9. fejezet
Az egyezség
E
|
lvitték Tomot az aulából egy kihallgatásra a
trónterembe, ahol rendesen meg is gyógyíthatták mágiával, ha akarták. Nicolas
szerint ő is alakváltó volt, szóval gyorsabban gyógyult, mint a halandó
emberek. A fajtája megmagyarázta, Will miért volt olyan kétségbeesett, mikor
megjelentünk a bejáratnál. Kissé bűntudatot éreztem, amiért nem mondtam neki
semmit Tom állapotáról, de idő hiányában nem tehettem mást. Különben is, biztos
voltam benne, hogy hozzá is hamar eljut a hír, így inkább Ericet marasztaltam egy
igen csábító mondattal.
- Úgy tűnik, sokat
tudsz erről a Desmondról – szóltam utána, mire lassan megállt, megfordult és
kelletlenül elmosolyodott.
- Most azt várod, hogy
esti mesét tartsak neked Desmond Valeekróll?
- Csak ha nem tartom
fel túlságosan felségedet – feleltem egy mázsa iróniával a hangomban.
Mindenki szétszéledt
az aulából Ericet, Nicolast és engem kivéve. Nicolas leült a kanapéra, feltette
az egyik lábát a másik térdére, majd összekulcsolta a feje mögött az ujjait, én
pedig helyet foglaltam mellette.
- Élvezet titeket
hallgatni – sóhajtotta egy nagy vigyorral a képén.
- Akkor élvezkedj
máson! – mordult fel Eric és hátat fordított nekem, hogy elmenjen, de visszatartottam.
- Ugyan, ne viselkedj
úgy, mint egy kisgyerek!
A mondat megtette a
hatását, Eric hitetlenkedve az ülőhely mellett termett és végigsimított a
fekete bőrfotelen.
- Még a végén úgy
tűnik, hogy én alázkodom meg – ült le a fotelbe rosszallóan a fejét ingatva. –
Ha Desmond Valeek egyszer elkap, akkor inkább öld meg magad, minthogy a foglya
legyél – javasolta nyomatékosan.
- Ugyan miféle
szörnyeteg?
- Boszorkánymester és
féj vér folyik az ereiben. Ezért lehet egyszerre hatalmas varázsereje, valamint
féj mivolta miatt hihetetlen ravasz és sunyi.
- Érdekes. Láttam már
féjeket korábban – jegyeztem meg. – Elképesztő, mintha a természetből szakadtak
volna ki.
- Ő érdekesen
értelmezi a természethez való kötődést, az biztos – szólt közbe Nicolas
egyhangúan.
- Nem az a lényeg,
hogy melyik fajba tartozik. Ha tetszel neki, ha nem, akkor is rabszolgasorba kényszerít.
Nyilván a két végletben teljesen más feladatokat kell ellátnod – emelte a
tekintetét a plafonra, mintha éppen egy nagyon fontos dolog történne arrafelé
-, de nem tudom, melyik a rosszabb. Illetve, ha véletlen olyat tennél, ami neki
nem tetszik, akkor élve eléget. Porból lettünk, porrá leszünk. Ő így értelmezi
a kötődést a természethez.
- A
boszorkánymesterek nem a szövetségeseitek?
- Desmonddal és a
követőivel nem olyan rég léptünk szövetségre – húzta el a száját Eric.
- Ez neked miért nem
tetszik?
- Mindegy, hogy
Desmond melletted áll vagy ellened, ő maga ugyanúgy fertő marad ebben a
világban.
- Ha szövetségesek
vagytok, akkor miért támadtak meg benneteket?
- Valószínűleg ezt
vitatjuk meg a következő gyűlésen és úgy érzem, ez a pillanat elég hamar
bekövetkezik majd – állt fel a fotelből. – Na, vége a mesedélutánnak – tűnt el
Eric a szemünk elől.
Nicolas vállára
hajtottam a fejem, fáradtnak éreztem magam. Hiába aludtam a harc előtt, az erőm
eléggé kimerült és a hasogató sérüléseim sem tették jobbá az állapotom.
- Elmegyünk pihenni
egy kicsit? – kérdeztem Nicolas arcára nyomva egy puszit.
- Persze – karolta át
a vállam, de felszisszentem az érintésre. – Jól vagy?
- Nincs semmi,
biztosan csak egy zúzódás.
- Vedd le a kabátod!
– vonta össze a szemöldökét, miközben rosszallóan méregette a vágást a jobb
karomon.
Lassan lehúztam
magamról a ruhadarabot és igazán sajnáltam, hogy a csata hevében az anyag több
helyen is felhasadt. Nem vittem magammal sok göncöt, de a kabátom mindig
megvédett a hideg ellen, most pedig ki kellett dobnom.
Az anyag felfedte a
vállam, majd a karom lila foltokkal éktelenített bőrét, végül letettem az
asztalra a fekete szövetet. Friss vér szivárgott a jobbomon lévő hasogató
vágásból, Nicolas révült tekintete megállapodott rajta.
- Ha most
megkérdezed, hogy lenyalhatod-e, felképellek – nevettem el magam zavartan az
egyre kínosabbá váló helyzetben. Hirtelen nyomasztó lett a levegő, mintha elfogyott
volna belőle az oxigén és hiába szívtam be, légszomjam támadt. Elhúzódtam
Nicolastól. Azt hiszem, ezt nevezik túlélő ösztönnek, a testem figyelmeztetni
akart a mellettem ülő veszélyes vadra.
A tekintete lassan
kitisztult és megrázta a fejét, mintha valamit ki akarna belőle verni.
- Sajnálom, már két
napja nem ettem – magyarázkodott, bár ő is tudta, hogy feleslegesen.
- Nem gond, csak
legközelebb szólj, mikor kell odafigyelnem arra, hogy rám akarod vetni magad –
próbáltam meg elviccelni a dolgot nem nagy sikerrel.
- Ugyan, szivi, én
minden pillanatban rád vetném magam – jelent meg az a bizonyos mosoly a szája
szegletében, amibe beleremegtem. – Most pedig szerzek neked kötszert – állt fel
a kanapéról, majd felém hajolt és puha ajkait az enyémre illesztette. A szívem
hevesebben kezdett el verni, a tarkójára simítottam. Szinte fájt, mikor
elszakadtunk egymástól, rég nem éreztem ilyen mértékű sóvárgást senki után.
Eltűnt a szemem elől
és nem sokkal később kötszer helyett egy nővel tért vissza az oldalán, aki egy
dobozt tartott a kezében. Hosszú, szénfekete haját, ami kiemelte márványfehér
bőrét, lófarokba kötve hordta, telt ajkait vörös rúzs emelte ki. Vagy
szórakoztak velem, vagy tényleg minden vámpír jól nézett ki.
- Ingrid vagyok, én
fogom ellátni a sérülésed – ült le mellém kecsesen a nő félig felém fordulva.
Erős akcentussal
beszélt, bár ez még vonzóbbá tette, ezt még nőként is észrevettem. Letette az
asztalra a dobozt és felnyitotta a fedelét, így felfedte a benne lévő orvosi
felszerelést. Lassan végignézett rajtam barna szemével, végül minden kertelés
nélkül közölte velem, hogy fürödjek meg. Nem volt lehetőségem megsértődni,
hiszen igaza volt, a sebemmel csak utána foglalkozhattunk.
Nicolas hiába
ajánlotta fel teljes mértékben önzetlen segítségét a fürdéssel kapcsolatban,
sajnos nemet kellett neki mondanom. Lebiggyesztett ajakkal nézte végig, ahogy
felmegyek a lépcsőn a szobája felé. Gyorsan letisztítottam magam ügyelve arra,
hogy a víz ne nagyon érje a karomat, mert hihetetlenül marta a vágást.
Egy Nillától
kölcsönkért bordó ruhában tértem vissza az aulába – hasonlított a sajátomhoz,
fűzős volt az eleje és a földik ért az alja, ráadásul egy fehér alsóruhát is
igényelt -, amit azért választottam, mert teljesen szabadon hagyta mindkét
karom. Ingrid egy szúrós szagú folyadékkal lefertőtlenítette a sebem,
felszisszentem, ahogy hozzámért. Csípte a friss vágást.
- Ha akkora nagy
varázsló vagy, miért nem tudod magad meggyógyítani? – kérdezte a nő egy
anyagdarabot helyezve a sebemre, majd egy másik, feltekert anyaggal pedig
szorosan bekötözte a kezem.
- Nem vagyok
varázsló. – A nő kíváncsi volt, de legkevésbé sem ellenséges, így a szarkazmust
mellőztem. – A válasz egyszerű. Elfogyott az erőm, miközben próbáltam
megmenteni a barátotok életét.
- Tom nem a barátom –
vágott vissza, de habozott a mondat befejezése előtt -, hanem a társam.
Mély döbbenet suhant
át az arcomon, viszont azonnal rendeztem a vonásaimat. Azok után, ahogy Nicolas
Willel viselkedett, valahogy idegennek tűnt a kapcsolat egy vámpír és egy alakváltó
között. Legbelül úgy hittem, ez a két faj eredendően nem bírja elviselni
egymást, csak kötelességképpen tűrik meg a másikat.
- Szóval kösz, hogy
megmentetted – jegyezte meg végül Ingrid zárkózottan, bár az arcom láttán
halvány mosolyra szaladt a szája. – Tudom, mit akarsz mondani, de nem érdekel a
véleményed, ahogy eddig a klán többi tagjáé sem. Számomra ő nem szolga vagy
alsóbbrendű nálam. – Visszapakolt a dobozba és felállt.
- Ingrid… - kezdte
Nicolas, de a szavába vágtam.
- Nem ítéllek el
emiatt.
Válasz helyett inkább
felvette a dobozt azt asztalról, majd szó nélkül otthagyott minket. Kecses
léptekkel indult meg a térd fölé érő, fekete ruhájában, magassarkúja kopogott a
padlón. A nő alakja elmosódott a szemem előtt, akár a friss festék, amit valaki
elkent a papírlapon, végül eltűnt.
- Kicsit zárkózott az
újakkal – foglalt mellettem helyet Nicolas. – Jobban érzed magad?
- Rég nem kellett
bekötni a sebeimet, a lovagom mindig begyógyította – dőltem neki a kanapé
támlájának. – Most Tomnak nagyobb szüksége volt rá, mint nekem.
- Ez az egyik
tulajdonságod, amiért nagyon kedvellek. Mérhetetlenül önzetlen vagy. – A
combomra csúsztatta a kezét, majd a fejemnek döntötte az övét. Összekulcsoltam
az ujjainkat.
- És még nem is
ismered az összes csodás tulajdonságomat - kacsintottam rá, bár így oldalról
nem sokat láthatott belőle.
- Minél hamarabb
szeretném megismerni őket – vigyorodott el egyre közelebb araszolva a számhoz.
Végül én léptem át a
köztünk lévő távolságot. Gyengéden faltam cseresznyeszínű ajkait, ő pedig a
nyakamat cirógatta. Beleremegtem ez érintésébe. Egy mozdulattal az ölébe kapott
és magával szembe ültetett.
- Hé – motyogtam
aléltan a karjai között. – Ezt ne itt – mondtam, bár a testem egyáltalán nem tiltakozott
a nyílt terep ellenére sem.
- Akkor hol? – Szinte
beledorombolta a szavakat az ajkaim közé.
Hosszú percekig
gondolkodtam a lehetőségeken, végül az egyik legcsendesebbet választottam, ami
nem a szoba volt.
- A könyvtárban.
Nicolas olyan
hirtelen állt fel velem a kanapéról, hogy beleszédültem. Ijedtemben
felsikkantottam, majd a szám elé kaptam a kezem.
- Ezt sosem fogom
megunni, szivi – nevette el magát, miközben elindult velem az emeletre. – Hunyd
le a szemed! – duruzsolta a fülembe. Beleborzongtam, ahogy az ajka a fülemet
cirógatta beszéd közben és a szemem magától lecsukódott. Mire ismét
kinyitottam, már a könyvtár ajtajában álltunk. Óvatosan letett, majd kinyitotta
előttem az ajtót.
Odabent sötét volt,
áporodott könyvek szaga lengte be a helyiséget. Nicolas feloltotta a lámpát,
bár tudtam, hogy ezt csak miattam teszi, hiszen a kintről beszivárgó fény neki
bőven elég volt a tisztán látáshoz. Szemben egy íróasztal foglalt helyet,
aminek a két oldalán lépcsők vezettek fel a második szintre. A hatalmas
ablakokat vaskos, bordó sötétítő függöny fedte, bár éjszaka lévén – hiába
közeledett vészesen a hajnal - akár el is húzhatták volna őket. Biztosan csak a
megszokás.
Rengeteg könyv
terítette be a polcokat körbe a falakon, a helyiség mérete vetekedett a
trónteremével. A mi kastélyunk is legalább ekkora könyvtárral rendelkezett,
talán még nagyobbal is. Tele volt varázslatokkal és a mi történelmünkkel és
egyéb hasznos történetekkel, főzetek receptjeivel.
Jobbra és balra
folyosók vezettek a könyvtár többi része felé, már egyetlen pillantásból
rájöhetett az ember, hogy az egész labirintus-szerűen volt felépítve.
- Mikor először
jártam arra, bent a sűrűjében – mutatott balra a folyosó felé Nicolas -, egy
egész napon át kerestem a kijáratot. Következő alkalommal már rákényszerültem,
hogy megjegyezzem, merre mentem.
Jobbra indultunk, a
könyvekkel megrakott folyosó egy társalgóba vezetett. Egy asztal foglalt helyet
a szoba közepén, és két kanapé pedig az asztal két oldalán elég széles
ülőrésszel, az oldalsó falakkal párhuzamosan. Ugyanis a szemközti falat szintén
egy hatalmas befüggönyözött ablak foglalta el. Áporodott szag ült meg odabent,
a könyvek mégis nyugtató hatással voltak rám.
Azonnal elfoglaltam
az egyik fekete kanapét, hosszan elnyúltam rajta. Nicolas leült és az ölébe
vonva a fejem cirógatni kezdte a hajam.
- Így kényelmes? –
kérdezte mosolyogva.
- Tökéletes – nyomtam
egy csókot a combjára.
Elégedetten folytatta
előbbi tevékenységét, közben folyamatosan a szemembe nézett.
- Nem sokszor vallom
be, de halálra rémültem, mikor elhatároztad, hogy meg akarsz verekedni azzal a
boszorkánymesterrel. A gondolat, hogy elveszíthettelek volna… - A mondat a
levegőben lógva maradt.
- Olyan lehetőség nem
volt, valamiért élve kellettem neki.
- Jó ízlése volt a
fickónak – vigyorodott el, majd rám kacsintott.
- Legalább ezzel ne
szórakozz már! – ültem fel megjátszva a sértődöttet.
- Eszemben sincs,
szivi – húzódott közelebb hozzám a kanapén, átkarolta a vállam. Éreztem a
tekintetét magamon és a szűnni nem akaró mosolyát. Megszokásból tett
lélegzetvételei cirógatták a fülem, remegés futott át rajtam.
- Akkor mi jár az
eszedben? – kérdeztem incselkedően, majd az alsó ajkamba harapva félig felé
néztem.
Egy sokat mondó
mosollyal ajándékozott meg válaszként, bár amúgy sem kellettek volna a szavak,
hogy kifejezzék, mi vagy ki vert tábort a fejében. Én.
- Nehogy azt hidd,
hogy elszállt az előbbi ihletem – mosolyodott el, majd az arcomra simított.
Felállt és egy pillanatra eltűnt, de mire utána szólhattam volna, már vissza is
tért. – Gondoskodtam róla, hogy ne zavarhassanak minket – kezdte el felhúzni a
hasán a pólóját, közben ringó csípővel közelített felém, mintha táncolna.
Lassan levette a ruhadarabot, majd megpörgette a feje fölött és felém dobta.
Vér szökött az
arcomba és valamiért próbáltam nem folyamatosan bámulni a tökéletesen kidolgozott
mellkasát. Elfordítottam a tekintetem, de mire visszanéztem rá, már előttem
állt.
- Mi az, szivi? Senki
sem sztriptízelt még neked? – kérdezte meglepődést színlelve, de meg sem várta
a válaszomat, hanem az állam alá nyúlva felemelte a fejem, hogy jobban
hozzáférjen az ajkaimhoz.
Hosszan ízlelgettük
egymást, karjaimat a nyakára fontam és egy puha tincsével játszadoztam közben.
A derekamra fogva közelebbhúzott magához, egész testemmel az övéhez feszültem.
A keze különböző táncokat járt el a hátamon, néha a fenekemre tévedt, amitől
egy kicsit megugrottam, hiszen furcsa érzés volt valakivel ismét ilyen intim
helyzetben lenni.
Ajka a nyakamra
vándorolt és ott kényeztette a puha bőrömet, a nyelve elkalandozott rajta egy
ideig. A gyengéd csókoktól a nyakamon libabőrös lettem és bizsergés futott át
minden porcikámon. A szemfoga egyik pillanatról a másikra előbújt a szájában és
végig karcolta a bőrömet. Összerezzentem és felpattant a szemem, minden izmom
megfeszült.
- Nyugalom, nincs
semmi gond – simogatta meg a derekamat. – Soha nem emelek rád fogat, szivi –
mosolyodott el, de a tekintete komoly maradt. – Legalábbis addig, amíg te nem
kéred.
Többnyire
nevetségesen hatott a szóhasználata, majdnem el is nevettem magam. A szándéka
sikeres volt, kezdtem ismét ellazulni.
- El tudod tüntetni a
szádból? – kérdeztem halkan, de amint kimondtam, tudtam, hogy lehetetlen dolgot
kérdek.
- Sajnos nem.
Visszahúzhatom, de újra kijönne, mondjuk úgy félpercenként – tekerte rá az
ujjára az egyik hajtincsem. – Mindig ez van, ha ilyen jó a társaságom.
Nyeltem egyet
kelletlenül, próbáltam elfogadni, hogy a szemfogak nem fognak visszahúzódni,
még az én kedvemért sem. Legyűrtem a kezdetleges félelmemet és magamhoz vontam
Nicolast, aki végigsimított a két vállamon, a nyakamon és úgy tartotta a fejem,
akár egy kelyhet szokás. Mélyen a szemembe nézett, mintha a lelkembe látna. A
tekintetében volt valami ősi, ösztönös, valami vágyakozó és tüzes.
A kezével megindult a
mellemen helyet foglaló masniig, amit egy gyengéd mozdulattal kibontott, majd elöl
meglazította rajtam a testemre feszülő fűzőt. Az első pár lukból még ki is
húzta a kötőt, hogy aztán könnyebben bújhassak ki az anyagból. Egy kicsit ugyan
Nicolas rásegített az elején, de aztán hagytam, hogy a bordó felsőruhám a
földre hulljon. Zavarba hozott a pillantása, ahogy végignézett rajtam. Úgy
éreztem, a fehér alsóruhám szinte alig takar valamit, talán így is volt.
A mellkasomra tette a
kezét és lesimított a mellemen át a combomig, szinte beleremegett a lábam az
érintésébe. Szóra nyitottam a számat, de rájöttem, hogy igazából nem tudok mit
mondani. A szívem rohamvágtában vert és tudtam, ezt ő is érzi a bőrömön át.
- Izgulsz? –
kérdezte, bár a tekintete még mindig a testemen kalandozott.
- Egy kicsit –
nyögtem ki végül, mikor sikerült összekaparnom valahonnan a saját hangom.
- Ne félj, minden
vágyam, hogy örömet okozzak neked – lépett hozzám közelebb. – Olyan tökéletes
vagy, Greta – tette hozzá elfúló hangon, miközben az arcomra simított.
Nicolas ismét lágyan
az ajkaimra hajolt, hosszan és forrón öleltük egymást. Vágyakozón belenyögtem a
csókunkba, majd egy félénk mozdulattal az ágyékára simítottam, amitől rendesen
beindult. Egyre vadabbul tépte az ajkaimat, majd anélkül, hogy elszakadt volna
tőlem kicsatolta az övét és a nadrágja már a földre is került. A szemembe nézve
megfogta az alsóruhámat az oldalamnál.
- Szabad? – kérdezte,
de nekem csak egy bólintásra telt.
Nyeltem egyet.
A hosszú fürtjeim
fátyolként omlottak a vállamra, ahogy áthúzta a fejemen a ruhadarabot. Azt
hittem, végig legelteti majd a szemét rajtam, de nem így történt, az ajkamra
tapadt, mielőtt még lett volna időm még jobban zavarba jönni. A kezeit a
derekamon pihentette egyre jobban hátrafelé irányítva engem. Ahogy a vádlim
nekikoccant a kanapénak, ledöntött rá, ő pedig fölém magasodott. Hevesen
csókolt mindvégig, birtoklóan, éreztem az arcomon a szapora lélegzetvételeit.
A kanapén szerencsére
bőven volt hely, így nem volt annyira kényelmetlen, mint, amire számítottam. Gyengéden
végigsimított az oldalam meztelen bőrén. Dudorodó alsónadrágja hozzám feszült
és egész testemet átjárta a forróság. Lassan lekerült rólunk a maradék ruha is,
majd az ujjaival a combjaim közé simított, hogy azzal is kényeztessen. Rásegített,
hogy könnyebb legyen az útja befelé.
Hihetetlen
érzés volt végre teljesen összeolvadni vele, egy ütemre mozgott a testünk.
Átkaroltam, hogy minden porcikám az övéhez érjen és belemélyesztettem a
körmömet a hátába. Az idő szinte megállt körülöttünk, zsibbadt a testem. Ahogy
telt az idő, egyre intenzívebb hullámokban rohamoztak meg az érzések minden mozdulata
után, teljesen egymásra voltunk hangolódva.
Pihegve feküdtem a
kanapén anyaszült meztelenül a fehér plafont bámulva. Még túl nagy volt az
extázis ahhoz, hogy zavarban érezzem magam az engem fürkésző tekintetétől. A
karjai közé bújva éreztem a teste hűvösét, a csiga tempóban dobogó szívét.
Azonban hamarosan elszállt az, ami elterelte a figyelmemet a csupaszságomról,
így lassan felültem és a földet bámulva elkezdtem felvenni a ruháimat. Nicolas
a kezemre tette az övét és megvárta, hogy a szemébe nézzek.
- Nincs miért
szégyenkezned, szivi – mosolyodott el bíztatóan, mintha a gondolataimban
olvasna.
Örültem, amiért azt
éreztem, hogy úgy fogad el, amilyen vagyok, és nem akar megváltoztatni rajtam
semmit. Mégis felöltöztem, hiszen nem maradhattam örökre meztelen. Nicolas a
vámpírtempónak köszönhetően jóval gyorsabban vette magára a ruháit, mint én.
- Szükséged van
valamire? - ült le mellém a kanapéra és átkarolta a vállamat.
- Kezdek éhes lenni,
szóval kaját elfogadnék – vallottam be, de a hasam korgása is bizonyította az
állításomat.
- Hozok neked valamit
a városból, te csak pihenj, szivi – nyomott egy csókot az ajkaimra.
- El tudok menni, nem
kell kiszolgálnod – álltam fel a kanapéról, de visszahúzott maga mellé.
- Megmentetted az
életem – simított az arcomra. – Ennyit megérdemelsz, amúgy is szívesen hozok
neked kaját. Ez nem kerül fáradtságba – ölelt magához.
Végre ismét úgy
éreztem, nem vagyok többé eltörve, mintha minden régi sérülésemet begyógyította
volna az, hogy Nicolas mellettem volt. Ezért nem lehettem neki elég hálás.
Boldog voltam.
- Ezerszer megtenném
– bújtam hozzá.
- Egy órán belül itt
leszek, keresek valamit, ami tetszeni fog, szivi – csókolt meg utoljára,
mielőtt elhagyta volna a könyvtárat.
A számhoz kaptam a
kezem, ajkainak emléke még mindig ott égett rajtam. Folyamatosan vigyorogtam,
mint egy idióta, elégedetten elterültem a kanapén. Ahogy az ablak felé
fordultam, egy alakot láttam meg, a sötétítő függönyök között leselkedett ki a
külvilágra. Ijedtemben végigfutott a hátamon a hideg, megrezzentem.
- Már büszke vagy
magadra? – kérdezte az alak, egy percbe telt csupán, hogy felismerjem a
gunyoros hang tulajdonosát.
- Mit keresel itt,
Ellion? – álltam fel, de nem mentem oda hozzá, inkább tartottama távolságot.
Egy kis részem valamiért szégyenkezett a lovagom előtt azért, amit tettem,
mégis elhessegettem inkább a felesleges és indokolatlan gondolatokat.
- Azt hiszed, ez
örökké fog tartani? – A mutatóujjával pont annyira húzta el a sötétítőt, hogy
mindkét szemével kiláthasson az ablakon.
Nem értettem, miért
jelent meg. Összezavart, mert nem tudtam, mit akar abban a helyzetben, ráadásul
pontosan tisztában voltam vele, hogy mindent hallott.
- Miért utálod
ennyire Nicolast? – tértem rá a lényegre.
Ellion teste megfeszült,
majd lassan felém fordult.
- Mert tönkretesz
téged – mordult fel. Lovagsága ellenére nem az a fajta volt, aki egy pillanatra
is leplezni akarta az indulatosságát, pedig a legtöbb helyzetből sokkal jobban
jött volna ki. Régebben nem viselkedett így velem – habár elég sokat
vitatkoztunk akkor is -, de idővel egyre rosszabb lett.
A kijelentése után
éreztem, ahogy egyik pillanatról a másikra elborul az agyam. Igen, a legtöbb
esetben felülkerekedett bennem a düh, hiába küzdöttem ellene. Abban a pillanatban
egyáltalán nem is akartam küzdeni ellene.
- Te tettél tönkre,
nem ő – dobbantottam egyet a lábammal a talajon, mintha egy hajszálnyit is
sikerülne ezzel levezetni a feldúltságomból, de nem így történt.
- Miről beszélsz már
megint? – tárta szét a kezeit értetlenül.
Válasz helyett
elfordítottam róla a tekintetem, hiszen pontosan tudta, miről van szó, legfeljebb
az nem jutott el hozzá, hogy én is tisztában vagyok vele. Nem akartam erről
beszélni, magától kellett volna rájönnie az okaimra.
- Ugyan! – csattant
fel. – Hiszen azt se tudjuk, hogy kik ezek, mégis úgy viselkedsz, mintha máris
közéjük tartoznál. Azt óhajtod, hogy kiadjuk a titkainkat? Nekik? – háborgott tovább. Az utolsó szó minden betűjét a legmélységesebb
undorral ejtette ki, amit valaha hallottam azelőtt, közben végig engem nézett.
Az arcvonásait eltorzította a harag és a megvetés. – Mert tudod, hogy az lesz a
vége. Kérdezősködni fognak.
– Nem bírod
elviselni, hogy boldog vagyok itt, igaz? – dörrentem rá. Itt egyáltalán nem a
titkainkról volt szó, azokat úgyis megőriztük volna.
- Mégis, hogy bírnám,
ha összeállsz egy ilyen - kutatott a helyes szó után szüntelen undorral a képén
- agyarassal? Egy ilyen ocsmány, alattomos féreggel, aki valószínűleg csak
kihasználja a naivitásod?
- Féltékeny vagy,
igaz? – mosolyodtam el kárörvendően, bár egyáltalán nem élveztem a helyzetet.
Talán csak egy kicsit. – Fájt végighallgatni, ahogy együtt vagyunk?
- Szóval azért
feküdtél le vele, hogy engem idegesíts? – vágott vissza felhúzott szemöldökkel,
de a tekintetéből sütött, hogy marhára elégedett saját magával.
- Ha tudni akarod,
vele sokkal jobb volt, mint veled.
- Most komolyan arról
kezdünk el beszélni, kinek nagyobb? – forgatta meg a szemét.
Válasz nélkül
hagytam, egyszerűen nem találtam a megfelelő szavakat. Ökölbe szorítottam a
kezem és a számba haraptam belülről, hogy próbáljam elvezetni a feltörni
vágyakozó dührohamot. Nem érdemelte meg, hogy felhúzzam magam miatta, mégsem
tudtam parancsolni az indulatomnak.
- Ha tudni akarod,
nem a tied – fordítottam neki hátat és megindultam az ajtó felé. Elegem lett az
értelmetlen vitából.
Utánam jött, majd
rámarkolt a karomra, nem engedett elmenni. Hiába rángattam a végtagomat, a
szorítása csak egyre erősebb lett, de nem annyira, hogy fájjon.
- Eressz el! –
szűrtem a fogaim közt, próbáltam lefejteni magamról az ujjait, persze
sikertelenül.
- Neked meg mi bajod
van velem? Amit mondtál akkor, mikor harcoltunk… - kezdett bele a mondatba
végül, mégis befejezetlenül hagyta.
Felhagytam a szökési
próbálkozásaimmal. Mereven a padlót bámultam és kerestem a szavakat, amikkel ki
tudnám fejezni a bennem kavargó gondolatokat. Ráhagytam, mert nem érdemelte meg
a szép fogalmazást, ugyanolyan dühös hangvételben folytattam.
- Tudod, hosszú
fekete hajú, nagymellű kereskedésvezető. A nevére már nem emlékszem, de nem is
érdekelt onnantól, hogy láttalak titeket együtt. – Szünetet tartottam és
néztem, ahogy Ellion arcán átsuhan a felismerés apró szikrája, majd döbbenten
mered rám szótlanul. – Nem azért adtam oda magam Nicolasnak, hogy téged
idegesítselek – váltottam kimértebb hangvételre. – Azonban remélem, neked is
legalább annyira fájt, mint mikor nekem kellett végig néznem téged meg azt a
másik nőt.
Elengedte a kezem, rendezte
a vonásait.
- Az csak munka volt.
- Ezt csináltad
mellékállásban? Hát ez fantasztikus.
- A király utasított
rá, hogy megtegyem – felelte rezzenéstelen arccal.
- Az apám? –
hitetlenkedtem.
- A kereskedőnő ezt
akarta fizetségül az árujáért. Az apád azt mondta, ha ezt teljesítem neki,
akkor együtt lehetünk – nyúlt felém, hogy megsimítsa a vállam a mozdulat
közepén mégis megállt.
Egyszerűen lefagytam,
nem tudtam elhinni, hogy az apám ilyet kérjen tőle, mikor tudta, mennyire
szeretem Elliont. Sosem szívlelte a gondolatot, hogy egy olyan férfit
szerettem, akit állítása szerint nem kellett volna.
- Ne nyúlj hozzám! –
böktem ki végül, a szemembe könnyek szöktek.
- Én… - kezdte, de
belé fojtottam a szót.
- Nem kellett volna
megtenned neki. Miért nem bíztál bennem annyira, hogy rám hagyd a dolgok
intézését? – kiabáltam rá egyre hangosabban, kövér, sós cseppek öntötték el az
arcom. – Szerinted apám nem tudta előre, hogy meg fogom látni? Pont te vagy az,
akinek tisztában kellene lennie azzal, hogy ő semmit sem csinált ok nélkül.
Szaggatottan ejtettem
ki a szavakat. Annyira dühös voltam, hogy nehezen ment az összefüggő beszéd.
Letöröltem a könnyeimet és próbáltam lenyugtatni magam.
- Gondolod, én nem
szenvedtem az előbb, mikor végig hallgattam azt, amit csináltatok? – morogta.
- Odaadtad magad
valaki másnak, miközben velem voltál. Én most vele járok – magyaráztam, mintha
ez magától értetődő lenne.
Nem akarta mutatni,
de én láttam rajta, mennyire fájnak neki a szavaim.
- Annyira sajnálom,
Greta – lépett közelebb, de nem ért hozzám.
- Hát még én.
Tényleg így éreztem.
Ellion szó nélkül magához rántott és az ajkaimra tapadt vadul és vágyakozóan.
Annyira meglepődtem, hogy először nem tudtam mit reagálni, végül lassan
lecsukódott a szemem és belementem a csókcsatába. Elmélyültünk egymásban, majd
egy pillanatra felvillant a lelki szemeim előtt, milyen jó lenne a karjaiba
omolva folytatni ezt, de túl hamar rá kellett jönnöm, hogy nem szabad ezt
tennem.
Ellöktem magamtól és
olyan pofonnal ajándékoztam meg a kis akcióját, hogy belesajdult a tenyerem.
- Én azt hittem, hogy
így már minden rendben van köztünk – nézett rám megilletődve.
- Rosszul hitted.
Menj el innen! Mindent összezavarsz.
- Azért, mert még
mindig szeretsz engem – erősködött Ellion -, ahogy én is szeretlek téged.
Minden nappal egyre jobban.
A szívem a torkomban
dobogott, a szavai bűnös érzésekkel töltöttek meg, de ki kellett magamból űznöm
őket. Hiszen Nicolast szerettem.
- Ne álltasd magad
olyannal, ami nem igaz! – fordítottam el róla a tekintetem, mert ezeket a
szavakat nem tudtam volna a szemébe mondani. – Nem szeretlek már.
- De igen! Éreztem
abból, ahogy az előbb visszacsókoltál.
- Megkönnyítem a
dolgod – nyúltam a karkötőmhöz. – Ezt már rég meg kellett volna tennem.
Tudtam, hogy nincs
visszaút abból, amire készülök, de nem volt más választásom. Nem akartam
visszamenni hozzá, viszont féltem, hogy ha mellettem marad, akkor esetleg
elcsábulnék a félig ártatlanságának tudatában.
Megfogtam a rubin
medált a karkötőmön.
- Feloldozlak a
szolgálatod alól – mondtam el a megfelelő szavakat a démonok nyelvén, végül
letéptem a medált. Kihunyt belőle a fény. – Most már szabad vagy.
Nem akartam, hogy
elhagyjon. A rosszullét kerülgetett, mikor arra gondoltam, hogy kilép az ajtón
és soha többé nem láthatom viszont. Ez volt a világ legönzőbb érzése, tudom, de
képtelen voltam a szívemnek parancsolni. Megváltoztatta az életemet, nélküle talán
sosem tapasztaltam volna meg a határtalan és igaz szerelmet. Akkor lettem volna
igazán nagy senki, ha nem találkozok vele, mégsem ezekről az érzésekről
győzhették meg a szavaim.
- Bárcsak sosem
találkoztam volna veled – szorítottam ökölbe a kezem, a körmömet belevájtam a
tenyerembe. Azért mondtam ezt neki, hogy biztosan elmenjen és a fájdalom
kitisztította az elmém.
A könyvespolcot
néztem a jobb oldali falon, a nap első sugarai már megvilágították a könyveket
a sötétítőfüggöny résén keresztül, eljött a hajnal. Sarkon fordultam, majd
szinte futva mentem el a kijáratig. Feltéptem az ajtót, ahol Nicolasszal
találtam szembe magam, félretolt az ajtóból.
- Mi a pokol folyik
itt? – kérdezte tágra nyílt szemekkel Nicolas, ahogy bemasírozott Ellionhoz.
Utána siettem.
A hangja késként
hasította át a köztünk lévő távolságot. Megborzongtam. Néma csend volt a
helyiségben, mintha Ellion nem találta volna a szavakat. Olyan megtörtnek tűnt,
sebezhetőnek, azonban gyorsan magára húzta ismét az álarcát.
Nicolas elém állt
nekem háttal, hogy Ellion szemébe nézhessen – gondoltam én.
- Lehet, hogy nem
gondoltál bele, de ennek az alattomos
féregnek például elég jó füle
van. Semmi jogod így beszélni vele! – szűrte a szavakat a fogai közt Nicolas, miközben
állkapcsát összeszorította és minden izma megfeszült, láttam a pólóján
keresztül.
- Semmi jogom? –
kérdezte Ellion tettetett meglepettséggel. - Korántsem. A saját szájával
mondta, hogy nyugodtan fejezzük ki a nemtetszésünket. Hát én épp így tettem.
Féltem tőle, hogy
megint egymásnak esnek, így erősen törtem a fejem valami megbékítő szövegen.
Azonban Nicolas sóhajtott egyet, majd elszállt a feszültsége, mintha soha nem
is létezett volna. Megfogta a kezem.
- Azt mondta, hogy
szabad vagy – intézte a szavakat Ellionhoz. – Csak tűnj el innen végre!
Nicolas kivezetett a könyvtárból, majd
becsukta maga mögött az ajtót.
- Itt a kaja –
lóbálta meg előttem a zacskót. – Minden rendben? – kérdezte gyengéden az
arcomra simítva, mivel láthatta, hogy nem igazán vidít fel az étel látványa. Ráadásul
a sírásom után fogalmam sem volt, hogyan nézhettem ki.
- Persze –
mosolyodtam el kelletlenül.
- Akarsz beszélni
róla? – karolta át a vállam.
- Valószínűleg a
lényeget hallhattad.
- Igen, ez a vadbarom
megcsalt téged – foglalta össze a beszélgetésünket.
- Ja.
- Hé – fordított
szembe magával. – Én mindig melletted leszek – nyomott egy puszit a számra. –
Elment. Nem kell többé miatta aggódnod.
- Akármilyen szemét
is volt velem, mindig hiányozni fog – haraptam bele a szám belső felébe, hogy
ne adjam át magam a könnyeknek. – A kötelék teszi, amit az előbb feltéptem
odabent – folytattam, miután összeszedtem magam valamennyire. – Ez ilyen ősi
dolog.
Elindultunk
a szobánk felé, az állkapcsomat összeszorítva próbáltam meg nem elbőgni magam. Nicolas
nyugtatóan simogatta a hátam egész úton, megkímélt az ostoba kérdésektől. A
legfontosabbat már úgyis megválaszoltam, ráadásul szavak nélkül: Nicolast
választottam.
Ellion tényleg
elment. Egy szó nélkül eltűnt és semmi nem maradt utána. Az ezt követő héten
szinte végig a könyvtárban éltem, varázskönyveket bújtam reggeltől estig. El
akartam magam foglalni, hogy a volt lovagom hiánya ne tűnjön fel annyira. Hát
elég rosszul ment.
Sikerült Nicolasnak
néha kirángatnia a szabad levegőre, elmentünk együtt enni, nyomoztunk a birtok
körül. Bizonyítékokat kerestünk arra, hogy kik lehettek a támadók, hátha
rájövünk, miért akart az illető magával vinni. Nagyjából semmire nem mentünk,
mivel úgy feltakarítottak a csata színhelyén, hogy még a kidőlt fákat is
eltűntették. Ez az alaposság már önmagában is furcsán hatott.
A következő nap mindenkit
behívattak a trónterembe, ami szokatlanul kicsinek tűnt a rengeteg vámpír
jelenléte miatt. Pont a szimatolásunk után rendeztek megbeszélést, milyen
érdekes. Felkészültem a felszínes kioktatásra.
- A minap történt egy
kis baleset – állt fel Cornelius a trónjáról, a hangja azonnal elcsitította a
morajló tömeget. – Új szövetségeseink látogatóba jöttek hozzánk, de sajnos nem
értesítettek minket az érkezésükről, ezért az aznapi őrjárat ellenségnek hitte
őket. – Megállt egy pillanatra a beszédével és nekem ez az idő pont eszembe juttatta
a leglényegesebb dolgot az üggyel kapcsolatban. Én kellettem nekik. - Mivel
egyik követ sem tért haza – folytatta Cornelius -, a szövetségeseink
megkérdőjelezték a szavam, amit nem tűrök el, de ez alkalommal megbocsájtottam
a félreértés miatt. Azóta rendeztük a kapcsolatot és új követek érkeztek a
birtokra – intett Cornelius az ajtó mellett álló két vámpírnak, akik szó nélkül
kinyitották a kaput.
Négy alak masírozott
be a terembe merev testtartással és tekintettel. Határozott léptekkel kerültek
egyre közelebb a trónushoz, a vámpírok serege ketté nyílt előttük. A jövevények
cipőkopogása vészjóslóan visszhangzott a csendessé vált teremben.
- Remélem, ezúttal
nem úgy sül majd el a dolog, mint legutóbb – szólalt meg a zöld bőrű, ő állt
meg legelöl. A hangja recsegett, mintha valami éppen ripityára törne. Fekete
haja a vállát söpörte, éppen eltakarta az ezüst tetoválások egyikének a felét,
puha ívben tűnt el a minta a hajtömeg mögött.
- Félreértés történt.
– Cornelius lágyan szólalt meg, mégis éreztem rajta a leheletnyi
távolságtartást.
Tehát tart valamitől.
Az rossz nem lehet – nyugtáztam magamban. – Vagy még annál is rosszabb.
- Essünk túl az üzleten
minél hamarabb – sóhajtotta a férfi, akinek aranyszínű bőrét tompán világította
meg a benti mesterséges fény. Az arca formája inkább hasonlított egy párducéra,
mint egy emberére, a homlokából pedig két apró szarv állt ki. Sosem láttam még
ilyet azelőtt.
A másik két idegen
férfi csendben, kifejezéstelen arccal álltak a zöld és az aranybőrű mögött, ők
egészen emberinek néztek ki. Csupán a sárgán felvillanó macskaszemük árulta el,
hogy ők is a varázsvilághoz tartoznak.
- Itt a szerződés –
csettintett egyet a zöldbőrű. Kék füst kíséretében megjelent előtte a levegőben
egy darab papír, amit egy hirtelen mozdulattal két ujja közé csípett. – A
lányért cserébe, ahogy megbeszéltük – nyújtotta oda Corneliusnak, a vámpír
pedig olyan gyorsan vette azt magához, mintha attól félne, eltűnik a papír, ha
nem szorítja a saját markába. – Aláírva – tette hozzá az idegen.
- Te eladtál engem? –
kérdeztem hitetlenkedve. A részletek összeálltak a fejemben és már láttam az
egész képet. – Azért mészároltad le a családom, hogy utánad jöjjek?
- Okos vagy, bár azt
hittem, hamarabb kitalálod a szándékaimat – sóhajtott fel gondterhelten
Cornelius.
- Mégis hogy tehetted
ezt, vámpír? – kiáltottam fel fellobbanó haraggal a szívemben. - Azért ölted
meg őket, hogy idecsalj engem a Földre és átadj engem ennek a Desmond
akárkinek, igaz?
- A barátaim voltak,
de meg kellett védenem a saját családomat – mutatott körbe a termen. – A
szövetség nélkül komoly bajban lettünk volna. Négy élet több százéval szemben nekem
nem nagy ár.
- Nem nagy ár? – hitetlenkedtem.
- Tehát nem bántál meg semmit? – léptem felé, de Nicolas visszatartott
megragadva a karom. A hangomból nem tűnt el a gyűlölet szemernyi morzsája sem.
- Egyetlen pillanatra
sem – lépett hozzám, az arcomra tette a kezét.
- Ha még egyszer
megpróbálsz hozzám érni, a szavamat adom, hogy akkor nem állok meg a karóig –
löktem el Cornelius kezét magamtól.
- Elég az
időhúzásból! – dörrent rám az aranybőrű. Intett a fejével, mire a két
emberkinézetű társa karon ragadott és elkezdett erőszakkal kifelé vonszolni a
teremből.
- Nem viszitek
sehová! – állt meg előttünk Nicolas kieresztett szemfogakkal, támadó
pozícióban.
A zöldbőrű legyintett
egyet a kézfejével, ezzel berepítette Nicolast a tömegbe. Legalább öt vámpír
fogta le, mire könnyek szöktek a szemembe. Nekem itt volt a végem. Négy
boszorkánymesterrel egyedül nem tudtam mit kezdeni szemtől szemben, ráadásul a
vámpírok is azt akarták, hogy engem elvigyenek.
Feladtam. Elegem lett
abból, hogy azzal a szemétládával kelljen egy fedél alatt élnem, aki elvette
tőlem a családomat, a menekülés lehetősége pedig elég csekély volt számomra.
Nem lettem volna képes megölni Corneliust, ahhoz túl sokan vigyázták azt a
nyomorult életét. Valószínűbbnek tartottam, hogy a négy alaktól megszökök majd
út közben, így rögtön ezt kezdtem el tervezgetni.
- Nicolas, hagyd! –
mosolyodtam el fáradtan. – Én most elmegyek velük, de te nem jöhetsz utánam.
Megígéred nekem?
Meghalt volna, ha
ellenkezik a klánjával, akármennyire is Cornelius kegyeltjének számított. Nem
tehettem tönkre az életét. Ráadásul ketten szintúgy esélytelenül álltunk volna
mindenki mással szemben, még akkor is, ha előhívom a lovagjaimat.
- Azt kéred, hogy
hagyjalak cserben? – kérdezte értetlenül.
- Inkább azt, hogy ne
akarj meghalni értem feleslegesen. Szóval a szavadat adod nekem?
Hosszú csend
következett, láttam rajta, hogy nem fűlik ehhez a foga, mégis azt a választ
kaptam, amire vártam.
- A szavamat adom.
- Köszönöm – fogadtam
mosollyal, majd a boszorkánymesterekhez fordultam. - Eleresztenétek végre?
Veletek megyek, csak ne roppantsatok már össze!
Egymásra néztek,
végül a két színesbőrűre. Az egyik lassan bólintott, mire a szorítás a karomon
enyhülni kezdett, végül elengedtek. Sarkon fordultam és egyenletes léptekkel
megindultam kifelé.
- Mégis hová mennél?
– szólt utánam Cornelius derűsen, a hangja mégis határozott volt és betöltötte
az egész teret, akár a mennydörgés.
- Összeszedem a
cuccaimat, aztán meg a fűszínű fickóval és a barátaival tartok. Van valami
problémád ezzel? – kiáltottam neki válaszul vissza sem nézve, egyszerűen
kisétáltam a trónteremből. Ők pedig hagyták. Az emberkinézetűek mégis utánam
jöttek.
A lábaim lassúnak és
nehéznek tűntek, egy örökkévalóságig tartott, mire a szobánkba értünk. Nem sok
holmit vittem magammal, de mindre szükségem volt. Átöltöztem a saját ruhámba,
majd a táskámba tömtem mindenemet.
Kifelé menet
csatlakozott hozzánk a másik kettő is, úgy vettek körbe, akár négy őr. Az
aulában összefutottunk egy olyan személlyel, akiről azt hittem, hogy már régen
elhagyta a birtokot. Ellion állt előttem és láttam rajta, éppen elő akarja
hívni az erejét.
- Ne! – állítottam
meg. – Velük megyek, te pedig hagyni fogod – utasítottam.
- Már nem állok a
hatalmad alatt, azt csinálok, amit akarok – mordult fel Ellion. – Különben is,
hol a nagy szerelmed, hogy megvédjen téged minden bajtól? – kérdezte maró
gúnnyal a hangjában.
- Neki is ugyanazt
mondtam, mint neked – feleltem, de nem néztem rá.
- Csak úgy feladta?
Bátor dolog – nevette el magát cinikusan.
- Látod? Mégis jobban
szeretem őt, mint téged bármikor az életemben – mondtam ki azokat a szavakat,
amikkel tudtam, hogy fájdalmat okozok a szívének. Azt akartam, hogy egy olyan
csodás életet éljen le, ami nekünk sosem adatott meg, de tudtam, ha velem jön, akkor
az egyetlen dolog, amit kapni fog, az a halál.
Hazudtam neki, hogy
elmenjen. Végleg.
A tervem viszont
mégsem vált be. Amint kiléptünk a főkapun és az becsukódott mögöttünk, a
zöldbőrű csettintett egyet az ujjával. Elsőtétült előttem a világ.
Szia nagyon jó lett ez a rész is ;) remélem hamar lesz kövi rész :) remélem Nicolas utána megy :(
VálaszTörlésSzia! :)
TörlésKöszi, majd a végén kiderül.^^
xoxo B.-
szia. nagyom jó lett, mikorra várható a kövi rész?
VálaszTörlésSzia! Köszi, már fenn van a 10. fejezet, most frissítettem a Fejezetek menüpontban is. :) Köszönöm, hogy olvasol, xoxo B.-
Törlés