Nos igen, a fejezet átcsúszott februárra, de remélem ez nem szegi kedveteket az olvasásban. :) Jó szórakozást!^^
5. fejezet
Ösztön
A
|
bizarr erődítményre meredve hallottam,
amint kinyílt a kocsi ajtaja, és mire odapillantottam, a roppant tréfás
kedvében lévő útitársam már ott volt, felém nyújtva a kezét, hogy segítsen
kiszállni.
- Biztos jó
helyen járunk? – kérdeztem, miközben Nicolas kisegített az autóból.
- Klassz,
nem? Tisztára olyan, mint az Addams Family-ben – kísért az ajtóhoz.
- Mi az az
Addams Family? – kérdeztem vissza kíváncsian, sose hallottam még róla korábban.
- Mindegy – legyintett,
majd elvigyorodott.
Tisztában
voltam vele, hogy egy vámpírokkal teli fészekbe készülök bemenni, mégsem
szabadott meghátrálnom. Úgy éreztem, jó felé járok a kutatásomban, ha viszont
visszafordultam volna, akkor minden esélyem elszáll a gyilkos keresésének ügyében.
Hiszen szinte lehetetlen volt az, hogy egy több száz főt számláló klánban senki
se tudjon semmit.
Nicolas kopogás
nélkül nyitott be a kastélyba, előre engedett engem és Dakotát.
Bizonytalanul léptem át a küszöböt, azonban azt hittem, káprázik a szemem,
amint végigfuttattam a tekintetem a helyiségen. A padló fehérben, a függönyök
vörösben, a bútorok feketében úsztak. Elnéztem jobbra egy társalgószerű
helyiségbe, ahol ugyanezek a színek uralkodtak. Érintés nélkül is tudtam, hogy
a sötétítő függönyök bársonyból készültek, a fotelek és a dívány bőrborításúak
voltak.
Nicolas
észrevehette a nagy meglepődöttségemet, mivel megforgatta a szemét.
- Miért
hiszi azt mindenki, hogy valami irdatlan koszos, pókhálós, ezeréves, lepukkant helyen
élünk, büdös koporsókban alszunk, és szétcincált hullákat tartunk a kertben? –
kérdezte felháborodást színlelve, egy apró mosoly mégis megbújt a szája
szélében.
- Talán
azért, mert régen így is volt? – kérdeztem vissza, mintha ez magától értetődő
lenne.
Nevetés tört
ki a karkötőmből, miután a vörös kő felizzott rajta.
- Ezt aztán
jól megkaptad, hősszerelmes - szólalt meg két nevetés között egy bársonyos,
mély hang. – Meddig folytatod még ezt a színjátékot, Greta? Az képtelenség,
hogy egy ilyen alak kelljen neked.
- Ez mind
szép és jó, de nem kérdeztem a véleményedet, Ellion.
Nicolasnak
akkor még nem beszéltem az örökségemről, amiben a csuklómon lévő lánc, a rajta
lévő kilenc kővel igen nagy szerepet töltött be. Féltem, hogy visszaélne az
információkkal, nem nyerte el eléggé a bizalmamat.
- Én igazán
megértem, hogy a karkötő tabu-téma, de ez a valami beszél. Mi több, egyre
bunkóbb lesz – fordult felém Nicolas összeráncolt homlokkal.
- Hiába
beszélek neki, mintha meg sem hallaná – tartottam fel a tenyereimet védekezőn.
Innentől lezártnak tekintettem a témát egyelőre.
A hatalmas
helyiségnek, amiben álltunk fehér falai voltak, a plafonról pedig egy óriási
arany csillár lógott le kristálydíszítéssel. A kastély három szintből állt,
mindegyik külön egymástól. Az aulából felfelé nézve márványkorlátokat lehetett
látni az emeletek padlójának széléhez rögzítve. Ugyanilyen fehér márványból
készültek a lépcsők és a padló is. Az aulát jobbról körülölelő lépcsősora a
második emeletre vezetett, míg a baloldali lépcsősor szinte ennek a tükörképe
volt, csak az tovább folytatódott és egészen felvitt a harmadikra, a második
emeletet kihagyva. Mindkét oldalsó lépcsősor először az első emeletre vezetett
– ahonnan csigalépcsők irányítottak a további emeletekre -, ami olyan volt,
mint egy beltéri erkély, innen pedig ajtók nyíltak az épület többi részét
rejtve maguk mögött.
Felmentünk a
harmadikra a fokokat beterítő vörös szőnyegen, a tetejénél pedig balra
fordultunk. A korláton átnézve láthattuk a lenti aulát és az óriási kristályos
csillárt, majd továbbmentünk egy széles folyosóra, ahonnan újabb folyosók és
szobák nyíltak.
Először jobbra, majd balra fordultunk és meg sem álltunk a folyosó végéig.
- Ez az én
szobám, szivi. Érezd magad otthon – nyitotta ki az előttünk álló ajtót Nicolas.
A helyiség
hatalmas volt, legalább akkora, mint az én szobám otthon, azzal versenyezni
pedig igazán művészetnek számított. Elmosolyodtam ezen a gondolaton. A sötétbarna
parkettán egy nagyobb darab fehér szőnyeg terült el az ágy előtt, az ajtótól
balra a ruhásszekrények és az íróasztal, jobbra a baldachinos franciaágy kerete
hasonló barna színben pompázott. Az ágykeretről lelógó halványkék, lágy esésű
függöny szét volt húzva a fekvőhely mindhárom szabadon maradt oldalán, az ágylábhoz
kötötték. Két közepes méretű ablak nyílt a birtokra a szemben lévő falon, amik
mellett balra szintén egy barna ruhásszekrény volt, jobbra pedig egy ajtón át
ki lehetett jutni a nagy erkélyre. A szoba minden részletéről sütött az
elegancia, ami egy cseppet elkeserített. Azt hittem, találtam egy olyan férfit,
akinek nem számít a vagyon és a külcsín.
Eszembe
jutott, milyen sok ruhája lehet ennek a vámpírnak, ha hét szekrény kellett
hozzá, hogy mind elférjen. A gondolatmenet közben elindultam az erkélyre,
becsuktam magam mögött az ajtót és elsétáltam a korlátig, hogy rákönyökölhessek.
Egy kicsit úgy éreztem, végre megint egyedül lehetek – már amennyire ez egy
magamfajtánál kivitelezhető. Mély levegőt vettem az égre emelve a tekintetem,
majd kifújtam. A Hold kifli alakot öltött, így látszottak mellette a csillagok.
Hallottam
magam mögött az ajtó csukódását, nyilván Nicolas jött utánam.
- Szeretek
itt állni esténként – lépett mellém. – Egy percre olyan, mintha teljesen egyedül
lennék - fogta meg a korlátot. Érdekes volt, hogy néhány pillanattal azelőtt
ugyanez járt a fejemben. – Ez kincs egy olyan házban, ahol mindenki hall mindent,
ha akar.
Pontosan
tudtam, miről beszél, mivel négy éves korom óta minden pillanatomat meg kellett
osztanom a nyolc lovagommal, akik a karkötőmből bárminek a tanúi lehettek, ha
úgy kívánta a kedvük.
- Magánélet?
Ugyan már, mi az? - mosolyodtam el halványan. Nyilván, ha megparancsoltam a lovagjaimnak,
hogy ne hallgatózzanak, akkor megtették nekem, de nem tilthattam el őket örökké
a külvilágtól, mert az elég kegyetlen lett volna.
- Látod, van
bennünk valami közös – jegyezte meg halkan, azonban úgy tettem, mintha nem hallottam
volna, mert nem akartam feszegetni ezt a témát.
- Furcsa az
ég – említettem meg inkább elterelve a beszélgetést. – Ahonnan én jövök, ott
két Hold látszik és legalább kétszer ekkorák. Az egyiknek türkizkék a pereme, a
másiknak pedig vörös.
Csodálkozva
nézett rám egy pillanatig, de végül elmosolyodott.
- Egyre
rejtélyesebb vagy, szivi – lépett egy kicsit közelebb hozzám. – Ez tetszik.
- Örülök,
hogy elnyerte a tetszésed, de ne hívj így. Van saját nevem – emlékeztettem a
nyilvánvalóra.
- Nekem így
tetszik – bökte meg a vállamat játékosan.
- Hihetetlenül
idegesítő tudsz lenni, mondták már? – forgattam meg a szemem.
- Lehet,
hogy idegesítő vagyok, de legalább nem hallucinálok dupla Holdat, szivi – kuncogott.
- Kinevetsz,
pedig azt sem tudod, hogy létezünk – utaltam a hexaldarokra. – Felőlem nézhetsz
bolondnak, engem nem érdekel, viszont akkor ne várj tőlem bizalmat, azt meg
főleg ne, hogy beavassalak az életembe – egyenesedtem fel a korlátról és
bementem a szobába.
Annyira
felhúzott, hogy belefájdult a fejem. Olyan érzésem volt, mintha lüktetne az
agyam. Összeszorítottam az állkapcsom, mert nem akartam elkezdeni kiabálni
mérgemben és olyanokat mondani, amit később megbánhatok, ahogy általában tettem
ilyen helyzetekben.
- Nem
akartalak megsérteni, hékás – jött utánam Nicolas, egy szempillantás alatt előttem
termett.
Leraktam a
cipőmet a bejárati ajtó mellé, letettem mellé a táskámat és a kabátomat.
- Akkor ne
következtess úgy, hogy nem tudsz semmit, mert azt csak az ostobák csinálják.
Mondd ostoba vagy, Nicolas? – néztem rá, egyenesen a szemébe. Valamiért
egyáltalán nem töltött el félelem vagy rémület, pedig kellett volna, mert éppen
egy vámpírt szidalmaztam. Tudtam, ha megunja a macska-egér játékot, akkor annak
még elég rossz vége lehet, viszont abban a pillanatban egyáltalán nem érdekelt.
Bíztam a saját erőmben és a lovagjaimban.
- Csak
viccnek szántam – szabadkozott.
- Képzelem
mennyire – engedtem egy kicsit az összeráncolt homlokomon. – Merre találom a
fürdőt? – kérdeztem semmitmondó hangon.
Válaszként
egy fehér ajtóra mutatott két ruhásszekrény között. Még vártam csendben egy kis
ideig, hátha akar még valamit mondani, de nem tette, így el is foglaltam a fürdőt.
Gyönyörű
világoskék csempével borították az egész padlót és a falak felét
hullámvonalban. Minden igazán modern volt, olyan kádat szerintem még életemben
nem láttam. Engedtem is bele egy csomó meleg vizet meg tettem bele habfürdőt,
majd beleültem a habok közé. Nagyjából fél órát ülhettem a kádban, aztán kicsit
meguntam a semmit tevést – a jóból is megárt a sok. Hajat mostam, végül kimásztam
a meleg vízből és magamra tekertem egy összehajtogatottan talált, tiszta törölközőt.
Rájöttem,
hogy kint hagytam a táskámat, amiben a tiszta ruháimat tartottam, így kénytelen
voltam törölközőben kimenni. Vettem egy nagy levegőt megfogva a kilincset, majd
kifújtam és felkészültem a nagy mustrára.
Amint
kiléptem az ajtón, nem várt látvány fogadott. A bejáratnál egy fiatal külsejű,
formás testű nő állt fekete csipkés bugyiban, harisnyakötőben és ugyanilyen
színű melltartóban. Egy bordó köntöst vett még fel a kirívó szetthez, amit nem
kötött meg a derekánál. Zavarba jöttem a nő öltözetétől, hiszen számomra ez
egyáltalán nem volt egy megszokott látvány.
- Látom, van
már társaságod, Nico - biggyesztette le az alsó ajkát a nő. Fekete
hajtincseivel játszadozva az ajtókeretnek dőlt.
- Igen, ezt
jól látod – reagált Nicolas kicsit feszülten, mintha azt akarta volna, hogy a
nő elmenjen.
Valahogy
sértőnek éreztem a becézgetést, volt egy sejtésem, hogy nem malmozni jött.
- Miattam
ugyan ne zavartassátok magatokat – próbáltam olyan cinikus lenni, amilyen még
soha. A szememet forgatva lépkedtem el a táskámig, majd mikor visszafordultam,
Nicolas megragadta a kezem.
- Ez nem az,
aminek látszik – próbált meg javítani a helyzeten, de nem nagyon sikerült.
- Legalább
ne nézz hülyének – mosolyodtam el halványan. – Hazudtál nekem, mikor azt
mondtad, nem csak megfektetni akarsz – rántottam ki a kezem a szorításából.
Fájt, hogy
elhitette velem, érdeklem őt. Kellemetlenül éreztem magam a nő jelenléte miatt.
-
Beszállhatok? – hallatta az idegen a mézes-mázos hangját.
- Mondtam
már az előbb is, Yvanne, nem akarok veled többé együtt lenni semmilyen módon –
próbálta meg becsukni az ajtót, de a nő nem engedte neki, még meg akarta
mondani a magáét.
- Értem én,
tetszik neked a kicsike – mosolyodott el. – Mondhattad volna ezt is. Én találok
mást, aki kapható erre – kacsintott Yvanne Nicolasra végigsimítva a saját
oldalán, majd vámpírgyorsasággal eltűnt, Nicolas becsukta az ajtót.
- Figyelj,
megmagyarázom – irányított az ágy felé, leültetett a szélére, majd a bal
oldalamra telepedett. – Yvanne-nel a kapcsolatunk egyszerű volt, élvezetek
érzelmek nélkül. Ő csak egy barát – karolta át a vállam a jobb kezével.
- Érdekes
barátaid vannak neked, mit ne mondjak – ráncoltam össze a homlokom. - Bocsi,
túlreagáltam az előbb – döntöttem neki a fejem. – Nehezen bízom meg másokban.
-
Legközelebb hallgass meg, mielőtt el akarnál küldeni melegebb éghajlatra –
kuncogott és a hajamba puszilt.
- Azt
hiszem, ez talán teljesíthető – mosolyodtam el. – Most pedig elmegyek
felöltözni – álltam fel az ágyról. Akkor tűnt fel, hogy még mindig töröközőben
vagyok.
- Azt itt is
megteheted – vigyorgott Nicolas -, engem ugyan nem zavarna.
- El tudom
képzelni – forgattam meg a szemem mosolyogva.
- Édes vagy,
mikor féltékenykedsz – szólt utánam a fürdőbe menet és halottam a hangján, hogy
igazán jól szórakozik.
Valóban
féltékeny lettem volna? Egy ideje nem éreztem már hasonlót férfi iránt, az
biztos. Igazából tetszett nekem minden ízetlen tréfájával együtt, és ez pont
kapóra jött, hogy kiverjem a fejemből teljes mértékben Elliont. Valamiért úgy
gondoltam, ha találok valakit, akit jobban tudok szeretni, mint a lovagomat
szerettem, akkor képes leszek tovább lépni.
Bementem a
fürdőbe a táskámmal, gyorsan magamra kaptam a ruháimat, végül alaposan megtöröltem
a hajamat. Így tértem vissza Nicolashoz, aki még mindig az ágy szélén ült.
- Gyere,
adok egy hajszárítót – termett mellettem egy pillanat alatt, majd besétált a
fürdőbe.
- Egy
micsodát? – kérdeztem vissza értetlenül.
- Ezt –
nyomott a kezembe egy L alakú tárgyat, aminek a tetejéből egy hosszú valami lógott
ki.
- Várj,
fejjel lefelé tartod! – fordította meg a tárgyat a kezemben. – Ugyan, azt ne
mondd, hogy még sohasem láttál hajszárítót – nevette el magát.
- Eddigi
életem során soha – nézegettem körbe a hajszárítót. – A hazámban nincs áram és
ehhez hasonlók.
Értetlenül
nézett rám, de nem tett fel felesleges kérdéseket.
- Ez itt a
vezeték – vette fel a hosszú valami végét a földről -, ide kell bedugni, a
konnektorba – illesztette bele a falban lévő négyszögbe, aminek a közepén két
luk volt. – Itt kell bekapcsolni – nyomott meg egy gombot a hajszárítón, mire
az hangos, fura hangot adott ki, ijedtemben eldobtam a tárgyat.
Nicolas
vámpírgyorsasággal ott termett és elkapta, mielőtt még földet ért volna.
Jóízűen nevetett, miközben kikapcsolta.
- Mi ebben a
vicces? Szólhattál volna, hogy ilyen hangot fog kiadni.
- Bocsi,
csak még soha nem láttam olyan embert, aki így reagálna a hajszárítóra –
nyújtotta nekem oda a tárgyat.
- Elfelejted
azt a tényt, hogy én nem vagyok ember – vettem ki a kezéből és ismét bekapcsoltam.
A hajamra
irányítottam azt a végét, ahol kijött a levegő, de egyhelyben tartva egy idő
után égetni kezdtem a fejbőrömet. Elvettem a fejemtől és elkezdtem gondolkodni
rajta, hogyan kellene úgy csinálnom, hogy jó legyen.
- Szinte
hallom, ahogy töröd a fejed – hajolt a fülemhez, hogy értsem, amit mond.
Kivette a
kezemből a hajszárítót és elkezdte szárítani a vörös hajzuhatagomat. Elég
hosszú ideig tartott, mégis rövidebb volt, mint mikor otthon törölközőkkel és a
nap fényével akartuk belőle eltávolítani az összes vizet. Végül megfésülte a
hajamat, ami felidézett bennem régi emlékeket, mindig Wilhelmina csinálta ezt
nekem odahaza.
Mikor
elkészültem, visszamentünk a szobába. Hangosan felmordult a hasam, jelezve,
hogy jó lenne, ha nem halnék éhen.
- Megint
elfelejtettem adni neked enni – ingatta meg a fejét Nicolas. Kinézett az
ablakon, fel az égre. – Még van egy-két óra napkeltéig, ez tudod, mit jelent –
fordult felém.
- Nem –
ráncoltam össze a homlokomat.
- Elviszlek
valahová vacsorázni, reggelizni, vagy mindegy, hogy hívjuk – legyintett a
mondat végén. – Még gyorsan elmegyek zuhanyozni, azután indulunk.
Azzal el is
foglalta a fürdőt és alig öt perccel később már kint is volt alsógatyában.
Kinyitotta a szekrényajtót keresni valami ruhát, közben nem tudtam levenni a
szemem arról az izmos fenekéről. Mindig azt tanították nekem, hogy egy hercegnőnek
nem illik megnézni egy férfit ennyire nyíltan, de már nem otthon voltam.
Gyorsan meg is találta, amit akart, egy fehér inget farmerral és egy fekete
elegáns téli kabáttal.
- Jól áll -
jegyeztem meg mosolyogva, de nem néztem a szemébe, inkább a cipőmet próbáltam magamra
varázsolni.
- Te pedig
szívdöglesztő vagy – hajolt le az én szintemre, majd adott egy puszit az
arcomra. A bőröm szinte égett ott, ahonnan elvette az ajkait. Nyeltem egy
nagyot és felálltam a táskámmal a vállamon.
Rajtam egy
egyszerűbb barna, réteges hosszú ruha volt elöl fűzős dekoltázzsal. Rosszul
kötöttem be, ezért kibontottam a masnit és húztam még egy kicsit a fűzőn.
- Az emberek
között nem számít ez furcsának? – céloztam az öltözékemre magamhoz véve a táskámat.
- Hajnalban
nem sokan mászkálnak az utcán, így kevés hely van nyitva, de ismerek egy étkezőt,
ahol az emberek szerint finom a kaja – vette ki a kezemből a táskámat és
letette a földre. – Ez megvár itt, hidd el – mosolyogta.
- Ez minden,
amit otthonról hoztam. Azt hiszem, érthető, hogy miért ragaszkodok ennyire
hozzá – vettem fel ismét, és átdobtam a vállamon, kinyitva az ajtót. – Mehetünk
– léptem volna ki határozottan a szobából, azonban valaki elállta az utamat.
Nem éppen udvariasan tolt arrébb az útjából és egyenesen Nicolashoz lépett.
Kézfogással üdvözölték egymást, majd egy ölelés közben megveregették a másik
hátát.
- Rég
láttalak, Eric – vigyorogott Nicolas.
- Sok minden
történt a távolléted alatt - reagált rá a rövid hajú. – Azonnal idejöttem,
mikor megláttam Dakotát az előbb a folyosón.
Egy fehér
ujjatlan felső volt rajta, ami látni hagyta a vállán lévő tetoválást enyhén
barnított bőrén. Egy farmert és egy fekete cipőt is viselt a felső mellé aznap.
- Akkor lesz
mit mesélned, miután visszatértem – irányította az ajtó felé az ismerőst Nicolas.
- Hová mész
megint? – forgatta meg a szemét Eric. – Az itteni teendőid is felhalmozódtak.
- Csak a
városba tartok ezzel a hölggyel – mutatott rám mosolyogva.
Feltűnt,
hogy Eric egyáltalán nem találta meglepőnek a jelenlétem, ahogyan Yvanne sem és
ez azért mozgatta meg a fantáziám, mert mégis csak egy vadidegen voltam nekik.
Későbbre terveztem erről egy beszélgetést Nicolasszal kettesben.
- A nevem
Greta – pukedliztem előtte egy aprót, mire rájöttem, hogy ez a Földön nem szokás.
Eric felé nyújtottam a kezem kézfogás gyanánt, ő azonban egy csókot hintett a
kézfejemre. Visszafojtottam a kitörni készülő nevetésem, miközben elhúztam tőle
jobbomat. – Igazán eredeti, miután majdnem fellöktél az ajtóban – vittem minél
több cinizmust a mondatomba.
Eric egy
értetlen arckifejezést vágva nézett rám, majd hirtelen csettintett egyet.
- Tudom már,
mit felejtettem el. Dakota mondta, hogy a Mester üzeni, minél hamarabb járulj
eléjük - fordult Nicolas felé a vámpír. – Ez nem parancs, de te is tudd, hogy
jobb, ha nem húzod sokáig a dolgot. Etesd meg a madárkát, utána mutasd be
nekik, úgyis tudni fognak róla.
Engem is
kezdett érdekelni, ki ez a Mester meg a többiek. Hatalmába kerített az
az érzés, hogy tőlük talán megtudhatok majd valamit a saját ügyemmel
kapcsolatban.
- Furcsa
dolgok történtek itt, mióta elmentél, Nico – fejezte be véglegesen a beszédet
Eric, és minden további szó nélkül eltűnt.
- Kezdem én
is úgy érezni – motyogta Nicolas, inkább csak magának.
- Nem muszáj
elmennünk enni – ajánlottam fel a vámpír aggodalmas tekintete láttán.
- Ilyet meg
ne halljak még egyszer! – ragadta meg a kezem Nicolas és maga után húzott.
Viszonylag
emberi tempót választott a labirintusnak tűnő folyosók átszelésére, így nem kellett
rohannom utána, mégis egy egész évszázadnak tűnt, mire a bejárathoz értünk. Az
udvaron ugyanabba a kocsiba szálltunk be, mint ami elhozott minket a városba.
Egy egyszerű
étkezőnél álltunk meg, ahol Nicolas vett nekem valami finomat, mert szükségem
volt már a táplálékra.
- Érdekelne
valami – kezdtem bele a beszélgetésbe, miután lenyeltem az első falatot. –
Miért nem szóltak a barátaid semmit az ittlétem miatt?
Zavartan
elfordította rólam a tekintetét, miközben megigazította a haját.
- Áh, szóval
ez egy kényes téma – állapítottam meg alig hallhatóan visszatérve a következő
falathoz.
- Igazság
szerint azt hitték, hogy te egy vérzsákom vagy – mondta, mire megálltam a rágásban.
- Egy
micsoda? – kérdeztem a szám elé téve a kezem.
- Olyan,
akiből rendszeresen eszem – felelt ismét rám nézve – és, aki kielégíti a
vágyaimat – fejezte be a mondatot, láttam az ajkán megbújni egy elfojtott
mosolyt.
- Hát ez
fantasztikus – forgattam meg a szemem, majd tovább majszoltam a finomságot.
Próbáltam
figyelmen kívül hagyni az utóbbi megjegyzését, túl intimnek tűnt számomra a
beszélgetés ezen szakasza.
Úgy
döntöttünk, sétálunk egyet, míg van idő napfelkeltéig. Némán lépkedtünk egymás
mellett pár percig, mire Nicolas törte meg a csendet.
- Mióta vagy
itt?
- Nagyjából
fél éve érkeztem a Földre, ha erre voltál kíváncsi – válaszoltam a reakcióját
lesve és úgy vettem észre rajta, hogy alaposan el fogja raktározni az összes
információt, amit tőlem hall.
A város nagy
része valóban üres volt, az utcai lámpák fénye törte meg a kint uralkodó
sötétséget. Hatalmas árnyékot vetettünk magunk elé a járdára, ezeknek a mozgását
tanulmányoztam.
- Szóval jól
sejtettem, hogy nem vagy földi – nézett maga elé a járdára Nicolas is.
- Nehéz volt
kitalálni, de azért megdicsérlek – kuncogtam. - Innen lehetetlen dupla Holdat
látni.
- Ez igaz,
de akkor mégis honnan jöttél? Mi vagy te, ha nem ember? – kíváncsiskodott és
azt éreztem rajta, valóban érdekli a történetem, ez feldobta a kedvem.
- Ígérd meg,
hogy nem adod tovább senkinek, amit most mondani fogok – néztem rá komolyan.
- Ugyan,
mégis kivel beszélnék erről? – vonta fel a szemöldökét.
- Mondjuk
egy egész klánnal?
- Ne legyél
velem ennyire bizalmatlan, megtartom a titkaid, hidd el! – karolta át a
vállamat a jobb kezével. – Megígérem.
- Legyen így
– eszegettem tovább. – Ravranarnak hívják a világot, ahonnan jöttem és én egy
hexaldar vagyok, részben pedig földi boszorkány az édesanyám révén – tártam fel
előtte az igazságot.
Pár percig
hallgatott, mielőtt újra megszólalt volna, addig én megettem azt a kevéske
ételt, ami még a kezemben volt. Meglepettség látszott rajta, de nem akkora,
mint vártam.
- Hallottam
már a hexaldar szót, a Mester említette egyszer, viszont sosem tudtam, kik ők
valójában – vallotta be.
- Sok
mindent tudhat a te Mestered - jegyeztem meg. – Nem sok földi tud a
létezésünkről, pontosan a biztonságunk végett. A vérünk maga a folyékony mágia.
A vámpíroknak igazi kincs, mágikus tulajdonsággal ruházhatja fel őket.
- Akkor
miért jöttél ide? – tette fel a kérdést, ami hallatán összerándult a gyomrom és
meg kellett álljak, így ő is megtorpant.
Nyeltem
egyet, de hiába, kiszáradt a szám egy kissé. Tisztában voltam vele, hogy
valamikor fel fog merülni ez a téma is, mégis meglepett a kérdés koraisága.
- Azért
jöttem, hogy megtaláljam azt a vámpírt, aki lemészárolta a családomat –
feleltem neki magam elé meredve – és megöljem őt.
Könnyek
szöktek a szemembe, mégsem akartam engedni az elgyengülésnek, hiszen nem akartam
egy sírós, buta lány látszatát kelteni.
Ismét elindultam
az utcán, a lépteim visszhangoztak, Nicolas azonban nem sétált velem tovább,
leesett a keze a vállamról. Nem lassítottam a tempómon, mert tudtam, hogy úgyis
utolér majd. Így is történt, mert nem sokkal ezután mellettem termett.
- Miért nem
mondtad korábban? – állított meg az egyik karját elém tartva.
Láttam rajta
a megilletődöttséget, a kérdések tömkelegét, ami megfogalmazódhatott a fejében,
mégsem tett fel egyet sem. Várta, hogy magamtól megnyíljak.
- Azért,
mert semmi szükség nem volt rá - toltam el a kezét magam elől.
Az igazság szerint
valóban gyilkolni érkeztem, bosszút állni, bármennyire ellene voltam korábban
az egésznek.
- Nincs
jogod ítélkezni felettem, hiszen te is tudnál mesélni a bosszúról – sétáltam el
mellette és leültem a következő padra, ami háttal volt az útnak.
A paddal
szemben egy szórakozóhelyet nyitottak, villódzó színes betűk hirdették a nevét.
Odabentről a meleg, az alkohol és az izzadtság szagának elegye szűrődött ki az
utcára, modern zene dübörögtette meg a kinti levegőt.
Egy kisebb
hangoskodó csoport állt a pad túlsó végénél, ittak és dohányoztak. Nem keltettem
fel különösebben az érdeklődésüket először, de mire Nicolas mellém ért, az
egyik férfi nagy késztetést érzett arra, hogy bevigyen engem szórakozni.
Ahogy felém
hajolt egy gyenge szellő az alkohol, a rossz parfüm és az izzadtsága keverékét
sodorta felém, undort váltott ki belőlem. Próbáltam annyira eltolni magamtól,
amennyire csak tudtam, de sokkal magasabb volt nálam.
Nicolas
viszont egy mozdulattal arrébb lökte, karon fogott és tovább indult.
Konfliktuskerülő lenne talán, vagy csak nem akarta, hogy a halandók egy kupac
hullát találjanak majd a szórakozóhely előtt? Azt hiszem, inkább a második.
- Ne szedj
össze ilyen alakokat, ha lehet! – morgolódott félhangosan, miközben mereven
nézett előre.
- Jól van,
már mondtam, hogy nem igazán ismerem az itteni világot – forgattam meg a szemem,
és nagy nehezen megállásra kényszerítettem. – Miért haragszol most rám? Nem
csináltam semmit.
- Nem
haragszom rád – fújta ki a tüdejéből hangosan a levegőt, végül rám nézett – és
nem is ítéllek el téged – simított az arcomra. - Egyszerűen csak elképzeltem,
ahogy az a fickó csak hozzád ér és elég nagy erőfeszítésbe telt megfékezni
magam, mielőtt még letámadom.
Valamiért ez
örömmel töltött el engem, halványan elmosolyodtam.
- Még
segíteni is fogok elkapni a rohadékot, szivi – adott egy gyors puszit a
homlokomra, majd felvette a telefonját és szólt a sofőrnek, hogy értünk jöhet.
A tartalmas
sétánk talán két óráig is eltarthatott, nem tudtam, de kezdett világosodni az
ég alja. A kocsi szinte percek alatt megérkezett, mi pedig beszálltunk a hátsó
ülésre.
Visszatértünk
a fészekbe, ahol az aulában egy kisfiús arcú, középmagas, fehér bőrű férfi várt
ránk szétálló, világosbarna hajjal.
- Dakota
mondta, hogy van egy meló a számomra – lépett felénk a vámpír lassan.
- Ez így
van, Zacky, meg kéne vizsgálni a fülest Lovroékról, mert úgy tűnt, semmi alapja
nincs – ráncolta össze a homlokát Nicolas.
- Ez
érdekes, megbízható forrástól kaptam – futott át a meglepődöttség Zacky arcán.
– Egyébként jó, hogy visszatértél, a Mester már tűkön ülve várt téged. Te is
tudod, ha a Mester türelmetlen, mindig több a meló és több a szidás is, hogy
nem elég hatékony a keresőrendszerem – forgatta meg a szemét. – Nem akarlak
feltartani, jelenésed van a Nagyteremben - intett végül a vámpír és eltűnt a
szemünk elől.
Az aulából
jobbra fordultunk egy kisebb nappaliba, ahonnan két újabb folyosó nyílt. A bal
oldali folyosóra lépve nagyot nyeltem, kiszáradt a szám, a tenyerem izzadni
kezdett. A második lehetőségnél balra, majd jobbra, végül ismét balra
fordultunk, mígnem elérkeztünk egy lefelé vezető lépcsősorhoz. Lesétáltunk,
miközben végig arra gondoltam, hogy ez a ház vetekedhetne egy labirintussal.
- Fogjam a
kezed, amíg beérünk? - incselkedett velem Nicolas, talán próbálta feloldani a
feszültségemet.
- Köszi, nem
kell – mosolyodtam el, értékeltem az erőfeszítéseit.
- Nyugi,
káprázatosan festesz, szivi - kacsintott rám, mire elfordítottam a tekintetem,
zavarba jöttem.
Ahogy az
utolsó fokról is leléptünk egy fáklyákkal megvilágított folyosóra érkezünk,
végigsétáltunk rajta. Nem teljesen értettem, hogy a ház egyik része miért
annyira modern, miközben a másik része akár középkori is lehetne, így
rákérdeztem Nicolasnál.
- A háznak
nem minden részébe van vezetve áram, ez a legtöbb földalatti helyiséggel így
van – magyarázta. – Ráadásul a Mester szerint nosztalgikus emlékeket idéz fel
benne ez a régies hangulat – mutatott a fáklyák egyikére.
Csendes
percek következtek, lépteink visszhangja a kőpadlón betöltötte a széles
folyosót. Elmentünk néhány újabb ajtó mellett, amik szintén nem tudtam, hova
vezettek. Persze még elkanyarodtunk egy párszor jobbra és balra, de nem igazán
tartottam lényegesnek megjegyezni az utat.
Egész
kellemes hely tárult a szemem elé, ahogy kiértünk a félhomályból, több fáklya
adott fényt abban a helyiségben. Barna asztalok és hozzájuk tartozó székek
töltötték be a teret, akár egy társalgóban. Az egyiknél egy barna, felkötött
hajú hölgy ült, éppen beszélgetett egy férfival, egyik ujjával csavargatta a
haját és a szája fülig ért. Egy másik asztalnál két férfi ült, egy harmadiknál
pedig három férfi és egy szőke nő beszélgetett.
- Szia, Nilla!
– köszönt Nicolas a barnahajú nőnek.
- Üdv! –
kapta a tekintetét a nő kísérőmre, felállt a székről és felénk lépett. –
Örülök, hogy épségben hazatértél – biccentett Nicolas felé. - Jó újra látni téged!
- Szintúgy –
felelte Nicolas és egy szempillantás alatt előtte termett, én pedig folytattam
a sétámat feléjük.
Arcon
csókolták egymást, amin eléggé megdöbbentem, mivel a nő ember volt. Ezt kissé
esetlen mozgása, illetve a nyakán az ütőér egyre gyorsuló és határozott
verdesése árulta el. Nem gondoltam volna, hogy Nicolas ilyen bensőséges
kapcsolatot ápolna egy halandóval. Persze vámpírszakértő ugyan nem voltam, de
meg tudtam különböztetni a halandókat a természetfelettiektől.
- Bocsáss
meg, de most mennünk kell - eresztette el Nicolas Nillát -, később majd még
beszélünk.
A nő csak
egy bólintással felelt, majd visszaült a férfi mellé beszélgetni. Továbbindultunk
egy újabb folyosó felé. Mikor már úgy éreztem, hallótávolságon kívülre értünk,
megszólaltam.
- Ő meg ki
volt? A vetélytársam? – próbáltam egy kicsit húzni Nicolas agyát.
- Féltékeny
vagy? - jelent meg egy huncut mosoly az arcán.
- Csak
szeretnéd – nevettem el magam.
A
viselkedésük alapján nem volt köztük több barátságnál, így nem maradt okom
semmilyen számonkérésre. Különben sem akartam annyira adni alá a lovat, hiszen
nem szándékoztam könnyen kaphatónak lenni. Egy kicsit hagytam ugyan, hogy
megkóstoljon, de az csak az ízelítő volt, hiszen utána tudni fogja, mit nem
kaphat meg, ha esetleg úgy döntök, tovább húzom az agyát. Jót mosolyogtam ezen
a gondolatmeneten.
Egyszer
jobbra, egyszer pedig balra fordultunk, majd a folyosó végén egy hatalmas
ajtóra leltünk, melyet Nicolas kitárt előttem.
A terem,
ahová beléptünk gótikus hatást keltett, nagyjából tizenöten lehettek odabent
rajtunk kívül. A terem hátuljában egy emelvényen egy férfi ült díszes trónján, mellette
két oldalán félkört alkotva ugyanígy foglalt helyet két-két vámpír.
A jobb szélső
férfinak rövid, tejfehér haja, fekete szemöldöke és fekete szeme volt. Ezek a
tulajdonságok különösmód illettek a kerekded arcához. Fiatalosnak látszott,
olyan huszonöt körülinek, de a tekintete mégis rideg volt és tiszteletet
parancsoló. Vonásai megkeményedtek, mikor a szemembe nézett és színtiszta
megvetést mutatott a testtartása, habár az arca közömbös maradt.
A mellette helyet
foglaló férfi egy piperkőc arisztokrata kisugárzását árasztotta. Szeme kéken
csillogott, talpig fekete ruhát viselt, barna haját elegánsan hátrafésülve
hordta. Kifejezéstelen arccal bámult maga elé mozdulatlanul, akár egy kőszobor.
A baloldalon,
egy külsőleg negyven év körüli fazon ült, akinek a félhosszú, fekete haja a
vállait söpörte. Ő érdekesmód bájos nemtörődömséggel tekintett rám.
Az
őmellette ülő férfi szánakozóan bámult engem, miközben hátratúrta félhosszú,
fekete göndör tincseit, melyek kissé a szemébe lógtak – talán azért végezte ezt
a mozdulatot, mert zavarta a bámészkodásban.
Nicolas
odavezetett eléjük. A középen ülő, sötétbarna hajú vámpír arcvonásai nagyon
emlékeztettek valakire, tekintete rögtön rabul ejtett, nem bírtam levenni róla
a szemem, pedig erősen próbálkoztam. Minden bizonnyal észrevette, mert ajkai
csábos mosolyra húzódtak, mely csak jobban ott marasztalta pillantásomat. Aztán
az ajkak beszédre nyíltak.
- Örülök,
hogy újra látlak – szólalt meg lágy, édesgető hangon. Azt hittem Nicolashoz
beszél, de hamar rá kellett jönnöm, hogy a kedves hang nekem szól, ugyan is az
én reakciómat figyelte.
- Mi a
neved? – kérdeztem tőle a szemeiben kutatva.
-
Köszöntelek itt. Cornelius vagyok. - Mosolyogva biccentett felém, mint aki
élvezi a műsort.
Sikerült egy
pillanatra megtörni a varázst és lehunynom a szemeimet, de amikor kinyitottam a
felismerés szinte ledermesztett. Láttam az emlékeimben a kivillanó véres
fogsorát és ezt a bizonyos mosolyt. Akkor is pont ugyanígy rabul ejtett, mint
most, ilyen sok idő elteltével. A vámpír ott állt a szüleim hálójában háttal
nekem az ablakban, a semmibe bámult. Erre az egyre emlékeztem csupán belőle,
hiszen a kinti Holdfény végett hiába fordította oldalra a fejét és nézett rám,
az arcára vetülő árnyék miatt nem láthattam a gyilkos vonásait. Sosem éreztem
még olyan mértékű fájdalmat és dühöt egyszerre, mint mikor először találkoztam
vele a szobában.
Gondolatbeli
időutazásomat Nicolas hangja szakította meg.
- Valami baj
van? – érintette meg a karomat, mire megrezzentem. – Menjünk közelebb! - karolta
át a vállamat.
Ökölbe
szorult a kezem és elkezdett szétáradni bennem a gyűlölet és a bosszúvágy.
Az unszolásnak
eleget téve el akartam indulni, de valahogy nem sikerült – a lábaim nem
engedelmeskedtek. Valamit tennem kellett, így erőt vettem magamon, és visszaszereznem
az irányítást az alsó végtagjaim felett. Nehézkesen bár, azonban sikerült megtenni az első pár lépést,
utána egészen belelendültem.
-
Üdvözöllek, Mester! – hajtott fejet Nicolas az emelvény előtt.
Nekem is
illett volna mondanom valamit, ezért szóra nyitottam a szám - hogy bemutatkozhassak
-, viszont hang nem jött ki rajta. Csak bámultam az úgynevezett „Mesterre”, viszont
számomra csupán egy gyilkost jelentett, aki tekintetét épp az arcomba fúrja,
ahogy annak idején a fogait a szeretteimbe mélyesztette.
- Cornelius
- suttogtam.
Talán
féltem. Rettegtem attól, akit látok, a tekintetétől, az érintésétől, de
legfőképpen az agyaraitól. Azonban bármennyire is tartottam tőle, nem hagyott
nyugodni az a végtelen harag, amit már oly régóta érzek. Próbáltam visszafogni
magam, ahogy mindig is tettem, de ez már nekem is túl sok volt, nem állhattam
meg szó nélkül.
- Egy
látónál jártam a minap, aki azt mondta nekem, hogy az általam keresett vámpír
nevének a kezdőbetűi „C” és „M” – kulcsoltam össze magam előtt az ujjaimat.
- Hogy
mondtad, kedves? – vonta fel a szemöldökét Cornelius.
- Jól
hallottad, Cornelius Mester - mosolyodtam el szélesen -, te elmebeteg állat.
A fájdalom,
a düh és a méreg teljesen átitatott, már nem volt mit tenni. Összeszorítottam
az állkapcsomat, amíg próbáltam ismét összeszedni magam. Nem állt a terveim
között a nagy közönség előtt összeomlani és sírni, így a könnyeimet visszanyelve
tettem egy lépést előre.
A tenyerembe
mélyesztettem a körmeimet és éreztem, amint Ellion ereje szétárad a testemben.
Vörös láng lobbant ki a két öklömön, majd felterjedt a könyökömig, engem és a
ruhámat nem sértett a tűz. Vízszintesen magam elé tartottam a jobb kezem
egyenesen Corneliusra célozva, felé lőttem egy tűzgolyót. Ha nem ugrott volna
ki a díszes székéből, pont eltalálja a fejét, viszont így csak annak a helyét
lőttem le, kiégetve a trónja támláját.
Mielőtt
lőhettem volna még egyet, a testőre könnyedén lefogott, habár eléggé megégette
a kezét, így elengedett szinte azonnal. A következő pillanatban azt vettem
észre, hogy egy vámpír megjelent előttem és leöntött egy hatalmas vödör
hidegvízzel. Az egy rejtély volt számomra, honnan szedhetett egy vödör vizet
ilyen gyorsan. Hátulról a jobb karjával átkarolta a nyakam, a könyökhajlatába
szorította a gégémet. Túlerőben volt.
Ha az
embernek volt olyan pillanat az életében, mikor úgy érezte, bármelyik
másodpercben meghalhat, akkor az határozottan ez a pillanat volt. Fuldoklottam,
ütöttem a nyakamat szorító karját, belemélyesztettem a körmeimet, viszont nem
használt semmit.
Ekkor Vyla,
az ametisztlovagom a segítségemre sietett a bensőmben. Rámarkoltam a vámpír
izmos karjára és egy kis hanglöketet küldtem rá, amitől elengedett egy
pillanatra. Ez az idő elég is volt ahhoz, hogy szembeforduljak vele és Vyla
hangrobbantó képességével nekirepítsem a falnak.
Nicolas előttem
termett, bár már csak homályosan láttam őt, kezdett elsötétülni a világ előttem.
Levegő után kapkodva, köhögve térdre estem. Nicolas mellém telepedett, kellett
pár perc, amíg összeszedtem magam. Nyelni próbáltam, viszont túlságosan fájt
ahhoz, hogy további kísérleteket tegyek.
Döbbent
szempárok tömkelegét éreztem magamon, de abban a pillanatban sokkal
fontosabbnak tűnt a levegővétel, szúrt a mellkasom.
- Te meg mit
művelsz? – kérdezte Nicolas, miután sikerült valamennyire összeszednem magam.
- Az ott –
mutattam a főnökre -, az az aljas, gerinctelen gyilkos, akit te a Mesterednek nevezel,
ő végezte ki a szüleimet és a testvéreimet – mondtam eléggé rekedt hangon.
Zaklatott
voltam, elkeseredett és dühös. Annyira fájt a történteknek még az emléke is. A
sírás fojtogatott, egy akkora gombóc nőtt a torkomba, hogy majdnem megfulladtam.
Nicolas
szeme elkerekedett, az izmai megfeszültek.
- Micsoda? –
hitetlenkedett. - Ez igaz? – nézett Cornelius szemébe.
A kérdésre
senki sem válaszolt, a terem feszült csendbe burkolózott.
Nagyoon jo lett ez is! IMADOOM! ❤️❤️❤️❤️
VálaszTörlésSzia!:)
TörlésNagyon köszi, remélem a folytatás is elnyeri majd a tetszésed.^^
xoxo B.-
Nyááá, ez eddig a kedvencem. :D Az erkélyes jelenet tetszett a legjobban, és ahw nagyon shippelem Gretát meg Nicholast. Bírom, ahogy egymás agyát húzzák. Jó volt ez a C M monogrammos húzás is, nem számítottam rá. :D
VálaszTörlés#Grelas --(igen, ez a ship nevük.) ^^