2016. augusztus 22., hétfő

10. fejezet - A látszat nem csak néha csal

Sziasztok!
Én úgy tartom, hogy a jó munkához idő kell, mint jelen esetben is, de nem szaporítanám tovább a szól. Remélem megérte a várakozást, jó olvasást. :) Mint mindig, szivesen fogadom a véleményeiteket.^^

10. fejezet


A látszat nem csak néha csal


S
zörnyű fejfájással ébredtem egy támlás székre ültetve egy szobában, amit még soha életemben nem láttam. Megpróbáltam felállni, de ekkor észrevettem, hogy a lábam, illetve a kezeim le vannak kötözve. Megrángattam a csuklómat szorító kötelet a hátam mögött, azonban ez nem segített semmit, a kötél még jobban belevágott a húsomba. A torkomat elszorította a pánik, könnyek kezdték égetni a szemem. Az emlékeimből kifolyólag a boszorkánymestereknél lehettem és ez egyáltalán nem töltött el jóérzéssel tudva azt a tényt, hogy Desmond konkrétan kinyíratta a családomat, hogy végül szinte önként rohanjak a kezei közé.
Hiába szólongattam a lovagjaimat, egyik sem jelent meg nekem. Ekkor jöttem rá, hogy elvették a karkötőmet. Összetört bennem minden, még egy rohadt kötésből sem tudtam kiszabadulni a lovagjaim segítsége nélkül. Gyengének éreztem magam, tehetetlennek és ez hihetetlenül megrémített. Végül annyi időt adtam a félelemnek, amíg elszámoltam lassan húszig – tíz helyett, a biztonság kedvéért -, majd körbe néztem a helyiségben, hátha találok valami megoldást, amivel kijuthatok. Sírással és önsajnálattal ugyanis nem mentem semmire.
A szobában egyetlen olajlámpa égett félhomályba borítva az összes bútort. Szembe ültettek az ajtóval, ráadásul szinte teljesen középre, így ha akartam volna se tudok elérni semmit a polcokról. A jobb oldali falon szekrények sorakoztak, némelyiket könyvek borították, a többi csukva volt. A bal oldali sarokban egy asztal foglalt helyet, mellette egy egyszerű ágy terpeszkedett a másik sarokig, bár a végét már csak kitekeredve láttam.
Ekkor döntöttem el, hogy nekem meg kell fordulnom, mert többet akartam látni a mögöttem lévő területből, a szemem folyamatosan valami éles tárgy után kutatott. Addig hintáztam a széken, amíg lábujjhegyre nem tudtam állni, majd apró lépésekkel szembefordultam az ablakkal. Nehéz volt nem hasra esni, szóval fejben megdicsértem magam, elégedetten dőltem hátra egy pillanatra a székben. Igazából ezzel próbáltam oldani a feszültségemet.
Az ablaktól balra szintén egy szekrény volt, benne régi faszobrocskákkal egy üvegajtó mögött. Sajnos nem találtam olyan tárgyat, amivel megszabadulhatnék a kezemet szorító kötéltől, így nagyot sóhajtva, megadva magam elernyedtem a széken. Ha lenne valami, amivel kiszabadíthatnám magam – gondoltam magamban, közben ismét a faszobros vitrinre tévedt a tekintetem. A késről már az első pillanatban lemondtam, de mondjuk egy csorba pohárnak igazán örültem volna. Ez az! Üveg.
Lábujjhegyen odabotorkáltam a szekrényhez közelebbről megvizsgálni az üveglapot, ami szerencsémre egyrétegű és vékony volt. Mivel hátrakötötték a kezem, így nem tudtam behúzni egyet a kiszemelt fegyvernek, tehát egyértelműen maradt a fejem. Csak remélni tudtam, hogy nem leszek túl hangos vele, hiszen az nem tett volna jót a menekülési tervemnek.
Vettem egy nagy lendületet – amennyire a lekötözés engedte -, majd megfejeltem az üveget, ami többszöri próbálkozásra a darabjaira hullott. Egy pillanatra csillagokat láttam és éreztem, ahogy valami végig csurog az arcomon. Sajnos a földre nem esett egy nagyobb darab sem, ezért mielőtt még a szemembe folyhatott volna a vérem, kinéztem egyet magamnak, majd a fogaim közé fogtam a darabot. Leejtettem a földre és áldottam az eget, amiért nem tört tovább az üveg.
Már csak le kellett hozzá kerülnöm a földre, hogy felvegyem. Először addig mocorogtam, amíg a hátam és a támla közé nem tudtam hozni a karom, így nem arra estem rá, mikor a következő pillanatban hanyatt dőltem a székkel. Kicsit beütöttem a fejem, de a homlokomból áradó zsibbasztó fájdalomhoz képest semmiségnek tűnt. Oldalra fordultam, végül sikerült a kezembe ügyeskednem az üvegdarabot.
Lassan nyiszálni kezdtem a csuklómat körül fogó kötelet. Párszor túl közel ért a kezemhez a vágó eszköz, felhasította a bőrömet. Az adrenalinnak köszönhetően alig éreztem, bár a kötelet egyre jobban elborította a nedves, ragacsos folyadék, a vérem. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire lazulni kezdett a szorítás és teljesen kiszabadíthattam a kezem, bár a valóságban pár percnél tovább nem tartott.
Ülő helyzetbe ügyeskedtem magam a székkel, majd a lábamnál is kioldottam a kötelet. A ruhámmal a lehető legtöbb vért felitattam magamról, mégsem éreztem úgy, mintha ez segített volna. Pár percig a homlokomon tartottam a ruhát, hogy legalább egy kicsit elálljon a vérzés és ne akarjon folyton a szememben kikötni a ragacsos folyadék.
Hangtalanul az ajtóhoz siettem, lenyomtam a kilincset és kilestem a résen. Egy hosszú, széles és sötét folyosó fogadott, csak az ablakokon beszűrődő fény világította meg az utat. Óvatosan becsuktam magam mögött az ajtót, majd elindultam a legközelebb lévő ablakhoz.
Egy ismeretlen vidék tárult a szemem elé füves lankákkal és fákkal, nem volt egy ház sem a láthatáron. Kicsit emlékeztetett a vámpír klán környezetére, mintha ezek a családok elkülönítve akarnának élni az emberektől. Talán meg is volt rá a maguk oka. Vlad sem viccből építtette a várát olyanra, amilyen.
Az ablak közelében egy hatalmas fa ágaskodott a tövében egy tömött bokorral. Azonnal meg is fogalmazódott bennem a szökési terv, a bokor felfogta volna az esésem, ha beleugrok. Az ablak kilincse felé nyúltam, de a kezem megakadt a levegőben, mielőtt még megérinthettem volna a tárgyat.
- Védővarázslat? Ezt nem hiszem el – motyogtam magamnak. Felhúzott, ahogy a kudarc az arcomba nevetett, hiszen ez azt jelentette, hogy nincs kijárásom a házból. Mindenképpen meg kellett találnom a karkötőmet, csak annak az erejével szabadulhattam ki. Az volt az érzésem, hogy ez a művelet bonyolultabb lesz, mint először gondoltam.
Végig lopakodtam a folyosón, a szőnyeg elnyelte a lépteim hangját. A fal mentén könyvespolcok, valamint szobrok és képek sorakoztak. Erős késztetést éreztem arra, hogy megnézegessem a könyveket, de le kellett róla tennem. Egy hosszú lépcsősor vezetett le a földszintre, igyekeztem nem megnyikorogtatni a fokokat.
Az aulába érve megpróbálkoztam a bejárati ajtóval, bár hiába tettem meg, úgyis tudtam, hogy nem juthatok ki olyan könnyedén. Körbe néztem a helyiségen, látszottak a mennyezeten a tartógerendák és a régiesen kifaragott lépcsőkorlát, asztal, szék és egyéb bútorok pedig csillogtak a lakktól. Gyorsan el kellett tűnnöm onnan, nehogy észre vegyenek a boszorkánymesterek; minél később tudták meg, hogy megszöktem a szobából, nekem annál jobb volt. Lekötözve aligha volt esélyem megtalálni a karkötőmet.
Sejtettem, hogy van pár rejtett szoba és kamra az épületben, hiszen mégis olyanokról volt szó, akiknek lehetett takargatnivalójuk. Elindultam a földszinti üres folyosók egyikén és minden utamba akadó kiálló falilámpát megmozgattam, ha pedig könyvespolchoz értem, kihúztam a gyanúsabb külsejű könyveket - meg azokat is, amik túl egyszerű borítót kaptak.
A folyosók végeláthatatlannak tűntek, mintha csak körbe-körbe járkálnék a házban. Az egyik földig érő, poros függöny mögé rejtőztem, mikor megláttam két boszorkánymestert közeledni, akik nem vettek észre.
- Még szerencse, hogy nem buktunk le az üzlettel – magyarázta hevesen az egyik. A hangja fiatalos volt, mégis tudatosan csengett, mintha már évszázadok bölcsességének birtokában lenne.
- Ja. Az a rohadt vérszívó meg a lány majdnem tönkretettek mindent. Ha megölik azt a mantikórt és bizonyítékot szereznek a mi ügyünkről, Desmond nagyúr kitekerte volna a nyakamat – sóhajtott a másik feszülten, már némi megnyugvás hallatszódott a hangjában.
- Az enyémet is. Ott voltam veled, mikor az a szörnyeteg elszabadult, nem? – kérdezte az első.
- Így is kaptunk rendesen a pofánkra, hát még akkor, ha utána nem kapjuk el és szállítjuk el a végállomásra. Ezt a lányt végül egyszerűbb volt megszerezni, mint gondoltam.
A szavaik elhaltak, ahogy távolodtak arra, amerről jöttem, mégis minden mondatunk ott lüktetett a fülemben tovább, mintha folyamatosan ismételgetnék magukat megállás nélkül. Tehát közük volt a mantikórhoz. Világossá vált, hogy valami olyanba tenyereltünk bele akaratlanul, ami bőven túlnyúlt a mi hatáskörünkön. Vajon tisztában voltak vele, hogy én voltam ott azzal a vámpírral és kergettem el a szörnyeteget? Tudniuk kellett, de akkor meg miért nem öltek meg? Egyre több kérdés fogalmazódott meg bennem, amire egyáltalán nem tudtam a választ és ez rettentően idegesített. Ugyan mire kellene a boszorkánymestereknek egy mantikór? Már a feltevéstől is elborzadtam. A legfőbb kérdés azonban mégis más volt. Én mire kellek nekik?
Kilestem a függöny mögül, tiszta volt a levegő. Tovább siettem a falnak lapulva, folytattam a keresgélést titkos ajtók után. Ahogy a kövekből kirakott falnak támasztottam a kezem és óvatosan megnéztem, van-e a sarkon túl valaki, megmozdult az egyik eleme a tenyerem alatt. Addig fel sem fedeztem, de jobban megnézve látszott, hogy azt a követ megmozgatták, így még jobban benyomtam.
A falat alkotó kövek addig igazodtak, míg egy ember méretű bejáratot nem formáltak. Egy lépcsősor vezetett lefelé a mélységes sötétbe és már ebből tudtam, hogy nem kéne bemennem, de némi tétovázás után mégis megtettem az első lépéseket. A falak feketék voltak és nyirkos tapintásúak, nem találtam rajtuk kapaszkodót. A nyílás hirtelen bezáródott mögöttem, én pedig hiába mozdultam azonnal, bent ragadtam. Pánik lett úrrá rajtam, a légzésem zihálássá alakult. Fogalmam sem volt, mi van odalent, ráadásul ki nem állhattam a vaksötétet. Mély, lassú levegővételeket alkalmaztam hosszabb szünetekkel, mert az édesanyám régebben így nyugtatott le, ha féltem. Azt mondta, mindig nézzek a dolgok mögé, mielőtt elhamarkodott pánikrohamba taszítanám saját magam. Így is tettem és miután a fojtogató rémület alábbhagyott, a félelem kesernyés ízével a számban elindultam a sűrű és dohos sötétségbe.
Éppen lefelé botorkáltam a lépcsőn, mikor egy fáklya kigyulladt a falon. Összerezzentem és teljesen kivert a víz, a szívem a torkomban dobogott. Azt hittem, valakivel szembe találkozok majd a lépcsőn, azonban ahogy elteltek azok a kínos, csendes percek, senki sem jött. Talán ez egy varázslat, amit boszorkánymesterek készítettek ide – gondoltam magamban.
A lépcsősor alján egy hosszú, egészen széles folyosó tárult elém, az utam során sorban gyulladtak ki a fáklyák. Azt hittem ott halok szörnyet az ijedtségtől, mikor az utolsó darabok egyszerre lángra lobbantak. A folyosó két oldalán tömlöcök voltak elkerítve a foglyok méretétől függően akár kettő is egymás felett. Mivel a fal mellett mentem odáig, így alig egy méter választott el egy vicsorgó fenevadtól. A testét barna szőr borította, de foltokban hiányzott a bundája és csontsoványnak tűnt. Nekirontott a rácsnak, azonban egy erőfal visszalökte őt az elkerített rész másik végébe. A wendigo felirat állt kívül egy táblán.
- Ne vedd magadra, általában morcos - mondta egy lány mosolyt erőltetve az arcára. A nimfa szó állt az ő tábláján.
A többi tömlöcbe is különféle lényeket zártak, eléggé megviseltnek tűntek, régóta lehettek bezárva oda.
- Miért vagytok itt? – kérdeztem visszafordulva a nimfa lányhoz.
- Kísérleteket végeznek rajtunk, de fogalmunk sincs, miért. Viszont, ha itt töltesz egy kis időt, már szinte észre sem lehet venni, ha hiányzik belőled valami – emelte fel a bal kezét, hiányzott a kisujja – vagy rólad.
Elborzasztott a látvány, mégsem kaptam el a tekintetem. Jó volt a kép ösztönzőnek, hogy miért kell nekem a lehető leghamarabb elhúzni onnan.
Akaratlanul is a nimfa melletti cellába tévedt a tekintetem, ami elsőre üresnek tűnt, de jobban megnézve volt valaki a hátsó fal mellett. A sötét hajú férfi a cella hátuljában üldögélt maga elé meredve, üveges tekintete a padlóra tapadt, mintha a fejében éppen máshol járna. Ruha nem volt rajta, testének alsó része két szőrös, patás lábban végződött.
- A faunt hagyd! – szólt a nimfa keserűen. – Már megtörték.
- Túl gyenge volt – mondta egy addig ismeretlen hang. – Én már századok óta ebben a börtönben rohadok, mégsem adtam fel – lépett az egyik rácshoz egy nő, a haját zöld kígyók alkották.
- Gorgó – motyogtam.
- A Medúzát jobban szeretem. A napszemüveg meg azért kell, hogy ne változtassak mindenkit kővé, akire csak ránézek – adott választ a ki nem mondott kérdésemre, hiszen amúgy is elég sötét volt lent. – Bár – fogta meg az eszközt, majd levette a fejéről -, az egyik már nincs meg – nyitotta ki a bal szemét. – Ellopták azok a szemetek. – Hirtelen elnevette magát. – Ez egy elég béna szóvicc volt.
Be kellet fognom a kezemmel a számat, hogy ne sikoltsam el magam, ugyanis a szemgödre üres volt.
- Szóval mi a terved? – vette ismét fel a szemüveget.
- Milyen terv? – kérdeztem értetlenül.
- A szökésünkről. Nem kívánok ebben a lyukban megdögleni – sóhajtott fel Medúza. – Szóval? – vonta fel a szemöltökét. – Bármire hajlandó vagyok. Bármire – hangsúlyozta.
- A karkötőmet kerestem, úgy tévedtem ide – vallottam be.
- A karkötődet? Te most szórakozol velem? – emelte meg a hangját Medúza.
- Gondolod, hogy ha te a kővé változtató szemeddel nem jutottál ki, akkor én ki tudok vinni tíz embert a hátamon? – vágtam rá élesen.
- Nem kell tízet, elég csak azokat, akik tudnak beszélni – felelte gúnyosan a kígyóhajú.
- Nyugodjatok már meg, ezzel nem megyünk semmire – szólt a nimfa lány. – Mellesleg Emily vagyok – jegyezte meg.
- Greta – intettem nekik esetlenül.
- Nekem van egy ötletem – mondta egy idős, rekedtes hang, a tulajdonosa a faunnal szembeni cellában ült egy ágyon. Mondjuk azt, nem úgy nézett ki, mint aki nagyon sokat tudna segíteni a menekülésünkben.
- Szerintem átállt hozzájuk – morogta megvetően a nő a faun melletti tömlöcből. – Alig beszél, semmit nem csinál, mintha belülről megfigyelne bennünket.
- Sírjak és könyörögjek az életemért, mint te szoktál? Abból már kinőttem – mondta a férfi nyugodtan.
- Igazad van, nem a te szárnyadat nyesték le, miközben mindent éreztél – vicsorogta a nő a succubus táblás rácsok mögül.
- Olyan jó, hogy mindenkinek ennyi energiája van veszekedni – sóhajtott fel a nimfa.
- Most akkor ki akartok jutni, vagy nem? – emelte rám a tekintetét a férfi, ő vérmágus volt a felírat szerint. Csend fogadta a kérdést, ami azt jelentette, hogy meg akarjuk hallgatni a tervét. – Mindjárt gondoltam. Elég régóta vagyok már itt ahhoz, hogy kiismerjem ezt az erőteret – állt fel az ágyról, majd a rácshoz lépett. A tenyerét maga elé emelte és közelített vele a mágikus falhoz, majd egyszer csak megállt. – Gyere, csináld te is! – szólt rám.
Odaléptem a cellájához és követtem a példáját, intett, mikor meg kellett állítanom a kezem a levegőben.
- Érzed, ahogyan pulzál a tenyered alatt? – kérdezte tekintetével a láthatatlan falat pásztázva.
Valóban éreztem az erőtér lüktetését, mintha egy dobogó szívet tartanék a kezemben. Hátborzongató volt, mégis meleget sugárzott a tenyerembe.
- Ha hozzáérnél, te is úgy járnál, mint a szőrös barátunk az imént – magyarázta. – Egy időben minden nap megnéztem, milyen erős ez a lüktetés. Ahogy teltek a napok, a pulzálás egyre gyengült, azonban egyik napról a másikra ismét felerősödött.
- Valaki újraépítette – értettem meg egyből a mondanivalóját.
- Harminc naponként, megszámoltam. Először még nem tudtam, hogy mi miatt nem vették még észre soha őket, miért nem ébredt fel senki, egyszer sem. Aztán rájöttem, hogy nyilván valamiféle varázslatot használtak – mondta a vérmágus, majd megvakarta a fejét a szabad kezével. – Ezért azon a bizonyos estén, mikor tudtam, hogy jönni fognak, egy védőpajzsot raktam magamra mágia segítségével. Az ötlet bevált, sikerült ébren maradnom akkor éjjel és rájöttem, hogy egy olyan varázslatról volt szó, ami egy időre elvette az áldozatok minden érzékét. Így történhetett az, hogy senki sem ébredt fel egyszer sem. A pajzsnak köszönhetően volt alkalmam egy kicsit belepiszkítani a mágikus falba, elrejtettem benne egy vérpecsétet.
A férfi sokatmondóan rám nézett.
- Nem értek a vérmágiához.
- Annyit csak tudsz, hogy mi kell egy nagyobb szintű feloldáshoz.
- Véráldozat – mondtam ki szinte meglepetten azt a szót, ami olyan idegennek hangzott az én számból.
- Már régen felkészültem rá – sóhajtotta a férfi nyugodtan. – Vártam a megfelelő lehetőségre.
- Találunk más megoldást - tiltakoztam.
- Mégis mit? – vonta fel a szemöldökét.
- Igaza van, Greta. Nincs más esély – próbált meggyőzni Medúza.
Szó sem lehetett róla, hogy feláldozza magát. Sajnos volt már előtte szerencsém végignézni egy ilyen szertartást és hónapokig rémálmaim voltak róla. Bármelyik varázslat, ami egy életet követelt csakis gonosz lehet, én pedig nem tudtam elviselni a gondolatot. Végül azonban mégis megadóan forgattam meg a szemem, de még mindig nem voltam biztos benne, hogy jó-e az, amit teszünk. Nyilván erre nem volt a válasz. Elvégre a vérmágia sose volt gyerekjáték, komoly károkat okozhattunk akár saját magunkban is. Azonban a férfi ezt pontosan jól tudta, láttam a határozott tekintetében.
- Engem is vigyetek magatokkal! – mondta egy nő a legtúlsó cellából, a hangja szinte könyörgött.
- Arról szó sem lehet! – vágta rá Medúza.
- Miért? – néztem a gorgóra meglepetten. – Csak te érdemled meg a szabadságot?
A kígyóhajú kezdte egyre jobban elveszteni a szimpátiámat dacára annak, hogy megértettem, mennyire fontos volt neki a saját szabadsága. Századokig egy börtönben senyvedni nem lehetett egy leányálom, mégsem tagadhattam meg senkitől ott a segítséget, ha már belekezdtünk a dologba.
- Az a nő folyton hazudik és egy gonosz boszorkány keletről. Nem szabad bízni benne – ráncolta össze a homlokát Medúza.
Neki kellett tudnia, hiszem ő volt ott vele nap mint nap, viszont a vérmágust is átállással gyanúsították, mégis segíteni akart nekünk.
- Ha itt bárkiben bízol, akkor legalább olyan ostoba vagy, mint amilyennek kinézel – sóhajtotta a nő. – Charlene vagyok. Megtanultam a bőrváltás varázslatát, fel tudom venni a sárkánygyík alakját. Ha magatokkal visztek, az én segítségemmel elrepülhetünk innen.
Odamentem hozzá, fekete haja kócosan keretezte az arcát és a félhomályban láttam a félelmet sötét szemében. Szabadulni akart, akár a többiek, nem tagadhattam meg ezt tőle. Nem tűnt beépített embernek, hazugnak sem, így meggyőztem a többieket, hogy Charlene-t is vigyük magunkkal. Valóban jól jött egy olyan személy, aki el tudott minket repíteni jó messzire innen, miután kijutottunk.
- Képes vagy arra, hogy csak azokat a falakat tüntesd le, amik a mi ketreceinket védik? – kérdeztem a férfit.
- Egy kis plusz időbe fog telni, de menni fog – bólintott. - Csak kövesd a mozdulataimat – utasított, miközben letérdelt a földre.
A vérmágus mélyen belekarmolt a saját alkarjába, véres ujjával pedig először az ajkát érintette meg, majd visszatért a frissen fakasztott sebhez, hogy mutatóját újból belemártsa a ragacsos folyadékba. Egy keresztet rajzolt a mellkasára, a szíve fölé, végül széttárta a kezét és lehunyt szemmel mormolni kezdett egy igét a démonok nyelvén.
Beletelt egy kis időbe, mire sikerült olyan karmolást ejtenem magamon, hogy kiserkenjen a vérem. Megjelöltem magamon azokat a helyeket, amiket ő a saját testén, majd én is lehunytam a szemem és széttártam a karom. Éreztem, ahogy legbelül létrejön közöttünk egy különleges kapocs, mintha egymás fejében jártunk volna. Láttam a szemhéjamon keresztül, ahogy a varázserőnk, mint két energiafolyam egymásba ömlött, szinte egyé vált.
Csupán néhány szót ismertem abból az igéből, amit mondott, azonban a lényeges részeket ki tudtam venni. Mikor a vérpecsét szertefoszlott, hullámként söpört át rajtam a bizsergés, az energia perzselte a bőrömet. Soha nem éreztem ilyet korábban, mi tényleg varázsoltunk a saját két kezünkkel.
A vérmágus ereje halványodni kezdett bennem, majd végleg eltűnt fojtogató űrt hagyva maga után. Riadtan nyitottam ki a szememet, hogy megbizonyosodjak róla, a férfi még épségben ott van, mégis csalódnom kellett. Élettelen teste úgy hevert ott a koszos ruhákban, akár egy kupac szemét. A szeméből, a füléből és a szájából csendesen csordogált a vér és egy pillanatra azt hittem, a következő percben majd ismét vesz egy nagy levegőt – akkorát, mint életünkben az első lélegzetünk -, de nem történt meg.
Hirtelen egy kéz nehezedett a vállamra.
- Gyerünk már! – ismertem fel Medúza hangját.
Hátra néztem. Valóban sikerült kinyitni a megfelelő cellákat, a nimfa, a succubus, a sárkánygyíkká változó nő és a gorgó egyöntetűen a cellák közti folyosón álltak.
- Ne sírj, azért tette, hogy mi éljünk – simított Medúza az arcomra. – Sietnünk kell, hogy ne vesszen kárba az élete.
Akkor vettem észre, hogy valóban sírok. Először ugyan megijedtem, hogy az én szememből is vér folyt, de hamar rájöttem, csak egyszerű könny.
Sikerült valahogy feltápászkodnom a földről, majd mindannyian elindultunk arrafelé, amerről leértem a cellákhoz. A szívem vadul kalapált a mellkasomban, iszonyúan féltem, hogy elkapnak minket. Bár az igazat megvallva, azon felül, hogy nem akartam meghalni, az ő életükért jobban aggódtam.
Tiszta volt a levegő, így szépen végig lopakodtunk az üres folyosón arra, amerre még nem jártam, hiszen kénytelenek voltunk megkeresni a karkötőmet. Titokban azt reméltem, hogy Nicolas bármelyik pillanatban betoppan megmenteni az életemet és ez az egész csak valami ostoba tréfa. Sajnos mégis ez volt a valóság, hiába próbáltam tagadni.
Közepes tempóban haladtunk a folyosókon és kerestük a rejtett járatokat, de nem találtunk semmit, pedig tudtam, hogy ott vannak. Egyszer majdnem észrevettek minket, azonban sikerült még időben elbújnunk a boszorkánymesterek elől. Elegem volt már a bujkálásból. Eszembe juttatta azt az időszakot, mikor Ellionnal voltam együtt, sehová nem mehettünk el nyilvánosan párként. A kapcsolatunk elején így volt, mert mindketten tartottunk apámtól, de később már magasról tettem rá. A saját apámnak azon kellett volna lennie, hogy boldognak lásson engem, ehelyett megkeserítette jó pár évemet.
A következő ablaktalan folyosó tele volt portrékkal, feltehetőleg az ottlakókéval, a ruháikat elnézve pedig némelyik több száz éves is lehetett, férfi és nő egyaránt.
- Várjatok! – szóltam oda csendesen a többieknek, mikor egy kicsit lemaradtam tőlük, hogy megvizsgáljak valamit.
Ahogy a kövekből kirakott falakat pásztáztam, megláttam egy különös darabot a többi között, ami ugyan nem sokban ütött el társaitól, mégis furcsa érzésem támadt vele kapcsolatban. Talán a mérete tette vagy a formája, nem tudom, mégis láttam a különbséget. Végül ráillesztettem a kőre a tenyeremet és benyomtam a falba, amennyire csak lehetett. Ennek hatására bámulatos dolog történt, legalább annyira lenyűgözött, mint legutóbb. A körülötte levő összes társa addig igazodott, amíg fel nem fedtek egy titkos járatot. Minden alkalommal ámulatba ejtett, mikre képes a mágia.
Valamiért olyan érzésem támadt, hogy egy hely, ahová egy ilyen út vezet, tökéletes melegágya lehet egy féltve őrzött dolognak. Senkit sem kellett évezredekig győzködni, jobb ötlet híján megindultunk a befelé vezető sötét folyosón. Először azt hittem, hogy vakon fogunk botorkálni végig, de menet közben kiderült, hogy itt is maguktól kigyulladtak a fáklyák, amint közelebb értünk hozzájuk.
A talaj valamennyire lejtett, így lehetett tudni, hogy lassan a kúria alá kerülünk. A macskakövekkel kirakott padló és fal egy idő után elfogyott és az alagút folytatását természetes sziklákból építették ki. Olyan sokáig tartottunk lefelé, hogy már azt hittem, nincs is vége az útnak, mikor kiértünk egy peremre. Ugyan egészen nagy volt az a kiugró, ami után a végtelen mélység fogadott, mégsem kívántam elmenni a széléhez.
- Zsákutca – sóhajtott fel Emily, a nimfa, a sziklafalnak támaszkodva.
A mély, állatias üvöltés távolról jött, mégis mintha mindenütt ott lett volna. Egy tűzcsóva felénk kapott, mire mindannyian hátra hőköltünk. A lény a perem szélére ereszkedett, a szárnyaival hatalmas szélörvényt kavart. Alig hittem a szememnek. Addig a pillanatig soha életemben nem láttam igazi, húsvér sárkányt szemtől szembe. Szemmel láthatóan kemény, pikkelyszerű bőre ezüstösen verte vissza azt a csekély fényt, amit a fáklyák adtak.  A mérete emlékeztetett az otthonomban élő drágakőóriásmadarakra, így inkább az aggasztott, hogy felperzsel, minthogy eltapos.
- Pedig nem itt terveztem meghalni – mormogta Medúza.
- Talán, ha lassan elhátrálunk, akkor nem éget meg – ötlelt Emily.
- Esélyetek sincs elfutni előle – nézett ránk Charlene komoly arccal. – Ráadásul a sárkánytűznél nincs forróbb és nehezebben alszik ki az általuk gyújtott máglya a bennük lévő mágia miatt. Pillanatok alatt szénné égnétek.
Nyeltem egyet. Nem volt valami csábító ez a lehetőség, de fogalmam sem volt, mit kéne tennünk.
- Itt csak az segítene, ha valamelyikünk tudna a sárkányok nyelvén és rábeszélné ezt – böktem a pikkelyes felé -, hogy engedjen el minket – próbáltam meg oldani a feszültséget nem nagy sikerrel.
- Ez nem is olyan rossz ötlet – mosolyodott el Charlene.
A nő megköszörülte a torkát, mintha mondani szeretne még valamit, de végül mégis csendben maradt. Kivált a kis csoportunkból, ledobta a ruháját és lehunyta a szemét, miután felmérte, mennyi helye van. Elfordítottam egy pillanatra róla a tekintetem, hiszen nem voltam hozzászokva az ilyen közvetlen látványhoz, mégis visszatévedt rá a pillantásom, mert tudtam mi következik és látni akartam a saját szememmel. Az arcáról sütött, hogy mennyire koncentrál, valamit mormolt az orra alatt. Hirtelen hátra vágódott a feje, majd a teste teljesen kitekeredett, mintha minden csontja eltörne és egy új alakot venne fel. Először a teste mérete kezdett nőni, majd pikkelyszerű, aranyszínű bőr borította be az újonnan kialakult farka végétől egyenesen az orra hegyéig. Egy négylábú sárkánnyá változott, ám a másikkal ellentétben Charlene-nak nem volt szárnya. Ezzel bebizonyosodott az a feltevésem, hogy különböző fajta sárkányok is léteznek, azonban furcsa volt kettőt is látni egymás mellett, hiszen nagyon ritkák.
Charlene egy olyan nyelven szólalt meg, amit még soha életemben nem hallottam. Egyszerre volt puha, kemény, határozott és minden szóban hallani lehetett, mennyire ősi valójában az a nyelv. Hexaldar létemre nekem nem kellett, hogy számítson az idő, mégis végigfutott a hátamon a hideg, mikor belegondoltam, milyen régiek is lehetnek azok a szavak, amik állatias mélységgel vegyültek.
Beletelt néhány percbe a beszélgetésük, amit elég durva morgások kísértek, végül azonban az ezüst sárkány minden további üvöltés nélkül elrepült. Charlene pedig visszaváltozott emberré és magára kapta a ruháit.
- Most akkor te is sárkány vagy? – kérdezte Emily.
- Boszorkánynak születtem – felelte Charlene. – Mégis mit gondoltál, egy sárkány képes megtanulni emberré változni? – nevetett fel cinikusan.
Akaratlanul is mosolyra szaladt a szám, még ha nem is volt időnk egymást húzni.
- Miről beszéltetek? – kérdeztem rá a legfontosabb dologra.
- Ő is fogoly itt, akárcsak mi. Ezek a barmok sárkánytűzzel kereskednek – húzta össze Charlene a szemöldökét rosszallóan. – Komolyan nem hiszem el, hogy ezeknek semmi se szent.
Úgy tűnt, eléggé felkavarta a nőt a helyzet, mégsem tudtam neki semmi nyugtatót mondani. El kellett onnan tűnnünk és a leghamarabb megtalálni a karkötőmet, ez volt a kulcs a szabadulásunkhoz. Elindultunk hát arra, amerről jöttünk.
- Miért engedett el minket? – kérdezte meg Medúza azt, ami nekem is egyre jobban fúrni kezdte a kíváncsiságomat.
Charlene kelletlenül sóhajtott egyet.
- Megígértem neki, hogy visszajövünk érte, miután kiszabadultunk.
- Az se biztos, hogy kijutunk innen.
- Hazudtam neki – rándította meg végül a vállát Charlene.
Gyűlöltem a hazugságot, ezért rosszul is éreztem magam emiatt, de szükségünk volt rá ezalkalommal, hogy tovább tudjunk haladni. Én tényleg hittem a sikerünkben, mégis tisztában voltam vele, hogy ott van az a bizonyos másik oldal, amit nem tudok irányítani. Ki akartam jutni és visszamenni segíteni a sárkánynak, meg az összes többi rabnak, de ez nem csak rajtam múlott. Sosem tartottam magam ostobának, mégis léteztek nálam okosabbak és csak remélni tudtam, hogy nem járnak majd túl az eszemen.
Fellélegeztem, mikor felértünk a felszínre és azt kívántam, bárcsak vége lenne már az egésznek. Egy röpke pillanatig átfutott az agyamon, hogy talán otthon is maradhattam volna, de ez az érzés hamar elmúlt. Nem akartam még egyszer azoknak a képmutató árulóknak a szemébe nézni, képtelen voltam rá, miután megtagadták tőlem a segítséget.
Új irányba sétáltunk. Olyan érzés fogott el, mintha a kúria annyira hatalmas és végtelen lenne, hiszen csak meneteltünk előre, de sosem fogyott el az út.
- Már kezd baromira elegem lenni ebből a sok természetfelettiből – morgolódott Medúza.
- Csak jussunk már ki innen – szólalt meg először a succubus, mióta sikerült kiszabadítani őket a cellákból. – Felőlem aztán egy egész sárkány hadsereg lehet az alagsorukban, a lényeg, hogy ne kapjanak el minket.
- Hé! Álljatok meg! – hallottuk meg hirtelen a kiáltozásokat magunk mögül éppen akkor, mikor a succubus befejezte a mondatát, mi pedig futásnak eredtünk. Tudtunk, hogy itt mindennek vége, mindannyian nem menekülhettünk el élve.
Egy energiagömb zúgott el a fejem mellett, mire hátra pillantottam egy másodpercre. Legalább hatan üldöztek minket, de ez a legyengült társaimmal szemben pont elég volt, ráadásul a karkötőm nélkül a boszorkánymesterek ellen fizikai erővel aligha mehettem sokra. Kilőttek volna valamivel, mire meglendítem a lábam.
Az oldalam szúrni kezdett, hiszen nem tudtam odafigyelni a lélegzetvételeimre menekülés közben. Sokkal jobban aggasztott a tény, hogy mind meghalunk.
- Greta, vigyázz! – rántott arrébb Medúza egy következő támadás elől. Meglepetésemre a gorgó egész jól bírta a futást a több száz éves rabság után.
Befordultunk a következő sarkon és bekövetkezett az, amitől tartottam. A folyosó ugyan hosszú volt, de én tisztán kivettem a boszorkánymestereket a végén, ahogy felénk tartanak pontosan velünk szemben. Nem állhattunk meg, de nem is futhattunk tovább. Folyamatosan törtem a fejem a megoldás után, míg meg nem láttam az egyetlen lehetőségünket. Mivel a jobb oldali falon ablakok voltak, a bal oldalt figyeltem, meg is akadt a szemem egy folyosón.
Olyan lendülettel fordultam be, hogy majdnem elestem, mégis tovább szedtem a lábaimat. A boszorkánymesterek majdnem közre fogtak minket, de sikerült kijutnunk a markukból, legalábbis én ezt hittem. Megtorpantam és hátra néztem. A társaimat elkapták, némelyikük az eszméletét vesztette.
- Mit állsz ott, tűnj már el innen! – kiáltotta Medúza, mire az egyik boszorkánymester felém küldött egy energiagömböt, majd utánam eredt.
Egy utolsó pillantást vettem a kétségbeesett Emilyre, a harcias Medúzára, a dühös succubusra és a mosolygó Charlene-ra. A sárkánygyíkká változó nőből olyan rendíthetetlen remény sugárzott, hogy még én is biztos lettem benne, minden rendben lesz. A következő pillanatban az egyik boszorkánymester ujjaiból lilás füst tört elő, majd csettintett és a nimfa rángatózva a földre esett.
Sarkon fordultam, kénytelen voltam tovább menekülni. Csak remélni tudtam, hogy megkímélik az életüket, hiszen nem ok nélkül tartották őket a cellákban. Megfogadtam magamnak, hogy ha egyszer kiszabadulok, mindenképpen visszajövök a többiekért egy kis segítséggel.
Végig rohantam a széles, ablaktalan folyosón magam mögött hagyva a többieket, át a boltív alatt. Nem hittem volna, hogy a boszorkánymester elveszti a nyomomat, de így történt. Egy sötét zugban megpihentem egy kicsit, már rettentően éhes és szomjas voltam.
Pontosan jól tudtam, hogy az egyetlen esélyem a karkötőm megtalálása volt, így nem lazsálhattam túl sokáig. Visszatértem hát a titkos ajtók felkutatásához. Ismételten alig találtam valamit főleg azért, mert voltak olyan titkos szobák is, amik hangszerekkel, varázskönyvekkel voltak felszerelve. Belelapoztam pár könyvbe, de nem sokat tudtam belőlük kibogozni, szóval inkább továbbálltam.
Az egyik alkalommal sikerült megfordítanom az egyik lámpát, majd az ember méretű portré jobb oldala elvált a faltól és feltárta a mögötte lévő járatot. Kicsit nagyobbat kellett lépnem, hogy bejussak a hosszú, kőfalú folyosóra, ami egy barlangszerű üregben végződött. Betöltötte a falon lévő fáklyák ropogása és a mély, idegtépő csend. Végigfutott a hátamon a hideg. Meg kellett érintenem a falakat a félhomályban, a fáklyák nem adtak elég fényt, hogy magabiztosan járjak-keljek. A kövek az izzadt tenyerem alatt még hidegebbnek tűntek a valódinál, szinte imádkoztam, hogy ne nyúljak bele valami undormányosba, amíg ki nem érek a folyosóról. A lépteim hangját úgy verték vissza a falak, mintha valaki dobot verne a fülem mellett, bár lehet, hogy inkább az izgatottság tette ilyen hangossá. Megnyaltam az ajkamat, az izzadtságtól sós íze volt. Az izgalom és az egyre hevesebb szívverésem miatt éreztem, hogy az arcom tüzel, mintha láz gyötörne. Igazából csak féltem a lebukástól.
A helyiség közepén egy széles kőasztal volt, bőven ráfért volna akár két ember is. Az asztal közepére egy nagyobb méretű követ faragtak, aminek két oldalát egyenesre faragták, ennek a tetején láttam meg a karkötőmet, amit egész nap kerestem. Boldogság és megkönnyebbülés áradt szét a testemben, mégis éreztem, hogy valami nincs rendjén. Az asztal négy sarkára egy-egy üres tálat helyeztek el, a felszínét pedig mély, kacskaringós vájatok díszítették, amik az asztal két rövidebb oldalán egy-egy nagy edényben végződtek.
Láttam már korábban is ilyen rituális asztalokat és sajnost pontosan tisztában voltam vele, mire használták ezt a különleges kialakítást. Kivéreztetésre.
Ösztönösen a karkötőm felé kaptam, majd a tenyerem közé szorítottam, mintha így nem vehetné el tőlem többet senki. Egyre kellemetlenebbül éreztem magam az üregben, így a folyosó felé fordultam, amerről jöttem, hogy végre elindulhassak kifelé a házból, azonban egy alak támaszkodott a falnak velem szemben. Hirtelen kivert a víz és olyan gyorsan vert a szívem, hogy azt hittem, kiszakad a mellkasomból.
A férfi elindult felém szó nélkül, én pedig egészen addig hátráltam, amíg neki nem ütköztem az asztalnak. A háta mögött összekulcsolt kézzel járkált körülöttem és hol a cipőjét, hol engem nézett, de nem szólt semmit. Egy pillanatra sem vettem le róla a tekintetem.
A bőre lila volt, nem túl sötét és nem is túl világos. A szeme színe pedig ezüstösen kavargott, akár a folyékony acél, földöntúli kontrasztot alkotva a bőrével. Írisze körül egy élénk violaszínben izzó, vastag kör húzódott fekete szegéllyel, ami azt sugallta nekem, hogy a férfit teljesen átjárja a mágia. Hátközépig érő, sötétbarna haját fonatok díszítették oldalt, hogy ne lógjon a szemébe.
- Mit akarsz tőlem? – tettem fel az első kérdést, ami eszembe jutott, miután sikerült összekaparnom a hangom, mégis megremegett egy kissé.
Válasz helyett halványan elmosolyodott és lassú léptekkel folytatta útját, mintha éppen megfogalmazta volna a mondandóját a fejében. A bőrén tekergőző ezüstszínű minták mintha életre keltek volna a fáklyák fényében és egy gonosz varázslatra készültek volna, de tudtam, hogy ez nem igaz. Csak a szemem képrázott.
Ismét feltettem a kérdést.
A férfi megállt, majd komótosan rám nézett. A pillantása megrémisztett

- Megfeleltél az elvárásaimnak, Greta – duruzsolta, a szavakat keményen ejtette. Kirázott a hideg, amint kimondta a nevemet. – Reméltem, hogy sikerül megszöknöd és magadtól jössz rá, hogy innen nincs menekvés – mosolyodott el még jobban. – Az ott, amit a kezedben szorongatsz, hamis. Te is élvezted a mai játékot, igaz?
.

2 megjegyzés:

  1. már várom a folytatást. Nagyon jó fejezet lett.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!:)

      Köszönöm szépen, igyekszem a folytatással.

      xoxo B.-

      Törlés