2016. június 23., csütörtök

9. fejezet - Az egyezség

9. fejezet

Az egyezség

E
lvitték Tomot az aulából egy kihallgatásra a trónterembe, ahol rendesen meg is gyógyíthatták mágiával, ha akarták. Nicolas szerint ő is alakváltó volt, szóval gyorsabban gyógyult, mint a halandó emberek. A fajtája megmagyarázta, Will miért volt olyan kétségbeesett, mikor megjelentünk a bejáratnál. Kissé bűntudatot éreztem, amiért nem mondtam neki semmit Tom állapotáról, de idő hiányában nem tehettem mást. Különben is, biztos voltam benne, hogy hozzá is hamar eljut a hír, így inkább Ericet marasztaltam egy igen csábító mondattal.
- Úgy tűnik, sokat tudsz erről a Desmondról – szóltam utána, mire lassan megállt, megfordult és kelletlenül elmosolyodott.
- Most azt várod, hogy esti mesét tartsak neked Desmond Valeekróll?
- Csak ha nem tartom fel túlságosan felségedet – feleltem egy mázsa iróniával a hangomban.
Mindenki szétszéledt az aulából Ericet, Nicolast és engem kivéve. Nicolas leült a kanapéra, feltette az egyik lábát a másik térdére, majd összekulcsolta a feje mögött az ujjait, én pedig helyet foglaltam mellette.
- Élvezet titeket hallgatni – sóhajtotta egy nagy vigyorral a képén.
- Akkor élvezkedj máson! – mordult fel Eric és hátat fordított nekem, hogy elmenjen, de visszatartottam.
- Ugyan, ne viselkedj úgy, mint egy kisgyerek!
A mondat megtette a hatását, Eric hitetlenkedve az ülőhely mellett termett és végigsimított a fekete bőrfotelen.
- Még a végén úgy tűnik, hogy én alázkodom meg – ült le a fotelbe rosszallóan a fejét ingatva. – Ha Desmond Valeek egyszer elkap, akkor inkább öld meg magad, minthogy a foglya legyél – javasolta nyomatékosan.
- Ugyan miféle szörnyeteg?
- Boszorkánymester és féj vér folyik az ereiben. Ezért lehet egyszerre hatalmas varázsereje, valamint féj mivolta miatt hihetetlen ravasz és sunyi.
- Érdekes. Láttam már féjeket korábban – jegyeztem meg. – Elképesztő, mintha a természetből szakadtak volna ki.
- Ő érdekesen értelmezi a természethez való kötődést, az biztos – szólt közbe Nicolas egyhangúan.
- Nem az a lényeg, hogy melyik fajba tartozik. Ha tetszel neki, ha nem, akkor is rabszolgasorba kényszerít. Nyilván a két végletben teljesen más feladatokat kell ellátnod – emelte a tekintetét a plafonra, mintha éppen egy nagyon fontos dolog történne arrafelé -, de nem tudom, melyik a rosszabb. Illetve, ha véletlen olyat tennél, ami neki nem tetszik, akkor élve eléget. Porból lettünk, porrá leszünk. Ő így értelmezi a kötődést a természethez.
- A boszorkánymesterek nem a szövetségeseitek?
- Desmonddal és a követőivel nem olyan rég léptünk szövetségre – húzta el a száját Eric.
- Ez neked miért nem tetszik?
- Mindegy, hogy Desmond melletted áll vagy ellened, ő maga ugyanúgy fertő marad ebben a világban.
- Ha szövetségesek vagytok, akkor miért támadtak meg benneteket?
- Valószínűleg ezt vitatjuk meg a következő gyűlésen és úgy érzem, ez a pillanat elég hamar bekövetkezik majd – állt fel a fotelből. – Na, vége a mesedélutánnak – tűnt el Eric a szemünk elől.
Nicolas vállára hajtottam a fejem, fáradtnak éreztem magam. Hiába aludtam a harc előtt, az erőm eléggé kimerült és a hasogató sérüléseim sem tették jobbá az állapotom.
- Elmegyünk pihenni egy kicsit? – kérdeztem Nicolas arcára nyomva egy puszit.
- Persze – karolta át a vállam, de felszisszentem az érintésre. – Jól vagy?
- Nincs semmi, biztosan csak egy zúzódás.
- Vedd le a kabátod! – vonta össze a szemöldökét, miközben rosszallóan méregette a vágást a jobb karomon.
Lassan lehúztam magamról a ruhadarabot és igazán sajnáltam, hogy a csata hevében az anyag több helyen is felhasadt. Nem vittem magammal sok göncöt, de a kabátom mindig megvédett a hideg ellen, most pedig ki kellett dobnom.
Az anyag felfedte a vállam, majd a karom lila foltokkal éktelenített bőrét, végül letettem az asztalra a fekete szövetet. Friss vér szivárgott a jobbomon lévő hasogató vágásból, Nicolas révült tekintete megállapodott rajta.
- Ha most megkérdezed, hogy lenyalhatod-e, felképellek – nevettem el magam zavartan az egyre kínosabbá váló helyzetben. Hirtelen nyomasztó lett a levegő, mintha elfogyott volna belőle az oxigén és hiába szívtam be, légszomjam támadt. Elhúzódtam Nicolastól. Azt hiszem, ezt nevezik túlélő ösztönnek, a testem figyelmeztetni akart a mellettem ülő veszélyes vadra.
A tekintete lassan kitisztult és megrázta a fejét, mintha valamit ki akarna belőle verni.
- Sajnálom, már két napja nem ettem – magyarázkodott, bár ő is tudta, hogy feleslegesen.
- Nem gond, csak legközelebb szólj, mikor kell odafigyelnem arra, hogy rám akarod vetni magad – próbáltam meg elviccelni a dolgot nem nagy sikerrel.
- Ugyan, szivi, én minden pillanatban rád vetném magam – jelent meg az a bizonyos mosoly a szája szegletében, amibe beleremegtem. – Most pedig szerzek neked kötszert – állt fel a kanapéról, majd felém hajolt és puha ajkait az enyémre illesztette. A szívem hevesebben kezdett el verni, a tarkójára simítottam. Szinte fájt, mikor elszakadtunk egymástól, rég nem éreztem ilyen mértékű sóvárgást senki után.
Eltűnt a szemem elől és nem sokkal később kötszer helyett egy nővel tért vissza az oldalán, aki egy dobozt tartott a kezében. Hosszú, szénfekete haját, ami kiemelte márványfehér bőrét, lófarokba kötve hordta, telt ajkait vörös rúzs emelte ki. Vagy szórakoztak velem, vagy tényleg minden vámpír jól nézett ki.
- Ingrid vagyok, én fogom ellátni a sérülésed – ült le mellém kecsesen a nő félig felém fordulva.
Erős akcentussal beszélt, bár ez még vonzóbbá tette, ezt még nőként is észrevettem. Letette az asztalra a dobozt és felnyitotta a fedelét, így felfedte a benne lévő orvosi felszerelést. Lassan végignézett rajtam barna szemével, végül minden kertelés nélkül közölte velem, hogy fürödjek meg. Nem volt lehetőségem megsértődni, hiszen igaza volt, a sebemmel csak utána foglalkozhattunk.
Nicolas hiába ajánlotta fel teljes mértékben önzetlen segítségét a fürdéssel kapcsolatban, sajnos nemet kellett neki mondanom. Lebiggyesztett ajakkal nézte végig, ahogy felmegyek a lépcsőn a szobája felé. Gyorsan letisztítottam magam ügyelve arra, hogy a víz ne nagyon érje a karomat, mert hihetetlenül marta a vágást.
Egy Nillától kölcsönkért bordó ruhában tértem vissza az aulába – hasonlított a sajátomhoz, fűzős volt az eleje és a földik ért az alja, ráadásul egy fehér alsóruhát is igényelt -, amit azért választottam, mert teljesen szabadon hagyta mindkét karom. Ingrid egy szúrós szagú folyadékkal lefertőtlenítette a sebem, felszisszentem, ahogy hozzámért. Csípte a friss vágást.
- Ha akkora nagy varázsló vagy, miért nem tudod magad meggyógyítani? – kérdezte a nő egy anyagdarabot helyezve a sebemre, majd egy másik, feltekert anyaggal pedig szorosan bekötözte a kezem.
- Nem vagyok varázsló. – A nő kíváncsi volt, de legkevésbé sem ellenséges, így a szarkazmust mellőztem. – A válasz egyszerű. Elfogyott az erőm, miközben próbáltam megmenteni a barátotok életét.
- Tom nem a barátom – vágott vissza, de habozott a mondat befejezése előtt -, hanem a társam.
Mély döbbenet suhant át az arcomon, viszont azonnal rendeztem a vonásaimat. Azok után, ahogy Nicolas Willel viselkedett, valahogy idegennek tűnt a kapcsolat egy vámpír és egy alakváltó között. Legbelül úgy hittem, ez a két faj eredendően nem bírja elviselni egymást, csak kötelességképpen tűrik meg a másikat.
- Szóval kösz, hogy megmentetted – jegyezte meg végül Ingrid zárkózottan, bár az arcom láttán halvány mosolyra szaladt a szája. – Tudom, mit akarsz mondani, de nem érdekel a véleményed, ahogy eddig a klán többi tagjáé sem. Számomra ő nem szolga vagy alsóbbrendű nálam. – Visszapakolt a dobozba és felállt.
- Ingrid… - kezdte Nicolas, de a szavába vágtam.
- Nem ítéllek el emiatt.
Válasz helyett inkább felvette a dobozt azt asztalról, majd szó nélkül otthagyott minket. Kecses léptekkel indult meg a térd fölé érő, fekete ruhájában, magassarkúja kopogott a padlón. A nő alakja elmosódott a szemem előtt, akár a friss festék, amit valaki elkent a papírlapon, végül eltűnt.
- Kicsit zárkózott az újakkal – foglalt mellettem helyet Nicolas. – Jobban érzed magad?
- Rég nem kellett bekötni a sebeimet, a lovagom mindig begyógyította – dőltem neki a kanapé támlájának. – Most Tomnak nagyobb szüksége volt rá, mint nekem.
- Ez az egyik tulajdonságod, amiért nagyon kedvellek. Mérhetetlenül önzetlen vagy. – A combomra csúsztatta a kezét, majd a fejemnek döntötte az övét. Összekulcsoltam az ujjainkat.
- És még nem is ismered az összes csodás tulajdonságomat - kacsintottam rá, bár így oldalról nem sokat láthatott belőle.
- Minél hamarabb szeretném megismerni őket – vigyorodott el egyre közelebb araszolva a számhoz.
Végül én léptem át a köztünk lévő távolságot. Gyengéden faltam cseresznyeszínű ajkait, ő pedig a nyakamat cirógatta. Beleremegtem ez érintésébe. Egy mozdulattal az ölébe kapott és magával szembe ültetett.
- Hé – motyogtam aléltan a karjai között. – Ezt ne itt – mondtam, bár a testem egyáltalán nem tiltakozott a nyílt terep ellenére sem.
- Akkor hol? – Szinte beledorombolta a szavakat az ajkaim közé.
Hosszú percekig gondolkodtam a lehetőségeken, végül az egyik legcsendesebbet választottam, ami nem a szoba volt.
- A könyvtárban.
Nicolas olyan hirtelen állt fel velem a kanapéról, hogy beleszédültem. Ijedtemben felsikkantottam, majd a szám elé kaptam a kezem.
- Ezt sosem fogom megunni, szivi – nevette el magát, miközben elindult velem az emeletre. – Hunyd le a szemed! – duruzsolta a fülembe. Beleborzongtam, ahogy az ajka a fülemet cirógatta beszéd közben és a szemem magától lecsukódott. Mire ismét kinyitottam, már a könyvtár ajtajában álltunk. Óvatosan letett, majd kinyitotta előttem az ajtót.
Odabent sötét volt, áporodott könyvek szaga lengte be a helyiséget. Nicolas feloltotta a lámpát, bár tudtam, hogy ezt csak miattam teszi, hiszen a kintről beszivárgó fény neki bőven elég volt a tisztán látáshoz. Szemben egy íróasztal foglalt helyet, aminek a két oldalán lépcsők vezettek fel a második szintre. A hatalmas ablakokat vaskos, bordó sötétítő függöny fedte, bár éjszaka lévén – hiába közeledett vészesen a hajnal - akár el is húzhatták volna őket. Biztosan csak a megszokás.
Rengeteg könyv terítette be a polcokat körbe a falakon, a helyiség mérete vetekedett a trónteremével. A mi kastélyunk is legalább ekkora könyvtárral rendelkezett, talán még nagyobbal is. Tele volt varázslatokkal és a mi történelmünkkel és egyéb hasznos történetekkel, főzetek receptjeivel.
Jobbra és balra folyosók vezettek a könyvtár többi része felé, már egyetlen pillantásból rájöhetett az ember, hogy az egész labirintus-szerűen volt felépítve.
- Mikor először jártam arra, bent a sűrűjében – mutatott balra a folyosó felé Nicolas -, egy egész napon át kerestem a kijáratot. Következő alkalommal már rákényszerültem, hogy megjegyezzem, merre mentem.
Jobbra indultunk, a könyvekkel megrakott folyosó egy társalgóba vezetett. Egy asztal foglalt helyet a szoba közepén, és két kanapé pedig az asztal két oldalán elég széles ülőrésszel, az oldalsó falakkal párhuzamosan. Ugyanis a szemközti falat szintén egy hatalmas befüggönyözött ablak foglalta el. Áporodott szag ült meg odabent, a könyvek mégis nyugtató hatással voltak rám.
Azonnal elfoglaltam az egyik fekete kanapét, hosszan elnyúltam rajta. Nicolas leült és az ölébe vonva a fejem cirógatni kezdte a hajam.
- Így kényelmes? – kérdezte mosolyogva.
- Tökéletes – nyomtam egy csókot a combjára.
Elégedetten folytatta előbbi tevékenységét, közben folyamatosan a szemembe nézett.
- Nem sokszor vallom be, de halálra rémültem, mikor elhatároztad, hogy meg akarsz verekedni azzal a boszorkánymesterrel. A gondolat, hogy elveszíthettelek volna… - A mondat a levegőben lógva maradt.
- Olyan lehetőség nem volt, valamiért élve kellettem neki.
- Jó ízlése volt a fickónak – vigyorodott el, majd rám kacsintott.
- Legalább ezzel ne szórakozz már! – ültem fel megjátszva a sértődöttet.
- Eszemben sincs, szivi – húzódott közelebb hozzám a kanapén, átkarolta a vállam. Éreztem a tekintetét magamon és a szűnni nem akaró mosolyát. Megszokásból tett lélegzetvételei cirógatták a fülem, remegés futott át rajtam.
- Akkor mi jár az eszedben? – kérdeztem incselkedően, majd az alsó ajkamba harapva félig felé néztem.
Egy sokat mondó mosollyal ajándékozott meg válaszként, bár amúgy sem kellettek volna a szavak, hogy kifejezzék, mi vagy ki vert tábort a fejében. Én.
- Nehogy azt hidd, hogy elszállt az előbbi ihletem – mosolyodott el, majd az arcomra simított. Felállt és egy pillanatra eltűnt, de mire utána szólhattam volna, már vissza is tért. – Gondoskodtam róla, hogy ne zavarhassanak minket – kezdte el felhúzni a hasán a pólóját, közben ringó csípővel közelített felém, mintha táncolna. Lassan levette a ruhadarabot, majd megpörgette a feje fölött és felém dobta.
Vér szökött az arcomba és valamiért próbáltam nem folyamatosan bámulni a tökéletesen kidolgozott mellkasát. Elfordítottam a tekintetem, de mire visszanéztem rá, már előttem állt.
- Mi az, szivi? Senki sem sztriptízelt még neked? – kérdezte meglepődést színlelve, de meg sem várta a válaszomat, hanem az állam alá nyúlva felemelte a fejem, hogy jobban hozzáférjen az ajkaimhoz.
Hosszan ízlelgettük egymást, karjaimat a nyakára fontam és egy puha tincsével játszadoztam közben. A derekamra fogva közelebbhúzott magához, egész testemmel az övéhez feszültem. A keze különböző táncokat járt el a hátamon, néha a fenekemre tévedt, amitől egy kicsit megugrottam, hiszen furcsa érzés volt valakivel ismét ilyen intim helyzetben lenni.
Ajka a nyakamra vándorolt és ott kényeztette a puha bőrömet, a nyelve elkalandozott rajta egy ideig. A gyengéd csókoktól a nyakamon libabőrös lettem és bizsergés futott át minden porcikámon. A szemfoga egyik pillanatról a másikra előbújt a szájában és végig karcolta a bőrömet. Összerezzentem és felpattant a szemem, minden izmom megfeszült.
- Nyugalom, nincs semmi gond – simogatta meg a derekamat. – Soha nem emelek rád fogat, szivi – mosolyodott el, de a tekintete komoly maradt. – Legalábbis addig, amíg te nem kéred.
Többnyire nevetségesen hatott a szóhasználata, majdnem el is nevettem magam. A szándéka sikeres volt, kezdtem ismét ellazulni.
- El tudod tüntetni a szádból? – kérdeztem halkan, de amint kimondtam, tudtam, hogy lehetetlen dolgot kérdek.
- Sajnos nem. Visszahúzhatom, de újra kijönne, mondjuk úgy félpercenként – tekerte rá az ujjára az egyik hajtincsem. – Mindig ez van, ha ilyen jó a társaságom.
Nyeltem egyet kelletlenül, próbáltam elfogadni, hogy a szemfogak nem fognak visszahúzódni, még az én kedvemért sem. Legyűrtem a kezdetleges félelmemet és magamhoz vontam Nicolast, aki végigsimított a két vállamon, a nyakamon és úgy tartotta a fejem, akár egy kelyhet szokás. Mélyen a szemembe nézett, mintha a lelkembe látna. A tekintetében volt valami ősi, ösztönös, valami vágyakozó és tüzes.
A kezével megindult a mellemen helyet foglaló masniig, amit egy gyengéd mozdulattal kibontott, majd elöl meglazította rajtam a testemre feszülő fűzőt. Az első pár lukból még ki is húzta a kötőt, hogy aztán könnyebben bújhassak ki az anyagból. Egy kicsit ugyan Nicolas rásegített az elején, de aztán hagytam, hogy a bordó felsőruhám a földre hulljon. Zavarba hozott a pillantása, ahogy végignézett rajtam. Úgy éreztem, a fehér alsóruhám szinte alig takar valamit, talán így is volt.
A mellkasomra tette a kezét és lesimított a mellemen át a combomig, szinte beleremegett a lábam az érintésébe. Szóra nyitottam a számat, de rájöttem, hogy igazából nem tudok mit mondani. A szívem rohamvágtában vert és tudtam, ezt ő is érzi a bőrömön át.
- Izgulsz? – kérdezte, bár a tekintete még mindig a testemen kalandozott.
- Egy kicsit – nyögtem ki végül, mikor sikerült összekaparnom valahonnan a saját hangom.
- Ne félj, minden vágyam, hogy örömet okozzak neked – lépett hozzám közelebb. – Olyan tökéletes vagy, Greta – tette hozzá elfúló hangon, miközben az arcomra simított.
Nicolas ismét lágyan az ajkaimra hajolt, hosszan és forrón öleltük egymást. Vágyakozón belenyögtem a csókunkba, majd egy félénk mozdulattal az ágyékára simítottam, amitől rendesen beindult. Egyre vadabbul tépte az ajkaimat, majd anélkül, hogy elszakadt volna tőlem kicsatolta az övét és a nadrágja már a földre is került. A szemembe nézve megfogta az alsóruhámat az oldalamnál.
- Szabad? – kérdezte, de nekem csak egy bólintásra telt.
Nyeltem egyet.
A hosszú fürtjeim fátyolként omlottak a vállamra, ahogy áthúzta a fejemen a ruhadarabot. Azt hittem, végig legelteti majd a szemét rajtam, de nem így történt, az ajkamra tapadt, mielőtt még lett volna időm még jobban zavarba jönni. A kezeit a derekamon pihentette egyre jobban hátrafelé irányítva engem. Ahogy a vádlim nekikoccant a kanapénak, ledöntött rá, ő pedig fölém magasodott. Hevesen csókolt mindvégig, birtoklóan, éreztem az arcomon a szapora lélegzetvételeit.
A kanapén szerencsére bőven volt hely, így nem volt annyira kényelmetlen, mint, amire számítottam. Gyengéden végigsimított az oldalam meztelen bőrén. Dudorodó alsónadrágja hozzám feszült és egész testemet átjárta a forróság. Lassan lekerült rólunk a maradék ruha is, majd az ujjaival a combjaim közé simított, hogy azzal is kényeztessen. Rásegített, hogy könnyebb legyen az útja befelé.
Hihetetlen érzés volt végre teljesen összeolvadni vele, egy ütemre mozgott a testünk. Átkaroltam, hogy minden porcikám az övéhez érjen és belemélyesztettem a körmömet a hátába. Az idő szinte megállt körülöttünk, zsibbadt a testem. Ahogy telt az idő, egyre intenzívebb hullámokban rohamoztak meg az érzések minden mozdulata után, teljesen egymásra voltunk hangolódva.
Pihegve feküdtem a kanapén anyaszült meztelenül a fehér plafont bámulva. Még túl nagy volt az extázis ahhoz, hogy zavarban érezzem magam az engem fürkésző tekintetétől. A karjai közé bújva éreztem a teste hűvösét, a csiga tempóban dobogó szívét. Azonban hamarosan elszállt az, ami elterelte a figyelmemet a csupaszságomról, így lassan felültem és a földet bámulva elkezdtem felvenni a ruháimat. Nicolas a kezemre tette az övét és megvárta, hogy a szemébe nézzek.
- Nincs miért szégyenkezned, szivi – mosolyodott el bíztatóan, mintha a gondolataimban olvasna.
Örültem, amiért azt éreztem, hogy úgy fogad el, amilyen vagyok, és nem akar megváltoztatni rajtam semmit. Mégis felöltöztem, hiszen nem maradhattam örökre meztelen. Nicolas a vámpírtempónak köszönhetően jóval gyorsabban vette magára a ruháit, mint én.
- Szükséged van valamire? - ült le mellém a kanapéra és átkarolta a vállamat.
- Kezdek éhes lenni, szóval kaját elfogadnék – vallottam be, de a hasam korgása is bizonyította az állításomat.
- Hozok neked valamit a városból, te csak pihenj, szivi – nyomott egy csókot az ajkaimra.
- El tudok menni, nem kell kiszolgálnod – álltam fel a kanapéról, de visszahúzott maga mellé.
- Megmentetted az életem – simított az arcomra. – Ennyit megérdemelsz, amúgy is szívesen hozok neked kaját. Ez nem kerül fáradtságba – ölelt magához.
Végre ismét úgy éreztem, nem vagyok többé eltörve, mintha minden régi sérülésemet begyógyította volna az, hogy Nicolas mellettem volt. Ezért nem lehettem neki elég hálás. Boldog voltam.
- Ezerszer megtenném – bújtam hozzá.
- Egy órán belül itt leszek, keresek valamit, ami tetszeni fog, szivi – csókolt meg utoljára, mielőtt elhagyta volna a könyvtárat.
A számhoz kaptam a kezem, ajkainak emléke még mindig ott égett rajtam. Folyamatosan vigyorogtam, mint egy idióta, elégedetten elterültem a kanapén. Ahogy az ablak felé fordultam, egy alakot láttam meg, a sötétítő függönyök között leselkedett ki a külvilágra. Ijedtemben végigfutott a hátamon a hideg, megrezzentem.
- Már büszke vagy magadra? – kérdezte az alak, egy percbe telt csupán, hogy felismerjem a gunyoros hang tulajdonosát.
- Mit keresel itt, Ellion? – álltam fel, de nem mentem oda hozzá, inkább tartottama távolságot. Egy kis részem valamiért szégyenkezett a lovagom előtt azért, amit tettem, mégis elhessegettem inkább a felesleges és indokolatlan gondolatokat.
- Azt hiszed, ez örökké fog tartani? – A mutatóujjával pont annyira húzta el a sötétítőt, hogy mindkét szemével kiláthasson az ablakon.
Nem értettem, miért jelent meg. Összezavart, mert nem tudtam, mit akar abban a helyzetben, ráadásul pontosan tisztában voltam vele, hogy mindent hallott.
- Miért utálod ennyire Nicolast? – tértem rá a lényegre.
Ellion teste megfeszült, majd lassan felém fordult.
- Mert tönkretesz téged – mordult fel. Lovagsága ellenére nem az a fajta volt, aki egy pillanatra is leplezni akarta az indulatosságát, pedig a legtöbb helyzetből sokkal jobban jött volna ki. Régebben nem viselkedett így velem – habár elég sokat vitatkoztunk akkor is -, de idővel egyre rosszabb lett.
A kijelentése után éreztem, ahogy egyik pillanatról a másikra elborul az agyam. Igen, a legtöbb esetben felülkerekedett bennem a düh, hiába küzdöttem ellene. Abban a pillanatban egyáltalán nem is akartam küzdeni ellene.
- Te tettél tönkre, nem ő – dobbantottam egyet a lábammal a talajon, mintha egy hajszálnyit is sikerülne ezzel levezetni a feldúltságomból, de nem így történt.
- Miről beszélsz már megint? – tárta szét a kezeit értetlenül.
Válasz helyett elfordítottam róla a tekintetem, hiszen pontosan tudta, miről van szó, legfeljebb az nem jutott el hozzá, hogy én is tisztában vagyok vele. Nem akartam erről beszélni, magától kellett volna rájönnie az okaimra.
- Ugyan! – csattant fel. – Hiszen azt se tudjuk, hogy kik ezek, mégis úgy viselkedsz, mintha máris közéjük tartoznál. Azt óhajtod, hogy kiadjuk a titkainkat? Nekik? – háborgott tovább. Az utolsó szó minden betűjét a legmélységesebb undorral ejtette ki, amit valaha hallottam azelőtt, közben végig engem nézett. Az arcvonásait eltorzította a harag és a megvetés. – Mert tudod, hogy az lesz a vége. Kérdezősködni fognak.
– Nem bírod elviselni, hogy boldog vagyok itt, igaz? – dörrentem rá. Itt egyáltalán nem a titkainkról volt szó, azokat úgyis megőriztük volna.
- Mégis, hogy bírnám, ha összeállsz egy ilyen - kutatott a helyes szó után szüntelen undorral a képén - agyarassal? Egy ilyen ocsmány, alattomos féreggel, aki valószínűleg csak kihasználja a naivitásod?
- Féltékeny vagy, igaz? – mosolyodtam el kárörvendően, bár egyáltalán nem élveztem a helyzetet. Talán csak egy kicsit. – Fájt végighallgatni, ahogy együtt vagyunk?
- Szóval azért feküdtél le vele, hogy engem idegesíts? – vágott vissza felhúzott szemöldökkel, de a tekintetéből sütött, hogy marhára elégedett saját magával.
- Ha tudni akarod, vele sokkal jobb volt, mint veled.
- Most komolyan arról kezdünk el beszélni, kinek nagyobb? – forgatta meg a szemét.
Válasz nélkül hagytam, egyszerűen nem találtam a megfelelő szavakat. Ökölbe szorítottam a kezem és a számba haraptam belülről, hogy próbáljam elvezetni a feltörni vágyakozó dührohamot. Nem érdemelte meg, hogy felhúzzam magam miatta, mégsem tudtam parancsolni az indulatomnak.
- Ha tudni akarod, nem a tied – fordítottam neki hátat és megindultam az ajtó felé. Elegem lett az értelmetlen vitából.
Utánam jött, majd rámarkolt a karomra, nem engedett elmenni. Hiába rángattam a végtagomat, a szorítása csak egyre erősebb lett, de nem annyira, hogy fájjon.
- Eressz el! – szűrtem a fogaim közt, próbáltam lefejteni magamról az ujjait, persze sikertelenül.
- Neked meg mi bajod van velem? Amit mondtál akkor, mikor harcoltunk… - kezdett bele a mondatba végül, mégis befejezetlenül hagyta.
Felhagytam a szökési próbálkozásaimmal. Mereven a padlót bámultam és kerestem a szavakat, amikkel ki tudnám fejezni a bennem kavargó gondolatokat. Ráhagytam, mert nem érdemelte meg a szép fogalmazást, ugyanolyan dühös hangvételben folytattam.
- Tudod, hosszú fekete hajú, nagymellű kereskedésvezető. A nevére már nem emlékszem, de nem is érdekelt onnantól, hogy láttalak titeket együtt. – Szünetet tartottam és néztem, ahogy Ellion arcán átsuhan a felismerés apró szikrája, majd döbbenten mered rám szótlanul. – Nem azért adtam oda magam Nicolasnak, hogy téged idegesítselek – váltottam kimértebb hangvételre. – Azonban remélem, neked is legalább annyira fájt, mint mikor nekem kellett végig néznem téged meg azt a másik nőt.
Elengedte a kezem, rendezte a vonásait.
- Az csak munka volt.
- Ezt csináltad mellékállásban? Hát ez fantasztikus.
- A király utasított rá, hogy megtegyem – felelte rezzenéstelen arccal.
- Az apám? – hitetlenkedtem.
- A kereskedőnő ezt akarta fizetségül az árujáért. Az apád azt mondta, ha ezt teljesítem neki, akkor együtt lehetünk – nyúlt felém, hogy megsimítsa a vállam a mozdulat közepén mégis megállt.
Egyszerűen lefagytam, nem tudtam elhinni, hogy az apám ilyet kérjen tőle, mikor tudta, mennyire szeretem Elliont. Sosem szívlelte a gondolatot, hogy egy olyan férfit szerettem, akit állítása szerint nem kellett volna.
- Ne nyúlj hozzám! – böktem ki végül, a szemembe könnyek szöktek.
- Én… - kezdte, de belé fojtottam a szót.
- Nem kellett volna megtenned neki. Miért nem bíztál bennem annyira, hogy rám hagyd a dolgok intézését? – kiabáltam rá egyre hangosabban, kövér, sós cseppek öntötték el az arcom. – Szerinted apám nem tudta előre, hogy meg fogom látni? Pont te vagy az, akinek tisztában kellene lennie azzal, hogy ő semmit sem csinált ok nélkül.
Szaggatottan ejtettem ki a szavakat. Annyira dühös voltam, hogy nehezen ment az összefüggő beszéd. Letöröltem a könnyeimet és próbáltam lenyugtatni magam.
- Gondolod, én nem szenvedtem az előbb, mikor végig hallgattam azt, amit csináltatok? – morogta.
- Odaadtad magad valaki másnak, miközben velem voltál. Én most vele járok – magyaráztam, mintha ez magától értetődő lenne.
Nem akarta mutatni, de én láttam rajta, mennyire fájnak neki a szavaim.
- Annyira sajnálom, Greta – lépett közelebb, de nem ért hozzám.
- Hát még én.
Tényleg így éreztem. Ellion szó nélkül magához rántott és az ajkaimra tapadt vadul és vágyakozóan. Annyira meglepődtem, hogy először nem tudtam mit reagálni, végül lassan lecsukódott a szemem és belementem a csókcsatába. Elmélyültünk egymásban, majd egy pillanatra felvillant a lelki szemeim előtt, milyen jó lenne a karjaiba omolva folytatni ezt, de túl hamar rá kellett jönnöm, hogy nem szabad ezt tennem.
Ellöktem magamtól és olyan pofonnal ajándékoztam meg a kis akcióját, hogy belesajdult a tenyerem.
- Én azt hittem, hogy így már minden rendben van köztünk – nézett rám megilletődve.
- Rosszul hitted. Menj el innen! Mindent összezavarsz.
- Azért, mert még mindig szeretsz engem – erősködött Ellion -, ahogy én is szeretlek téged. Minden nappal egyre jobban.
A szívem a torkomban dobogott, a szavai bűnös érzésekkel töltöttek meg, de ki kellett magamból űznöm őket. Hiszen Nicolast szerettem.
- Ne álltasd magad olyannal, ami nem igaz! – fordítottam el róla a tekintetem, mert ezeket a szavakat nem tudtam volna a szemébe mondani. – Nem szeretlek már.
- De igen! Éreztem abból, ahogy az előbb visszacsókoltál.
- Megkönnyítem a dolgod – nyúltam a karkötőmhöz. – Ezt már rég meg kellett volna tennem.
Tudtam, hogy nincs visszaút abból, amire készülök, de nem volt más választásom. Nem akartam visszamenni hozzá, viszont féltem, hogy ha mellettem marad, akkor esetleg elcsábulnék a félig ártatlanságának tudatában.
Megfogtam a rubin medált a karkötőmön.
- Feloldozlak a szolgálatod alól – mondtam el a megfelelő szavakat a démonok nyelvén, végül letéptem a medált. Kihunyt belőle a fény. – Most már szabad vagy.
Nem akartam, hogy elhagyjon. A rosszullét kerülgetett, mikor arra gondoltam, hogy kilép az ajtón és soha többé nem láthatom viszont. Ez volt a világ legönzőbb érzése, tudom, de képtelen voltam a szívemnek parancsolni. Megváltoztatta az életemet, nélküle talán sosem tapasztaltam volna meg a határtalan és igaz szerelmet. Akkor lettem volna igazán nagy senki, ha nem találkozok vele, mégsem ezekről az érzésekről győzhették meg a szavaim.
- Bárcsak sosem találkoztam volna veled – szorítottam ökölbe a kezem, a körmömet belevájtam a tenyerembe. Azért mondtam ezt neki, hogy biztosan elmenjen és a fájdalom kitisztította az elmém.
A könyvespolcot néztem a jobb oldali falon, a nap első sugarai már megvilágították a könyveket a sötétítőfüggöny résén keresztül, eljött a hajnal. Sarkon fordultam, majd szinte futva mentem el a kijáratig. Feltéptem az ajtót, ahol Nicolasszal találtam szembe magam, félretolt az ajtóból.
- Mi a pokol folyik itt? – kérdezte tágra nyílt szemekkel Nicolas, ahogy bemasírozott Ellionhoz. Utána siettem.
A hangja késként hasította át a köztünk lévő távolságot. Megborzongtam. Néma csend volt a helyiségben, mintha Ellion nem találta volna a szavakat. Olyan megtörtnek tűnt, sebezhetőnek, azonban gyorsan magára húzta ismét az álarcát.
Nicolas elém állt nekem háttal, hogy Ellion szemébe nézhessen – gondoltam én.
- Lehet, hogy nem gondoltál bele, de ennek az alattomos féregnek például elég jó füle van. Semmi jogod így beszélni vele! – szűrte a szavakat a fogai közt Nicolas, miközben állkapcsát összeszorította és minden izma megfeszült, láttam a pólóján keresztül.
- Semmi jogom? – kérdezte Ellion tettetett meglepettséggel. - Korántsem. A saját szájával mondta, hogy nyugodtan fejezzük ki a nemtetszésünket. Hát én épp így tettem.
Féltem tőle, hogy megint egymásnak esnek, így erősen törtem a fejem valami megbékítő szövegen. Azonban Nicolas sóhajtott egyet, majd elszállt a feszültsége, mintha soha nem is létezett volna. Megfogta a kezem.
- Azt mondta, hogy szabad vagy – intézte a szavakat Ellionhoz. – Csak tűnj el innen végre!
 Nicolas kivezetett a könyvtárból, majd becsukta maga mögött az ajtót.
- Itt a kaja – lóbálta meg előttem a zacskót. – Minden rendben? – kérdezte gyengéden az arcomra simítva, mivel láthatta, hogy nem igazán vidít fel az étel látványa. Ráadásul a sírásom után fogalmam sem volt, hogyan nézhettem ki.
- Persze – mosolyodtam el kelletlenül.
- Akarsz beszélni róla? – karolta át a vállam.
- Valószínűleg a lényeget hallhattad.
- Igen, ez a vadbarom megcsalt téged – foglalta össze a beszélgetésünket.
- Ja.
- Hé – fordított szembe magával. – Én mindig melletted leszek – nyomott egy puszit a számra. – Elment. Nem kell többé miatta aggódnod.
- Akármilyen szemét is volt velem, mindig hiányozni fog – haraptam bele a szám belső felébe, hogy ne adjam át magam a könnyeknek. – A kötelék teszi, amit az előbb feltéptem odabent – folytattam, miután összeszedtem magam valamennyire. – Ez ilyen ősi dolog.
Elindultunk a szobánk felé, az állkapcsomat összeszorítva próbáltam meg nem elbőgni magam. Nicolas nyugtatóan simogatta a hátam egész úton, megkímélt az ostoba kérdésektől. A legfontosabbat már úgyis megválaszoltam, ráadásul szavak nélkül: Nicolast választottam.
Ellion tényleg elment. Egy szó nélkül eltűnt és semmi nem maradt utána. Az ezt követő héten szinte végig a könyvtárban éltem, varázskönyveket bújtam reggeltől estig. El akartam magam foglalni, hogy a volt lovagom hiánya ne tűnjön fel annyira. Hát elég rosszul ment.
Sikerült Nicolasnak néha kirángatnia a szabad levegőre, elmentünk együtt enni, nyomoztunk a birtok körül. Bizonyítékokat kerestünk arra, hogy kik lehettek a támadók, hátha rájövünk, miért akart az illető magával vinni. Nagyjából semmire nem mentünk, mivel úgy feltakarítottak a csata színhelyén, hogy még a kidőlt fákat is eltűntették. Ez az alaposság már önmagában is furcsán hatott.
A következő nap mindenkit behívattak a trónterembe, ami szokatlanul kicsinek tűnt a rengeteg vámpír jelenléte miatt. Pont a szimatolásunk után rendeztek megbeszélést, milyen érdekes. Felkészültem a felszínes kioktatásra.
- A minap történt egy kis baleset – állt fel Cornelius a trónjáról, a hangja azonnal elcsitította a morajló tömeget. – Új szövetségeseink látogatóba jöttek hozzánk, de sajnos nem értesítettek minket az érkezésükről, ezért az aznapi őrjárat ellenségnek hitte őket. – Megállt egy pillanatra a beszédével és nekem ez az idő pont eszembe juttatta a leglényegesebb dolgot az üggyel kapcsolatban. Én kellettem nekik. - Mivel egyik követ sem tért haza – folytatta Cornelius -, a szövetségeseink megkérdőjelezték a szavam, amit nem tűrök el, de ez alkalommal megbocsájtottam a félreértés miatt. Azóta rendeztük a kapcsolatot és új követek érkeztek a birtokra – intett Cornelius az ajtó mellett álló két vámpírnak, akik szó nélkül kinyitották a kaput.
Négy alak masírozott be a terembe merev testtartással és tekintettel. Határozott léptekkel kerültek egyre közelebb a trónushoz, a vámpírok serege ketté nyílt előttük. A jövevények cipőkopogása vészjóslóan visszhangzott a csendessé vált teremben.
- Remélem, ezúttal nem úgy sül majd el a dolog, mint legutóbb – szólalt meg a zöld bőrű, ő állt meg legelöl. A hangja recsegett, mintha valami éppen ripityára törne. Fekete haja a vállát söpörte, éppen eltakarta az ezüst tetoválások egyikének a felét, puha ívben tűnt el a minta a hajtömeg mögött.
- Félreértés történt. – Cornelius lágyan szólalt meg, mégis éreztem rajta a leheletnyi távolságtartást.
Tehát tart valamitől. Az rossz nem lehet – nyugtáztam magamban. – Vagy még annál is rosszabb.
- Essünk túl az üzleten minél hamarabb – sóhajtotta a férfi, akinek aranyszínű bőrét tompán világította meg a benti mesterséges fény. Az arca formája inkább hasonlított egy párducéra, mint egy emberére, a homlokából pedig két apró szarv állt ki. Sosem láttam még ilyet azelőtt.
A másik két idegen férfi csendben, kifejezéstelen arccal álltak a zöld és az aranybőrű mögött, ők egészen emberinek néztek ki. Csupán a sárgán felvillanó macskaszemük árulta el, hogy ők is a varázsvilághoz tartoznak.
- Itt a szerződés – csettintett egyet a zöldbőrű. Kék füst kíséretében megjelent előtte a levegőben egy darab papír, amit egy hirtelen mozdulattal két ujja közé csípett. – A lányért cserébe, ahogy megbeszéltük – nyújtotta oda Corneliusnak, a vámpír pedig olyan gyorsan vette azt magához, mintha attól félne, eltűnik a papír, ha nem szorítja a saját markába. – Aláírva – tette hozzá az idegen.
- Te eladtál engem? – kérdeztem hitetlenkedve. A részletek összeálltak a fejemben és már láttam az egész képet. – Azért mészároltad le a családom, hogy utánad jöjjek?
- Okos vagy, bár azt hittem, hamarabb kitalálod a szándékaimat – sóhajtott fel gondterhelten Cornelius.
- Mégis hogy tehetted ezt, vámpír? – kiáltottam fel fellobbanó haraggal a szívemben. - Azért ölted meg őket, hogy idecsalj engem a Földre és átadj engem ennek a Desmond akárkinek, igaz?
- A barátaim voltak, de meg kellett védenem a saját családomat – mutatott körbe a termen. – A szövetség nélkül komoly bajban lettünk volna. Négy élet több százéval szemben nekem nem nagy ár.
- Nem nagy ár? – hitetlenkedtem. - Tehát nem bántál meg semmit? – léptem felé, de Nicolas visszatartott megragadva a karom. A hangomból nem tűnt el a gyűlölet szemernyi morzsája sem.
- Egyetlen pillanatra sem – lépett hozzám, az arcomra tette a kezét.
- Ha még egyszer megpróbálsz hozzám érni, a szavamat adom, hogy akkor nem állok meg a karóig – löktem el Cornelius kezét magamtól.
- Elég az időhúzásból! – dörrent rám az aranybőrű. Intett a fejével, mire a két emberkinézetű társa karon ragadott és elkezdett erőszakkal kifelé vonszolni a teremből.
- Nem viszitek sehová! – állt meg előttünk Nicolas kieresztett szemfogakkal, támadó pozícióban.
A zöldbőrű legyintett egyet a kézfejével, ezzel berepítette Nicolast a tömegbe. Legalább öt vámpír fogta le, mire könnyek szöktek a szemembe. Nekem itt volt a végem. Négy boszorkánymesterrel egyedül nem tudtam mit kezdeni szemtől szemben, ráadásul a vámpírok is azt akarták, hogy engem elvigyenek.
Feladtam. Elegem lett abból, hogy azzal a szemétládával kelljen egy fedél alatt élnem, aki elvette tőlem a családomat, a menekülés lehetősége pedig elég csekély volt számomra. Nem lettem volna képes megölni Corneliust, ahhoz túl sokan vigyázták azt a nyomorult életét. Valószínűbbnek tartottam, hogy a négy alaktól megszökök majd út közben, így rögtön ezt kezdtem el tervezgetni.
- Nicolas, hagyd! – mosolyodtam el fáradtan. – Én most elmegyek velük, de te nem jöhetsz utánam. Megígéred nekem?
Meghalt volna, ha ellenkezik a klánjával, akármennyire is Cornelius kegyeltjének számított. Nem tehettem tönkre az életét. Ráadásul ketten szintúgy esélytelenül álltunk volna mindenki mással szemben, még akkor is, ha előhívom a lovagjaimat.
- Azt kéred, hogy hagyjalak cserben? – kérdezte értetlenül.
- Inkább azt, hogy ne akarj meghalni értem feleslegesen. Szóval a szavadat adod nekem?
Hosszú csend következett, láttam rajta, hogy nem fűlik ehhez a foga, mégis azt a választ kaptam, amire vártam.
- A szavamat adom.
- Köszönöm – fogadtam mosollyal, majd a boszorkánymesterekhez fordultam. - Eleresztenétek végre? Veletek megyek, csak ne roppantsatok már össze!
Egymásra néztek, végül a két színesbőrűre. Az egyik lassan bólintott, mire a szorítás a karomon enyhülni kezdett, végül elengedtek. Sarkon fordultam és egyenletes léptekkel megindultam kifelé.
- Mégis hová mennél? – szólt utánam Cornelius derűsen, a hangja mégis határozott volt és betöltötte az egész teret, akár a mennydörgés.
- Összeszedem a cuccaimat, aztán meg a fűszínű fickóval és a barátaival tartok. Van valami problémád ezzel? – kiáltottam neki válaszul vissza sem nézve, egyszerűen kisétáltam a trónteremből. Ők pedig hagyták. Az emberkinézetűek mégis utánam jöttek.
A lábaim lassúnak és nehéznek tűntek, egy örökkévalóságig tartott, mire a szobánkba értünk. Nem sok holmit vittem magammal, de mindre szükségem volt. Átöltöztem a saját ruhámba, majd a táskámba tömtem mindenemet.
Kifelé menet csatlakozott hozzánk a másik kettő is, úgy vettek körbe, akár négy őr. Az aulában összefutottunk egy olyan személlyel, akiről azt hittem, hogy már régen elhagyta a birtokot. Ellion állt előttem és láttam rajta, éppen elő akarja hívni az erejét.
- Ne! – állítottam meg. – Velük megyek, te pedig hagyni fogod – utasítottam.
- Már nem állok a hatalmad alatt, azt csinálok, amit akarok – mordult fel Ellion. – Különben is, hol a nagy szerelmed, hogy megvédjen téged minden bajtól? – kérdezte maró gúnnyal a hangjában.
- Neki is ugyanazt mondtam, mint neked – feleltem, de nem néztem rá.
- Csak úgy feladta? Bátor dolog – nevette el magát cinikusan.
- Látod? Mégis jobban szeretem őt, mint téged bármikor az életemben – mondtam ki azokat a szavakat, amikkel tudtam, hogy fájdalmat okozok a szívének. Azt akartam, hogy egy olyan csodás életet éljen le, ami nekünk sosem adatott meg, de tudtam, ha velem jön, akkor az egyetlen dolog, amit kapni fog, az a halál.
Hazudtam neki, hogy elmenjen. Végleg.

A tervem viszont mégsem vált be. Amint kiléptünk a főkapun és az becsukódott mögöttünk, a zöldbőrű csettintett egyet az ujjával. Elsőtétült előttem a világ.

4 megjegyzés:

  1. Szia nagyon jó lett ez a rész is ;) remélem hamar lesz kövi rész :) remélem Nicolas utána megy :(

    VálaszTörlés
  2. szia. nagyom jó lett, mikorra várható a kövi rész?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Köszi, már fenn van a 10. fejezet, most frissítettem a Fejezetek menüpontban is. :) Köszönöm, hogy olvasol, xoxo B.-

      Törlés