe kaptam és próbáltam más félé nézni, bár addigra már fülig vörösödtem.
- Én… - Elakadt a szavam. Bocsánatot akartam kérni tőle, viszont hiába próbáltam, sehogy se sikerült. Egyszerűen nem akartak kijönni azok az átkozott szavak a számon. Nagyon szégyelltem magam. Megvetettem azokat, akik használták a lovagjaikon az Akarat Láncait és magam sem különböztem már tőlük.
A lovagom fél térdre ereszkedett, majd fejet hajtott előttem. Nem szólalt meg, de ettől függetlenül tudtam, hogy mit gondol. Egyáltalán nem bánta, amit tett, sőt, mintha még egy kicsit dühös is lett volna rám, amiért leállítottam. Az arcát elrejtette előlem, mégis biztos voltam az érzéseiben, túl jól ismertem őt. Ezek után nagyon meglepett az, ami elhagyta a száját.
- Bocsáss meg, hercegnőm! Elvesztettem a fejem. – Tudtam, hogy csak formalitásnak szánta, mert, ha rajta múlik, akkor Nicolas pár perccel később már alulról szagolgatta volna azokat a bizonyos ibolyákat.
Az a két mondat igazán felidegesített és onnantól kezdve egy picit sem érdekelt, ki van körülöttem.
- Ugyan, nem kell ez az álszent duma – intettem neki, mire fel is állt egy olyan kaján vigyorral a képét, hogy szinte én szégyelltem el magam helyette. Az a mosoly azonban hamar eltűnt az ajkáról.
- Gondoltad, majd hagyni fogom, hogy tovább bántson téged? Hagynod kellett volna, hogy megöljem.
- Azt hitted, majd hagyni fogom, hogy megöld, akit szeretek?
- Szereted? Ugyan már. Marha nagy szerelem lehet, ha félig agyonver. – Csak úgy köpte a szavakat. – Nézz magadra! Az lenne a dolga, hogy megvédjen téged nem az, hogy fájdalmat okozzon.
- Ahogy te is megvédtél engem és egy szemernyi fájdalmat nem okoztál? – Tudtam, mérges tőrt szúrok a szívébe ezzel, de megérdemelte.
- Te meg miről beszélsz? – értetlenkedett.
- Még most sem vagy képes bevallani?
- Mit? Mi a frászt tettem, amiért ennyire gyűlölsz? – Szinte kiabált velem, mégis tudtam, hogy hazudik.
Összetörted a szívemet – akartam mondani, de már nem tudtam megszólalni az előtörni készülő könnyeimtől. Nem akartam sírni és megadni neki az örömöt, hogy összeomlok előtte. Olyan régen nem beszéltem már ilyen nyíltan Ellionnal, hogy el is felejtettem, miért határoztam el magam legelőször. Mindig elgyengültem mellette, mint akkor régen, mikor még minden rendben volt. Elképzeltem a jövőt, ami a miénk lehetett volna és megszakadt a szívem minden egyes alkalommal.
Kibotorkáltam az edzőteremből egy szó nélkül. Nem néztem Nicolasra vagy a bámészkodókra, csakis magam előtt a talajt.
- Ti meg mit bámultok? – hallottam még egy mordulást a helyiségből, végül elhaltak a szavak a következő folyosóra érve.
Minden tagom sajgott, főleg a bal vádlimon ejtett hosszú vágás. Lidner jelent meg mellettem és annak ellenére, hogy tudtam, a belsőm hívta őt elő a gyógyító ereje végett, elküldtem. Ő azonban maradt. Mit általában, nem beszélt, felvette az én séta tempómat.
Megváltásnak éreztem, mikor a szobámba értem, azonnal a fürdőbe vezetett az utam tiszta ruhákkal a kezemben. Lefejtettem magamról az összeizzadt, véres rongyokat, majd engedtem Lindernek, hogy tegye a dolgát. Tíz percbe telt nagyjából, mire befejezte a gyógyítást, én pedig beálltam a tus alá.
A lovagom hátat fordított nekem és mozdulatlanul állt az ajtóval szemben.
- Túl kellene már esned a történteken, hercegnőm – szólalt meg lágy hangján. – Már eleve hiba volt, te is tudod. Mi szolgálatra teremtettünk.
- Ezt pont te mondod nekem az előző gazdád után? – vágtam vissza neki.
- Az is hiba volt.
Kiléptem a tus alól és mellé léptem. Megragadtam az egyik csuklóját, majd magam felé rántottam egy kicsit, hogy nyomatékosítsam a mondanivalómat.
- Nem volt hiba. A történtek nélkül sem én sem te nem lennél az, aki ma vagy.
Visszatértem a csobogó víz alá befejezni a tisztálkodást. Lidner olyan gyorsan mozdult, hogy már csak az ajtó csukódását hallottam utána. Nicolas hangjárt fedeztem fel a szobából, így elzártam a csapot, hogy érthessem a kinti beszélgetést.
- Állj ez az utamból! – utasította Nicolas Lidnert.
- Nem mehetsz be, éppen fürdik! – formálta a lovagom lágyan a szavakat.
- Beszélnem kell vele!
- Akkor megvárod itt.
- Különben te meg ki a franc vagy? – kérdezte felháborodva Nicolas.
- Az, aki megmentette az életedet, fiú. – Ismertem ezt a hangszínét. Lidner akkor beszélt így, mikor úgy érezte, hogy lenézik, mégsem reagált durván. Csupán ugyanolyan lenézően, ahogy vele viselkedtek.
- Engem Greta mentett meg.
- Mit gondolsz, kinek az erejének a segítségével?
A beszélgetés abbamaradt, én pedig tiszta ruhákat vettem magamra. Lidner pihenési javaslata ellenére összehajtogattam a Nillától kölcsön kapott öltözéket – ami sajnos szinte cafatokban állt – és elindultam megkeresni a lányt. Valamiért az az érzésem támadt, hogy azon a ruhán nem segítene egy mosás, egy varrónő hamarabb. Így kissé szégyenkezve szedtem a lábaimat a helyiség felé, ahol tudtam, hogy megtalálom a nőt.
Nicolas persze kéretlenül is utánam jött.
- Beszélnünk kellene.
- Nem kéne – utasítottam el.
- De igen! – állta el az utamat. – Azért elmagyarázhatnád, mi is történt az imént.
- Nem most – kerültem ki.
Túl feldúlt voltam még ahhoz, hogy higgadtan tudjak beszélni a dolgokról és Nicolast sem akartam megsérteni egy akaratlanul elárult részlettel. Mindenkinek voltak titkai, én pedig egy egész kincstárt megtölthettem volna velük.
Igazam volt, Nilla ott ült az egyik asztalnál a sok közül és Devonnal beszélgetett. Kellemes érzés töltött el, miközben néztem őket. Nilla zavartan csavargatta barna tincseit, mégis folyamatosan fülig ért a szája, a vámpír meg cirógatta a mutatóujjával a nő asztalon fekvő kezét. Kellemetlenül éreztem magam a gondolatra, hogy meg kell őket zavarnom, így már hátat is fordítottam nekik, mikor Nilla kedves, megemelt hangja ütötte meg a fülemet.
- Sziasztok! – üdvözölt feldobva. – Hogy sikerült az edzés?
- Eltángáltam egy vámpírt. Kell ennél több? – viccelődtem, de azonnal le is hervadt a mosolyom, amint a kezemben pihenő holmikra tévedt a tekintetem. – Viszont, ami a ruhákat illeti, eléggé elszakadtak – lépkedtem lassan feléjük.
- Ugyan, semmi gond – rándította meg a vállát bűnbánő tekintetem láttán. – Dobd csak ki nyugodtan, sok ruhám van.
- Tényleg, holnap elviszlek vásárolni néhány holmit, rendben? – karolta át a vállam mosolyogva Nicolas.
- Ahogy gondolod.
Visszamentünk a szobánkba és belevetettem magam a puha ágyneműk közé. Bebújtam a takaró alá, majd magamhoz ölelve a párnát arra vártam, hogy Nicolas kimenjen és tudjak egy jót sírni. Szükségem volt rá, hogy kiadjam magamból a feszültségemet.
Mikor hallottam, ahogy besüpped alatta az ágy, szavakba öntöttem a kívánságom.
- Egyedül hagynál egy kicsit? Szeretnék pihenni.
- Tudod, szivi, csak szólnod kell és agyon verem neked – simította meg az oldalam, majd hallottam az ajtócsikódást.
Megfordultam és Lidner a szoba közepén állva figyelt engem. A tekintete távolba révedőnek tűnt, mintha teljesen máshol járna, valószínűleg ez így is történt.
- Ne haragudj, amiért szóbahoztam! – céloztam az előző gazdájára.
- Semmi gond – felelte, bár nem tűnt sokkal jelenlévőbbnek, mint azelőtt.
A szemeim lassan megteltek könnyekkel. Az arcomat a párnába temettem és néma zokogásban törtem ki. Minden fájdalmam erősebbnek tűnt abban a pillanatban – még azok is, amik már lecsillapodtak bennem.
Próbáltam elaludni, miután sikerült lenyugodnom, de minduntalan ébren tartottak a gondolataim, amiket ki akartam zárni a fejemből. Forgolódtam a puha takarók között, Lidner pedig egyszer úgy döntött, hogy leül a földre mellém az éjjeliszekrény elé.
Valószínűleg sikerült elaludnom, mert mire ismét kinyitottam a szemem, addigra Nicolas már mellettem feküdt csukott szemmel. Lidner még mindig az éjjeliszekrény előtt üldögélt nyújtott lábbal, az ölében az ujjaival játszadozott.
- Ellion visszatért a karkötőbe – jelentette ki halkan.
Titkon megnyugvással töltött el a tény, hogy visszakerült hozzám, átfordultam a másik oldalamra. Visszaaludtam. Következőleg is magamtól ébredtem, Nicolas az ágy szélén üldögélt és a fürdő ajtaját nézte. Nyújtózkodtam egyet egy ásítás mellett, majd felültem.
Nem akartam beszélni a történtekről, túlságosan kavarogtak még bennem az érzések. Kíváncsi voltam, hogy ő mit szól ehhez a helyzethez, mégsem kérdeztem rá. Úgy gondoltam, ha meg akar tudni valamit, akkor majd kérdez, addig meg próbálom összeszedni magam.
- Szereted őt? – jött a kérdés, amit legszívesebben elkerültem volna.
Belekezdtem a mondatba, de meg kellett köszörülnöm a torkom, hogy eltüntessem a hangom rekedtségét.
- Őszinte választ akarsz?
Nem felelt.
- Nem tudom – sütöttem le végül a szemem. Ez volt az igazság. Fogalmam sem volt, mit is érzek valójában.
Lidner jól tudta, mikor van itt az ideje, hogy felszívódjon. Meg is tette.
- Nagyon szerethetted, ha ennyire haragszol rá.
- Most már te vagy nekem a fontos, nem ő – másztam ki a takaró alól és elé sétáltam.
- Biztos így van? – nézett fel rám. Sebezhetőség érződött a hangjában, ami meg is csuklott a kérdés végén.
- Azt hiszem – feleltem őszintén.
- Az nekem nem elég – állt fel az ágyról, de én visszatoltam őt.
- Téged akarlak, érted? – léptem hozzá közelebb és az ajkára tapasztottam az enyém.
Magához szorított és a keze felfedező útra indult lefelé a hátamon. Elvesztem az ölelésében a csókcsata közepette, ő pedig lentebb húzta a vállamról a ruhámat és ott puszilgatott tovább. Az illata rabul ejtett, csillogó hajtincseivel játszadoztam egy ideig. Megfogtam a pólója alját, majd lerángattam róla a ruhadarabot.
Egymás karjai közé bújva ért minket a figyelmeztetés, a karkötőm hirtelen pulzálni kezdett, de a legkisebb porcikám se akart vele törődni. Egyre nagyobb sötétkék fény árasztotta el a karom és a takarót, így tudtam, hogy valami baj van. Egy hang szólt ki az ékszerből.
- Démonok járnak a közelben – mondta monoton hangon Reeve, a zafírlovagom.
Ledermedtem. Régen nem volt dolgom ezekkel a lényekkel, mégis azt éreztem, hogy nekem el kell intéznem a kártevőt. Ráadásul menekültem a szívem feltárásától, szóval jó alkalomnak tűnt ezzel halasztani.
- Milyen messze innen? – tettem fel az első kérdést, ami eszembe jutott.
- A birtok mellett. Valaki veszélyben van.
Nicolas erre felkapta a fejét. Meglepettnek tűnt egy pillanatra, majd minden érzelem eltűnt az arcáról.
- Baj van? – kérdeztem halkan a tekintete után kutatva.
- Nincs – mosolyodott el halványan, de nem igazán győzött meg. - Ezt feltétlen befejezzük még, szivi, de ezt most meg kéne néznem.
Az arcára simítottam és nyomtam egy csókot az ajkára. Felálltam az öléből és megigazítottam a ruhámat. Valóban szükségem lett volna pár új darabra, de nem várhattam el Nicolastól, hogy új ruhákat vesz nekem. Úgy terveztem, majd kérek kölcsön pár darabot Nillától, hiszen a méretünk egyezett, már csak vigyáznom kellett rájuk.
- Sok démonvadász van ebben a világban, de sajnos még ők sem ölhetik meg mindet – állt mellém Nicolas. – Részben ezért tanulunk fegyverrel bánni, mert puszta kézzel nem tudnánk megölni a démonokat. Néhánynak olyan mérge van, ami még minket is megöl. Ezért kell a megbűvölt ezüstpenge.
Úgy tűnt, nem csak nekem volt szükségem a téma elterelésére, elég kínos volt az a pár szó is, amit váltottunk az érzéseimről.
- Még a végén kiderül, hogy a vámpírok varázsolni is tudnak – mosolyodtam el.
- Boszorkánymester szövetségesek - rándította meg a vállát. Fele annyira sem tűnt olyan feszültnek, mint az ébredésemkor.
- Így már minden világos. Most viszont el kell intéznem a démont – indultam meg az ajtó felé határozottan. Kimerültnek éreztem magam az edzéstől, mégsem hagyhattam ott a bajba jutottat.
Nicolas előttem termett.
- Ugyan, minek akarsz te sötét alakokat ölni? – fonta össze a karját a mellkasa előtt. – Maradj itt! Majd elintézem egyedül – nyúlt a kilincs után.
- Te is hallhattad, hogy valaki az én segítségemre szorul – emeltem fel a karkötővel díszített csuklómat.
- Nálatok is vannak ilyen lények? – gondolkodott el, mintha meg se hallotta volna az indokom lényegi részét.
- Démonok mindenütt léteznek – toltam el az ajtóból, majd Reeve irányításával elindultam az áldozatom felé.
- Veled aztán izgalmas az élet, szivi – nevette el magát Nicolas, amint utolért. – Ráadásul hihetetlenül makacs vagy.
- Látod, legalább sosem unsz meg – kacsintottam rá.
- Az biztos – terült el egy sokat mondó vigyor az arcán, majd átkarolta a vállam. – Bár kétlem, hogy még ott lenne a démon, erre van a külső őrség.
A korábbi arckifejezése után nem hittem neki, ez is egy próbálkozás lehetett, hogy lemondjak a vadászatról.
- Reeve sosem téved.
Az udvarra érve megláttam Willt az őrhelyén, de inkább csak odaintettem neki az összetűzés elkerülése végett. Will elmosolyodott, Nicolas pedig próbált úgy tenni, mintha nem vetné szét a féltékenység. Sosem értettem a férfiakat, hogy mi értelme az alaptalan féltékenykedésnek.
- Mesélj a hazádban élő démonokról! – kérte Nicolas, amint kiértünk a birtokról. Gyalog indultuk útnak.
- Különös és fájdalmas múltunk van velük – kezdtem a mesét, amit már ezerszer meghallgattam Equestől. - A Változás a Megalapítás 4872. évében történt. A démonvezérek áttörték Ravranar kapuit és rabszolgasorba taszították a háború után életben maradt halandókat és a hexaldarokat. Több mint négyszáz évig uralkodtak őseink felett. Végül a Kiűzetés során a legnagyobb harcosok – akiket titokban képeztek ki és toboroztak - kitaszították a démonokat Ravranarból. Azóta a démonok nyelve beépült a hexaldarok alap műveltségébe, a varázslatokat ezen a nyelven írták.
- Ez aztán érdekes történelem – jegyezte meg Nicolas. – Akkor te is tudsz mondani valamit?
- Csak varázsigéket tudnék mondani, azokat meg nem szívesen eresztem szélnek csak úgy. Tudod, a szónak teremtő ereje van.
Reeve egy erdős részre vezetett minket, egyre bentebb a sűrűjébe. Az elején még egészen egyenletes volt a talaj, viszont minél tovább haladtunk, annál jobban a lábam elé kellett figyelnem. Csupasz fák vettek körül minket, a köztük átsüvítő a hűvös szél az arcomba fújta a hajamat. A kelleténél jobban fáztam, bár ezt betudtam annak, hogy nem olyan rég ébredtem fel. Összehúztam magamon a kabátomat.
Nicolas csendesen lépkedett mellettem és kerülte a tekintetemet. Vajon haragudott rám? Nem tudtam megállapítani, mivel egy szót sem szólt. Miért is lett volna mérges? Hiszen nem is vele veszekedtem. Ilyesfajta kérdések cikáztak a fejemben, miközben kerülgettem a föld kitüremkedéseit. Alig ismertem meg az együtt töltött idő alatt, mégis együtt aludtam vele. Elterveztem, hogy onnantól kezdve minden nap meg akarok róla tudni legalább két új dolgot, de inkább többet.
Kiabálásra lettünk figyelmesek, majd fa reccsent és elhaltak a hangok. A zaj felé sietve egy kis tisztásra érkeztünk. Kidőlt fák és öt tetem pihent a véráztatta fűben. Egy férfi állt velünk szemben kifejezéstelen arccal. A bőre kék volt és fekete jelek díszítették. Sötétbarna haját rövidre nyírva hordta, fából készült ékszereket viselt. Fekete ruháját egy övvel díszítette, bal vállán szinte teljesen elszakadt a pánt. Maga elé emelte a két kezét, a tenyerében vörös fénygolyók jelentek meg.
- Ha velem jössz, hexaldar, nem bántom a barátodat – formálta hangosan a szavakat, hogy áthidalja a köztünk lévő távolságot.
- Ki vagy te? – kérdeztem, miközben igyekeztem résen lenni.
- Az nem fontos. A lényeg, hogy az egyezség szerint élve és akadálymentesen vihetlek el az uramhoz.
 Válasz helyett előre léptem, de Nicolas megelőzött. Sebesen száguldott az idegen felé, mégsem érkezett meg soha. A férfi kezében a vörös fénygolyók ugyanilyen színű füstté váltak, ami közre fogta Nicolast. A vámpír térdre rogyott és felüvöltött a fájdalomtól. A szívem hevesen kezdett verni, alig kaptam levegőt a rémülettől. Nem érdekelt már semmi, csak biztonságban akartam tudni Nicolast. Mellé térdeltem és folyamatosan törtem a fejem, miként szüntethetném meg a varázslatot.
Ne tedd ezt! – kiáltottam az idegenre, aki még mindig ugyanott szobrozott.
- Ha velem jössz, leállítom.
- Honnan tudjam, hogy azután nem bántod őt?
- A szavamat adom – mondta komolyon.
- A szavad nekem nem ér semmit – álltam fel a földről és mélyen a szemébe néztem. – Nekem annál jóval több kell.
- Akkor mit tegyek, hogy higgy nekem? – vonta fel a szemöldökét a férfi.
- Van egy ajánlatom. Küzdjünk meg! Ha nyersz, veled tartok – léptem egy lépést felé. Az igazat megvallva, nagy valószínűségét láttam a vesztemnek, mégis ragaszkodtam az ötlethez. Volt esélyem rá, hogy megölöm és abban a pillanatban az számított a legjobb kimenetelnek. Úgy nem maradt esélye átverni. Az egyezségnek semmi értelme sem volt, hiszen ha legyőzött és elvitt, utána is bánthatta volna Nicolast, mégis abban reménykedtem, hogy elfogadja a kihívásom.
A férfi percekig mérlegelte a felvetést, közben Nicolas tovább szenvedett a földön.
- Legyen! – engedte le a kezét és a füst elszivárgott. – Azonban ő nem avatkozhat közbe – mutatott a társamra.
Ellentmondást nem tűrve magyaráztam el Nicolasnak a helyzetet, aki először hevesen ellenkezett, majd halványan elmosolyodott és elvonult a rét szélére.
Kiszáradt a szám és izzadt a tenyerem. Beletöröltem a ruhámba, hogy ne csússzon majd a kezemben a fegyverem markolata. Megjelent a jobb kezemben Ellion tüzes kard formájában, balomban pedig Hayate-t tartottam pajzs alakban.
- Meddig tart a harc, hexaldar? – húzódott az ajka egy félmosolyra.
- Addig, amíg egyikünk fel nem adja – szorítottam rá a kardomra, majd megindultam előre.
A kidőlt fák megnehezítették a dolgom, de nyernem kellett a saját érdekemben. Két holttestet is átléptem, végül még kettőt, viszont az egyikük megmoccant. A férfi szőke haját a vér, a kosz és az izzadtság elegye a fejére tapasztotta, arcát egy hatalmas vágás torzította el. Fehér pólóját vér és valami nyálkás, fekete anyag csúfította el, de nem tudtam megállapítani, hogy az a saját vére-e vagy másé. Talán inkább mindkettő.
Lassan kinyitotta a szemét, én pedig jelentőségteljesen a tekintetébe fúrtam az enyém. Egy nagypt pislantott jelezve, hogy érti, észrevétlennek kellett maradnia, végül lehunyta a szemét.
Mire újból az idegenre figyeltem, addigra már egy vörös fénygolyó suhant felém. Nem tudtam, hogy az tűz-e vagy sem, de inkább nem akartam megtapasztalni. Biztosan tartottam a pajzsot, mégis majdnem hanyatt estem a golyó okozta robbanástól, mikor kivédtem a támadást.
Egy óra elteltével még mindig nem sikerült tíz méternél közelebb kerülnöm hozzá az ereje miatt, így nekem is be kellett vetnem azokat a képességeimet, amiknek messziről volt hatásuk. A kardom eltűnt és az égnek emeltem a szabad kezemet. Felhők gyűltek a fejünk fölé és Hayate erejéből kifolyólag villámokkal szórtam meg a férfi fejét, aki a találkozásunk pillanatától számítva először kénytelen volt kitérni a támadás előle és elmozdult a helyéről. Az egyik eltalálta az idegen a karját, egy másik pedig a lábát, mégis sikerül időben kiérnie a megszórt területről. A villámok óriási pusztítást hagytak maguk után egy nagy körben, minden növény füstölt és kormos lett, amit eltalált. Csodálkoztam, hogy tüzet nem gyújtottam ezzel a mutatvánnyal.
A következő pillanatban váltottam Vyla képességére, így egy hangrobbanás kíséretében kidőlt egy fa, olyan erővel vágódott neki a férfi.
- Úgy látom, tartogatsz még valamit a végére – vigyorodott el, majd feltápászkodott. Fogalmam sincs, hogy bírt ki a teste egy ilyen mértékű ütést, mégsem állhattam meg ezen gondolkodni. Nem várta meg a válaszom.
Felém küldött egy újabb sorozat fénygolyót, ám ezek zöldek voltak és ezúttal nem csapódtak be. Zöld füstté váltak és tudtam, ha elér, az a végemet jelentheti. Túl lassan reagáltam, mert így is hozzáért a jobb kézfejem külső részéhez. Mintha egyenesen a tűzbe dugtam volna a kezem és még ráadásul marta is a bőröm. Az öklömmel köröket írtam le a fejem fölött az ég felé, mintha egy lasszót akarnék eldobni, majd Eques erejét használva forgószelet gerjesztettem magam köré, ami összeszedte a mérges füstöt, így el tudtam tüntetni azt az utamból. A szél elvitte magával és semmivé foszlott.
Az idegen összehúzta a szemöldökét, nyilván nem tetszett neki, hogy kivédtem a támadását. Kitárta a két kezét és lassan felemelte őket karom alakot formálva az ujjaival, az ég felé fordította a tenyerét. Először halk, majd egyre hangosabb rezgéseket lehetett hallani, mintha földrengés lenne, csak nem mozgott alattam a talaj.
Lassan kisebb-nagyobb kövek emelkedtek a levegőbe az idegen öt méteres körzetében – ekkor már tudtam, hogy ez igazán fájni fog nekem. Leszúrtam magam mögé a földbe a kardom, majd erősen megmarkoltam a pajzsom, és próbáltam mögé rejteni a felsőtestemet, lejjebb is kuporodtam, hogy kevesebb legyen rajtam a szabad felület. Megindultak felém a kövek, de lerántottam a fejem a pajzs mögé, így nem láttam a történteket. Szilárdan megvetettem a lábam a talajon, hogy ne essek el, mikor nekem zúdul a sok kő.
A szoknyám szerencsére tompított néhány ütést, de azért a lábam kapott rendesen, hiszen azt nem tudtam teljesen a pajzs mögé rejteni. A jobb alkaromat felsértette az egyik kő, de aztán még jobban összehúztam magam, így már tényleg csak a lában maradt célpont. Porfelhő kavargott körülöttünk, és ahogy hátra pillantottam láttam, hogy a kövek tovább repültek a rengeteg felé, csak ott értek földet. Megkönnyebbültem a gondolattól, hogy ezért a támadás nem érhette el a földön fekvő túlélőt, akit elcsitítottam.
A kőzápor elállt, én meg a földre roskadtam. Éreztem, hogy ebből lesz egy pár lila foltam, legalábbis reméltem a legjobbakat. Megengedtem magamnak pár pillanat szusszanási időt, végül ismét talpra álltam, hiába hasogattak a lábaim és a karomon lévő vágás, az füst okozta égési sebről nem is beszélve.
- Kitartó vagy – bólintott elismerően a férfi. – Ez elég lesz ahhoz, hogy legyőzz? – döntötte oldalra a fejét.
Az ég felé tartottam a jobb kezemet a karkötőmmel együtt és ismét villámokat küldtem rá, ezúttal sokkal erősebbeket. Az egyik megsebezte a másik kezét is és hátra tántorodott – az én villámom olyan éles volt, akár a borotva -, de tudtam, nincs okom a megkönnyebbülésre. A vérző, nyílt sebre tapasztotta a kezét és gyűlölettel teli szemeit rám meresztette.
- Remélem, tudod, hogy sosem fogom feladni! – kiáltottam rá.
- A pokolba! Remélem, nem hiszed el, hogy legyőzhetsz! – nevette el magát kárörvendően.
Nicolas az idegen háta mögött termett és egyetlen mozdulattal kitörte a nyakát. Megkönnyebbülés suhant át rajtam, mert kezdtem kimerülni a harcban és féltem, hogy veszítek.
- Arra a pillanatra vártam, hogy eltereld a figyelmét rólam valami látványos hókuszpókusszal és mögé lopódzhassak.
- Te csaltál! – néztem rá szúrós szemmel. – Azt mondta, nem szólhatsz bele!
- Most azt mondod, nem örülsz, hogy megmentettem az életed? – torzította el Nicolas arcát az értetlenség.
- Dehogynem – borultam a karjaiba, bár a felszerelésem megnehezítette ezt a mozdulatot. – Azt hittem, mindketten itt halunk meg.
- Ugyan, ne félj, amíg engem látsz – csókolt a nyakamba.
- Várj, ez volt az a mosoly, mikor beleegyeztél az ajánlatba? – tört rám hirtelen a felismerés és eltoltam egy kicsit magamtól.
- Azt hittem, már akkor tudni fogod – mosolyodott el Nicolas.
A szívem zakatolt és a kardom a pajzsommal együtt eltűnt. Eszembe jutott a férfi, aki csendre intettem a biztonsága érdekében, így azonnal hozzá rohantam, Nicolas pedig utánam. A férfi oldalából szivárgott a vér, az ajka szinte teljesen elfehéredett. Letérdeltem mellé és a feje alá csúsztattam a bal kezem.
- Most már minden rendben van – vizsgálgattam meg a sebét.
- Tom! – ismert rá Nicolas a férfira.
Aggodalmasa pillantott a véres területre, végül a kezemen állapodott meg a tekintete. A csata hevében meg is feledkeztem a füst okozta sérülésemről. A bőröm felhólyagosodott és kipirosodott, ahol a varázslat elért hozzám. Amint megpillantottam, azonnal elkezdett hasogatni megint, minden más fájdalmamat elnyomta. Elrántottam előle a kezem, azzal ráértünk foglalkozni.
- Túl mélyek a sebei, nem tudom meggyógyítani teljesen. Felemésztették az erőm a korábbiak – nyújtottam ki magam elé a kezem. – Lidner!
A lovagom szinte azonnal láthatóvá vált előttünk. Szó nélkül tette a dolgát, a legnagyobb sebet vette célba. Fölé tartotta a kezét és sárga fény kíséretében gyógyítani kezdte a saját energiáival, a szeme is sárgán világított. A seb perceken belül összehúzódott, de nem gyógyult be teljesen. A többi vágást is kezelésbe vette rajta, azokkal nem volt gond.
- Köszönöm – szorítottam meg Lidner kezét, aki halványan elmosolyodott, majd eltűnt.
Felsegítettük a földről Tomot. Nicolas a karjába akarta kapni, úgy hamarabb beértünk volna, azonban a férfi visszautasította az ajánlatot.
- Ugyan, magamtól is tudok menni – erősködött Tom, de az első lépésénél majdnem összeesett. Megsérült a bokája.
Nicolas átkarolta a férfi karja alatt, így segített neki a bicegésben. Út közben nem volt beszédes kedvében, állítása szerint azért, mert úgyis rengetegszer el kellett volna még mesélnie a dolgot, inkább tartalékolta az energiáját.
Will elénk rohant, ahogy beléptünk a kapunk.
- Mi történt? – kérdezte aggodalmasan. Segíteni akart Tomnak, de Nicolas visszaküldte az őrhelyére.
Nem álltam meg vitatkozni vele, kinyitottam előttük a bejárati ajtót. Pár vámpír terült el a kanapén, éppen beszélgettek. Megálltak a mondat közepén, ahogy meghallottak minket. Egyikük hozott egy pokrócot a kanapéra, majd a sebesültet ráültették és mire észbe kaptam, már legalább egy tucat vámpír állt körülöttünk, köztük Eric és Devon is.
- Pontosan mi történt, Tom? – kérdezte Eric.
Tom nyelt egyet, mintha kiszáradt volna a szája.
- Hárman őrjáratoztunk a birtok körül, mikor megtámadtak minket – kezdett neki a férfi a meséjének. Hangjában kimerültség bujkált, szavai közt szünetet tartott.
- Kik voltak ezek? – kérdezősködött tovább Nicolas.
- Boszorkánymesterek – felelte halkan. – Desmond Valeek tanítványai.
Halk morajlás futott végig a tömegen, de Eric csendre intette őket. Minden szempár Tomra szegeződött.
- Ki ez a Desmond? – törtem meg a feszült csendet.
- Évszázadok óta nem született nála hatalmasabb félvér ebben a világban – lépett közelebb Devon a sebesülthöz.
- Honnan vagy benne olyan biztos, hogy ő küldte a támadókat? – kérdezte Eric.
- A bőrükbe volt égetve Desmond jele.

- Meg vannak jelölve, mint az ökrök – vágta rá cinikusan Eric.
.

5 megjegyzés:

  1. Hát erre aztán tényleg megérte várni!!!! Mint mindig természetesen minden egyes új fejezettel egyre jobban elbűvölsz! Örülök, hogy én személyesen is meg tudom veled osztani a véleményemet és az érzéseimet a töténettel kapcsolatban. ;) Az elején lévő párharc igazán megdöbbentő volt, főleg az, hogy Ellion önállósította magát és ment, hogy szétrúgja Nicolas csinos kis seggét. :D Ami ennél is meghökkentőbb volt, az az, amikor Greta visszarántotta Elliont, meg az a rövid kis párbeszéd köztük elég érdekes dolgokat fedett fel szerintem, valami volt köztük vagy nem tudom, arra nagyon kíváncsi vagyok, hogy miért. És jujjjjj itt vannak a warlock-ok!!!!! Annyira szupi!!! Alig várom, hogy megismerjem igazán ezt a Desmondot! :) Alig várom a folytatást!!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, Eli!

      Örülök, hogy tetszik a történet. <3

      xoxo B.-

      Törlés
  2. Jaj nagyon jó lett ;) Mindennap tudnám olvasni az új fejezeteket ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!

      Igazán köszönöm a visszajelzést, terveim szerint hamarosan hozom az új fejezetet.^^

      xoxo B.-

      Törlés
  3. Hm..nem könnyü véleményt irni!Sokrétű rész,bonyolodnak az események.Tetszett a küzdelem a csajnak sikerült egy kis elismerést kicsikarnia(belölem)amikor megsebezte a kedvencemet.De van még mit tanulnia!Egyre kiváncsibb vagyok a lovagokra!!Sok-sok ? van a fejemben.Azért Nicolas megérdemel némi magyarázatot,ha már végre!őt választotta(szereti!)
    Két napja akadtam rá erre a bloggra,haladok.

    VálaszTörlés