Sziasztok!
Én úgy tartom, hogy a jó munkához idő kell, mint jelen esetben is, de nem szaporítanám tovább a szól. Remélem megérte a várakozást, jó olvasást. :) Mint mindig, szivesen fogadom a véleményeiteket.^^
10. fejezet
A látszat nem csak néha csal
S
|
zörnyű fejfájással
ébredtem egy támlás székre ültetve egy szobában, amit még soha életemben nem
láttam. Megpróbáltam felállni, de ekkor észrevettem, hogy a lábam, illetve a
kezeim le vannak kötözve. Megrángattam a csuklómat szorító kötelet a hátam
mögött, azonban ez nem segített semmit, a kötél még jobban belevágott a húsomba.
A torkomat elszorította a pánik, könnyek kezdték égetni a szemem. Az
emlékeimből kifolyólag a boszorkánymestereknél lehettem és ez egyáltalán nem
töltött el jóérzéssel tudva azt a tényt, hogy Desmond konkrétan kinyíratta a
családomat, hogy végül szinte önként rohanjak a kezei közé.
Hiába
szólongattam a lovagjaimat, egyik sem jelent meg nekem. Ekkor jöttem rá, hogy
elvették a karkötőmet. Összetört bennem minden, még egy rohadt kötésből sem
tudtam kiszabadulni a lovagjaim segítsége nélkül. Gyengének éreztem magam,
tehetetlennek és ez hihetetlenül megrémített. Végül annyi időt adtam a
félelemnek, amíg elszámoltam lassan húszig – tíz helyett, a biztonság kedvéért
-, majd körbe néztem a helyiségben, hátha találok valami megoldást, amivel
kijuthatok. Sírással és önsajnálattal ugyanis nem mentem semmire.
A
szobában egyetlen olajlámpa égett félhomályba borítva az összes bútort. Szembe
ültettek az ajtóval, ráadásul szinte teljesen középre, így ha akartam volna se
tudok elérni semmit a polcokról. A jobb oldali falon szekrények sorakoztak,
némelyiket könyvek borították, a többi csukva volt. A bal oldali sarokban egy
asztal foglalt helyet, mellette egy egyszerű ágy terpeszkedett a másik sarokig,
bár a végét már csak kitekeredve láttam.
Ekkor
döntöttem el, hogy nekem meg kell fordulnom, mert többet akartam látni a
mögöttem lévő területből, a szemem folyamatosan valami éles tárgy után
kutatott. Addig hintáztam a széken, amíg lábujjhegyre nem tudtam állni, majd
apró lépésekkel szembefordultam az ablakkal. Nehéz volt nem hasra esni, szóval
fejben megdicsértem magam, elégedetten dőltem hátra egy pillanatra a székben. Igazából
ezzel próbáltam oldani a feszültségemet.
Az
ablaktól balra szintén egy szekrény volt, benne régi faszobrocskákkal egy
üvegajtó mögött. Sajnos nem találtam olyan tárgyat, amivel megszabadulhatnék a
kezemet szorító kötéltől, így nagyot sóhajtva, megadva magam elernyedtem a
széken. Ha lenne valami, amivel kiszabadíthatnám magam – gondoltam magamban,
közben ismét a faszobros vitrinre tévedt a tekintetem. A késről már az első
pillanatban lemondtam, de mondjuk egy csorba pohárnak igazán örültem volna. Ez
az! Üveg.
Lábujjhegyen
odabotorkáltam a szekrényhez közelebbről megvizsgálni az üveglapot, ami
szerencsémre egyrétegű és vékony volt. Mivel hátrakötötték a kezem, így nem
tudtam behúzni egyet a kiszemelt fegyvernek, tehát egyértelműen maradt a fejem.
Csak remélni tudtam, hogy nem leszek túl hangos vele, hiszen az nem tett volna
jót a menekülési tervemnek.
Vettem
egy nagy lendületet – amennyire a lekötözés engedte -, majd megfejeltem az
üveget, ami többszöri próbálkozásra a darabjaira hullott. Egy pillanatra
csillagokat láttam és éreztem, ahogy valami végig csurog az arcomon. Sajnos a
földre nem esett egy nagyobb darab sem, ezért mielőtt még a szemembe folyhatott
volna a vérem, kinéztem egyet magamnak, majd a fogaim közé fogtam a darabot.
Leejtettem a földre és áldottam az eget, amiért nem tört tovább az üveg.
Már
csak le kellett hozzá kerülnöm a földre, hogy felvegyem. Először addig
mocorogtam, amíg a hátam és a támla közé nem tudtam hozni a karom, így nem arra
estem rá, mikor a következő pillanatban hanyatt dőltem a székkel. Kicsit
beütöttem a fejem, de a homlokomból áradó zsibbasztó fájdalomhoz képest
semmiségnek tűnt. Oldalra fordultam, végül sikerült a kezembe ügyeskednem az
üvegdarabot.
Lassan
nyiszálni kezdtem a csuklómat körül fogó kötelet. Párszor túl közel ért a
kezemhez a vágó eszköz, felhasította a bőrömet. Az adrenalinnak köszönhetően
alig éreztem, bár a kötelet egyre jobban elborította a nedves, ragacsos
folyadék, a vérem. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire lazulni kezdett a szorítás
és teljesen kiszabadíthattam a kezem, bár a valóságban pár percnél tovább nem
tartott.
Ülő
helyzetbe ügyeskedtem magam a székkel, majd a lábamnál is kioldottam a kötelet.
A ruhámmal a lehető legtöbb vért felitattam magamról, mégsem éreztem úgy,
mintha ez segített volna. Pár percig a homlokomon tartottam a ruhát, hogy
legalább egy kicsit elálljon a vérzés és ne akarjon folyton a szememben kikötni
a ragacsos folyadék.
Hangtalanul
az ajtóhoz siettem, lenyomtam a kilincset és kilestem a résen. Egy hosszú, széles
és sötét folyosó fogadott, csak az ablakokon beszűrődő fény világította meg az
utat. Óvatosan becsuktam magam mögött az ajtót, majd elindultam a legközelebb
lévő ablakhoz.
Egy
ismeretlen vidék tárult a szemem elé füves lankákkal és fákkal, nem volt egy
ház sem a láthatáron. Kicsit emlékeztetett a vámpír klán környezetére, mintha
ezek a családok elkülönítve akarnának
élni az emberektől. Talán meg is volt rá a maguk oka. Vlad sem viccből
építtette a várát olyanra, amilyen.
Az ablak közelében
egy hatalmas fa ágaskodott a tövében egy tömött bokorral. Azonnal meg is
fogalmazódott bennem a szökési terv, a bokor felfogta volna az esésem, ha
beleugrok. Az ablak kilincse felé nyúltam, de a kezem megakadt a levegőben,
mielőtt még megérinthettem volna a tárgyat.
- Védővarázslat? Ezt
nem hiszem el – motyogtam magamnak. Felhúzott, ahogy a kudarc az arcomba nevetett,
hiszen ez azt jelentette, hogy nincs kijárásom a házból. Mindenképpen meg
kellett találnom a karkötőmet, csak annak az erejével szabadulhattam ki. Az
volt az érzésem, hogy ez a művelet bonyolultabb lesz, mint először gondoltam.
Végig lopakodtam a
folyosón, a szőnyeg elnyelte a lépteim hangját. A fal mentén könyvespolcok,
valamint szobrok és képek sorakoztak. Erős késztetést éreztem arra, hogy
megnézegessem a könyveket, de le kellett róla tennem. Egy hosszú lépcsősor
vezetett le a földszintre, igyekeztem nem megnyikorogtatni a fokokat.
Az aulába érve
megpróbálkoztam a bejárati ajtóval, bár hiába tettem meg, úgyis tudtam, hogy
nem juthatok ki olyan könnyedén. Körbe néztem a helyiségen, látszottak a
mennyezeten a tartógerendák és a régiesen kifaragott lépcsőkorlát, asztal, szék
és egyéb bútorok pedig csillogtak a lakktól. Gyorsan el kellett tűnnöm onnan,
nehogy észre vegyenek a boszorkánymesterek; minél később tudták meg, hogy
megszöktem a szobából, nekem annál jobb volt. Lekötözve aligha volt esélyem
megtalálni a karkötőmet.
Sejtettem, hogy van
pár rejtett szoba és kamra az épületben, hiszen mégis olyanokról volt szó,
akiknek lehetett takargatnivalójuk. Elindultam a földszinti üres folyosók
egyikén és minden utamba akadó kiálló falilámpát megmozgattam, ha pedig
könyvespolchoz értem, kihúztam a gyanúsabb külsejű könyveket - meg azokat is,
amik túl egyszerű borítót kaptak.
A folyosók
végeláthatatlannak tűntek, mintha csak körbe-körbe járkálnék a házban. Az egyik
földig érő, poros függöny mögé rejtőztem, mikor megláttam két boszorkánymestert
közeledni, akik nem vettek észre.
- Még szerencse, hogy
nem buktunk le az üzlettel – magyarázta hevesen az egyik. A hangja fiatalos
volt, mégis tudatosan csengett, mintha már évszázadok bölcsességének birtokában
lenne.
- Ja. Az a rohadt
vérszívó meg a lány majdnem tönkretettek mindent. Ha megölik azt a mantikórt és
bizonyítékot szereznek a mi ügyünkről, Desmond nagyúr kitekerte volna a
nyakamat – sóhajtott a másik feszülten, már némi megnyugvás hallatszódott a
hangjában.
- Az enyémet is. Ott
voltam veled, mikor az a szörnyeteg elszabadult, nem? – kérdezte az első.
- Így is kaptunk
rendesen a pofánkra, hát még akkor, ha utána nem kapjuk el és szállítjuk el a
végállomásra. Ezt a lányt végül egyszerűbb volt megszerezni, mint gondoltam.
A szavaik elhaltak,
ahogy távolodtak arra, amerről jöttem, mégis minden mondatunk ott lüktetett a
fülemben tovább, mintha folyamatosan ismételgetnék magukat megállás nélkül.
Tehát közük volt a mantikórhoz. Világossá vált, hogy valami olyanba tenyereltünk
bele akaratlanul, ami bőven túlnyúlt a mi hatáskörünkön. Vajon tisztában voltak
vele, hogy én voltam ott azzal a vámpírral és kergettem el a szörnyeteget?
Tudniuk kellett, de akkor meg miért nem öltek meg? Egyre több kérdés
fogalmazódott meg bennem, amire egyáltalán nem tudtam a választ és ez
rettentően idegesített. Ugyan mire kellene a boszorkánymestereknek egy
mantikór? Már a feltevéstől is elborzadtam. A legfőbb kérdés azonban mégis más
volt. Én mire kellek nekik?
Kilestem a függöny
mögül, tiszta volt a levegő. Tovább siettem a falnak lapulva, folytattam a
keresgélést titkos ajtók után. Ahogy a kövekből kirakott falnak támasztottam a
kezem és óvatosan megnéztem, van-e a sarkon túl valaki, megmozdult az egyik
eleme a tenyerem alatt. Addig fel sem fedeztem, de jobban megnézve látszott,
hogy azt a követ megmozgatták, így még jobban benyomtam.
A falat alkotó kövek
addig igazodtak, míg egy ember méretű bejáratot nem formáltak. Egy lépcsősor
vezetett lefelé a mélységes sötétbe és már ebből tudtam, hogy nem kéne
bemennem, de némi tétovázás után mégis megtettem az első lépéseket. A falak
feketék voltak és nyirkos tapintásúak, nem találtam rajtuk kapaszkodót. A
nyílás hirtelen bezáródott mögöttem, én pedig hiába mozdultam azonnal, bent
ragadtam. Pánik lett úrrá rajtam, a légzésem zihálássá alakult. Fogalmam sem
volt, mi van odalent, ráadásul ki nem állhattam a vaksötétet. Mély, lassú
levegővételeket alkalmaztam hosszabb szünetekkel, mert az édesanyám régebben
így nyugtatott le, ha féltem. Azt mondta, mindig nézzek a dolgok mögé, mielőtt
elhamarkodott pánikrohamba taszítanám saját magam. Így is tettem és miután a
fojtogató rémület alábbhagyott, a félelem kesernyés ízével a számban elindultam
a sűrű és dohos sötétségbe.
Éppen lefelé
botorkáltam a lépcsőn, mikor egy fáklya kigyulladt a falon. Összerezzentem és
teljesen kivert a víz, a szívem a torkomban dobogott. Azt hittem, valakivel
szembe találkozok majd a lépcsőn, azonban ahogy elteltek azok a kínos, csendes
percek, senki sem jött. Talán ez egy varázslat, amit boszorkánymesterek
készítettek ide – gondoltam magamban.
A lépcsősor alján egy
hosszú, egészen széles folyosó tárult elém, az utam során sorban gyulladtak ki
a fáklyák. Azt hittem ott halok szörnyet az ijedtségtől, mikor az utolsó
darabok egyszerre lángra lobbantak. A folyosó két oldalán tömlöcök voltak
elkerítve a foglyok méretétől függően akár kettő is egymás felett. Mivel a fal
mellett mentem odáig, így alig egy méter választott el egy vicsorgó fenevadtól.
A testét barna szőr borította, de foltokban hiányzott a bundája és
csontsoványnak tűnt. Nekirontott a rácsnak, azonban egy erőfal visszalökte őt
az elkerített rész másik végébe. A wendigo felirat állt kívül egy táblán.
- Ne vedd magadra,
általában morcos - mondta egy lány mosolyt erőltetve az arcára. A nimfa szó
állt az ő tábláján.
A többi tömlöcbe is
különféle lényeket zártak, eléggé megviseltnek tűntek, régóta lehettek bezárva
oda.
- Miért vagytok itt?
– kérdeztem visszafordulva a nimfa lányhoz.
- Kísérleteket
végeznek rajtunk, de fogalmunk sincs, miért. Viszont, ha itt töltesz egy kis
időt, már szinte észre sem lehet venni, ha hiányzik belőled valami – emelte fel
a bal kezét, hiányzott a kisujja – vagy rólad.
Elborzasztott a
látvány, mégsem kaptam el a tekintetem. Jó volt a kép ösztönzőnek, hogy miért
kell nekem a lehető leghamarabb elhúzni onnan.
Akaratlanul is a
nimfa melletti cellába tévedt a tekintetem, ami elsőre üresnek tűnt, de jobban
megnézve volt valaki a hátsó fal mellett. A sötét hajú férfi a cella hátuljában
üldögélt maga elé meredve, üveges tekintete a padlóra tapadt, mintha a fejében
éppen máshol járna. Ruha nem volt rajta, testének alsó része két szőrös, patás
lábban végződött.
- A faunt hagyd! –
szólt a nimfa keserűen. – Már megtörték.
- Túl gyenge volt –
mondta egy addig ismeretlen hang. – Én már századok óta ebben a börtönben
rohadok, mégsem adtam fel – lépett az egyik rácshoz egy nő, a haját zöld kígyók
alkották.
- Gorgó – motyogtam.
- A Medúzát jobban
szeretem. A napszemüveg meg azért kell, hogy ne változtassak mindenkit kővé,
akire csak ránézek – adott választ a ki nem mondott kérdésemre, hiszen amúgy is
elég sötét volt lent. – Bár – fogta meg az eszközt, majd levette a fejéről -,
az egyik már nincs meg – nyitotta ki a bal szemét. – Ellopták azok a szemetek. –
Hirtelen elnevette magát. – Ez egy elég béna szóvicc volt.
Be kellet fognom a
kezemmel a számat, hogy ne sikoltsam el magam, ugyanis a szemgödre üres volt.
- Szóval mi a terved?
– vette ismét fel a szemüveget.
- Milyen terv? –
kérdeztem értetlenül.
- A szökésünkről. Nem
kívánok ebben a lyukban megdögleni – sóhajtott fel Medúza. – Szóval? – vonta
fel a szemöltökét. – Bármire hajlandó vagyok. Bármire – hangsúlyozta.
- A karkötőmet
kerestem, úgy tévedtem ide – vallottam be.
- A karkötődet? Te
most szórakozol velem? – emelte meg a hangját Medúza.
- Gondolod, hogy ha
te a kővé változtató szemeddel nem jutottál ki, akkor én ki tudok vinni tíz
embert a hátamon? – vágtam rá élesen.
- Nem kell tízet,
elég csak azokat, akik tudnak beszélni – felelte gúnyosan a kígyóhajú.
- Nyugodjatok már
meg, ezzel nem megyünk semmire – szólt a nimfa lány. – Mellesleg Emily vagyok –
jegyezte meg.
- Greta – intettem
nekik esetlenül.
- Nekem van egy
ötletem – mondta egy idős, rekedtes hang, a tulajdonosa a faunnal szembeni
cellában ült egy ágyon. Mondjuk azt, nem úgy nézett ki, mint aki nagyon sokat
tudna segíteni a menekülésünkben.
- Szerintem átállt
hozzájuk – morogta megvetően a nő a faun melletti tömlöcből. – Alig beszél,
semmit nem csinál, mintha belülről megfigyelne bennünket.
- Sírjak és
könyörögjek az életemért, mint te szoktál? Abból már kinőttem – mondta a férfi
nyugodtan.
- Igazad van, nem a
te szárnyadat nyesték le, miközben mindent éreztél – vicsorogta a nő a succubus
táblás rácsok mögül.
- Olyan jó, hogy
mindenkinek ennyi energiája van veszekedni – sóhajtott fel a nimfa.
- Most akkor ki
akartok jutni, vagy nem? – emelte rám a tekintetét a férfi, ő vérmágus volt a
felírat szerint. Csend fogadta a kérdést, ami azt jelentette, hogy meg akarjuk
hallgatni a tervét. – Mindjárt gondoltam. Elég régóta vagyok már itt ahhoz,
hogy kiismerjem ezt az erőteret – állt fel az ágyról, majd a rácshoz lépett. A
tenyerét maga elé emelte és közelített vele a mágikus falhoz, majd egyszer csak
megállt. – Gyere, csináld te is! – szólt rám.
Odaléptem a
cellájához és követtem a példáját, intett, mikor meg kellett állítanom a kezem
a levegőben.
- Érzed, ahogyan
pulzál a tenyered alatt? – kérdezte tekintetével a láthatatlan falat pásztázva.
Valóban éreztem az
erőtér lüktetését, mintha egy dobogó szívet tartanék a kezemben. Hátborzongató
volt, mégis meleget sugárzott a tenyerembe.
- Ha hozzáérnél, te
is úgy járnál, mint a szőrös barátunk az imént – magyarázta. – Egy időben
minden nap megnéztem, milyen erős ez a lüktetés. Ahogy teltek a napok, a
pulzálás egyre gyengült, azonban egyik napról a másikra ismét felerősödött.
- Valaki újraépítette
– értettem meg egyből a mondanivalóját.
- Harminc naponként,
megszámoltam. Először még nem tudtam, hogy mi miatt nem vették még észre soha
őket, miért nem ébredt fel senki, egyszer sem. Aztán rájöttem, hogy nyilván
valamiféle varázslatot használtak – mondta a vérmágus, majd megvakarta a fejét
a szabad kezével. – Ezért azon a bizonyos estén, mikor tudtam, hogy jönni
fognak, egy védőpajzsot raktam magamra mágia segítségével. Az ötlet bevált,
sikerült ébren maradnom akkor éjjel és rájöttem, hogy egy olyan varázslatról
volt szó, ami egy időre elvette az áldozatok minden érzékét. Így történhetett
az, hogy senki sem ébredt fel egyszer sem. A pajzsnak köszönhetően volt
alkalmam egy kicsit belepiszkítani a mágikus falba, elrejtettem benne egy
vérpecsétet.
A férfi sokatmondóan
rám nézett.
- Nem értek a
vérmágiához.
- Annyit csak tudsz,
hogy mi kell egy nagyobb szintű feloldáshoz.
- Véráldozat –
mondtam ki szinte meglepetten azt a szót, ami olyan idegennek hangzott az én
számból.
- Már régen
felkészültem rá – sóhajtotta a férfi nyugodtan. – Vártam a megfelelő
lehetőségre.
- Találunk más
megoldást - tiltakoztam.
- Mégis mit? – vonta
fel a szemöldökét.
- Igaza van, Greta.
Nincs más esély – próbált meggyőzni Medúza.
Szó sem lehetett
róla, hogy feláldozza magát. Sajnos volt már előtte szerencsém végignézni egy
ilyen szertartást és hónapokig rémálmaim voltak róla. Bármelyik varázslat, ami
egy életet követelt csakis gonosz lehet, én pedig nem tudtam elviselni a
gondolatot. Végül azonban mégis megadóan forgattam meg a szemem, de még mindig
nem voltam biztos benne, hogy jó-e az, amit teszünk. Nyilván erre nem volt a
válasz. Elvégre a vérmágia sose volt gyerekjáték, komoly károkat okozhattunk
akár saját magunkban is. Azonban a férfi ezt pontosan jól tudta, láttam a
határozott tekintetében.
- Engem is vigyetek
magatokkal! – mondta egy nő a legtúlsó cellából, a hangja szinte könyörgött.
- Arról szó sem
lehet! – vágta rá Medúza.
- Miért? – néztem a
gorgóra meglepetten. – Csak te érdemled meg a szabadságot?
A kígyóhajú kezdte
egyre jobban elveszteni a szimpátiámat dacára annak, hogy megértettem, mennyire
fontos volt neki a saját szabadsága. Századokig egy börtönben senyvedni nem lehetett
egy leányálom, mégsem tagadhattam meg senkitől ott a segítséget, ha már
belekezdtünk a dologba.
- Az a nő folyton
hazudik és egy gonosz boszorkány keletről. Nem szabad bízni benne – ráncolta
össze a homlokát Medúza.
Neki kellett tudnia,
hiszem ő volt ott vele nap mint nap, viszont a vérmágust is átállással
gyanúsították, mégis segíteni akart nekünk.
- Ha itt bárkiben
bízol, akkor legalább olyan ostoba vagy, mint amilyennek kinézel – sóhajtotta a
nő. – Charlene vagyok. Megtanultam a bőrváltás varázslatát, fel tudom venni a
sárkánygyík alakját. Ha magatokkal visztek, az én segítségemmel elrepülhetünk
innen.
Odamentem hozzá,
fekete haja kócosan keretezte az arcát és a félhomályban láttam a félelmet sötét
szemében. Szabadulni akart, akár a többiek, nem tagadhattam meg ezt tőle. Nem
tűnt beépített embernek, hazugnak sem, így meggyőztem a többieket, hogy
Charlene-t is vigyük magunkkal. Valóban jól jött egy olyan személy, aki el
tudott minket repíteni jó messzire innen, miután kijutottunk.
- Képes vagy arra,
hogy csak azokat a falakat tüntesd le, amik a mi ketreceinket védik? –
kérdeztem a férfit.
- Egy kis plusz időbe
fog telni, de menni fog – bólintott. - Csak kövesd a mozdulataimat – utasított,
miközben letérdelt a földre.
A vérmágus mélyen
belekarmolt a saját alkarjába, véres ujjával pedig először az ajkát érintette
meg, majd visszatért a frissen fakasztott sebhez, hogy mutatóját újból
belemártsa a ragacsos folyadékba. Egy keresztet rajzolt a mellkasára, a szíve
fölé, végül széttárta a kezét és lehunyt szemmel mormolni kezdett egy igét a
démonok nyelvén.
Beletelt egy kis
időbe, mire sikerült olyan karmolást ejtenem magamon, hogy kiserkenjen a vérem.
Megjelöltem magamon azokat a helyeket, amiket ő a saját testén, majd én is
lehunytam a szemem és széttártam a karom. Éreztem, ahogy legbelül létrejön közöttünk
egy különleges kapocs, mintha egymás fejében jártunk volna. Láttam a
szemhéjamon keresztül, ahogy a varázserőnk, mint két energiafolyam egymásba
ömlött, szinte egyé vált.
Csupán néhány szót
ismertem abból az igéből, amit mondott, azonban a lényeges részeket ki tudtam
venni. Mikor a vérpecsét szertefoszlott, hullámként söpört át rajtam a
bizsergés, az energia perzselte a bőrömet. Soha nem éreztem ilyet korábban, mi
tényleg varázsoltunk a saját két kezünkkel.
A vérmágus ereje
halványodni kezdett bennem, majd végleg eltűnt fojtogató űrt hagyva maga után.
Riadtan nyitottam ki a szememet, hogy megbizonyosodjak róla, a férfi még
épségben ott van, mégis csalódnom kellett. Élettelen teste úgy hevert ott a
koszos ruhákban, akár egy kupac szemét. A szeméből, a füléből és a szájából
csendesen csordogált a vér és egy pillanatra azt hittem, a következő percben
majd ismét vesz egy nagy levegőt – akkorát, mint életünkben az első lélegzetünk
-, de nem történt meg.
Hirtelen egy kéz
nehezedett a vállamra.
- Gyerünk már! –
ismertem fel Medúza hangját.
Hátra néztem. Valóban
sikerült kinyitni a megfelelő cellákat, a nimfa, a succubus, a sárkánygyíkká
változó nő és a gorgó egyöntetűen a cellák közti folyosón álltak.
- Ne sírj, azért tette,
hogy mi éljünk – simított Medúza az arcomra. – Sietnünk kell, hogy ne vesszen
kárba az élete.
Akkor vettem észre,
hogy valóban sírok. Először ugyan megijedtem, hogy az én szememből is vér
folyt, de hamar rájöttem, csak egyszerű könny.
Sikerült valahogy
feltápászkodnom a földről, majd mindannyian elindultunk arrafelé, amerről
leértem a cellákhoz. A szívem vadul kalapált a mellkasomban, iszonyúan féltem,
hogy elkapnak minket. Bár az igazat megvallva, azon felül, hogy nem akartam
meghalni, az ő életükért jobban aggódtam.
Tiszta volt a levegő,
így szépen végig lopakodtunk az üres folyosón arra, amerre még nem jártam,
hiszen kénytelenek voltunk megkeresni a karkötőmet. Titokban azt reméltem, hogy
Nicolas bármelyik pillanatban betoppan megmenteni az életemet és ez az egész
csak valami ostoba tréfa. Sajnos mégis ez volt a valóság, hiába próbáltam
tagadni.
Közepes tempóban
haladtunk a folyosókon és kerestük a rejtett járatokat, de nem találtunk
semmit, pedig tudtam, hogy ott vannak. Egyszer majdnem észrevettek minket,
azonban sikerült még időben elbújnunk a boszorkánymesterek elől. Elegem volt
már a bujkálásból. Eszembe juttatta azt az időszakot, mikor Ellionnal voltam
együtt, sehová nem mehettünk el nyilvánosan párként. A kapcsolatunk elején így
volt, mert mindketten tartottunk apámtól, de később már magasról tettem rá. A
saját apámnak azon kellett volna lennie, hogy boldognak lásson engem, ehelyett
megkeserítette jó pár évemet.
A következő
ablaktalan folyosó tele volt portrékkal, feltehetőleg az ottlakókéval, a
ruháikat elnézve pedig némelyik több száz éves is lehetett, férfi és nő
egyaránt.
- Várjatok! – szóltam
oda csendesen a többieknek, mikor egy kicsit lemaradtam tőlük, hogy
megvizsgáljak valamit.
Ahogy a kövekből
kirakott falakat pásztáztam, megláttam egy különös darabot a többi között, ami
ugyan nem sokban ütött el társaitól, mégis furcsa érzésem támadt vele
kapcsolatban. Talán a mérete tette vagy a formája, nem tudom, mégis láttam a
különbséget. Végül ráillesztettem a kőre a tenyeremet és benyomtam a falba,
amennyire csak lehetett. Ennek hatására bámulatos dolog történt, legalább
annyira lenyűgözött, mint legutóbb. A körülötte levő összes társa addig
igazodott, amíg fel nem fedtek egy titkos járatot. Minden alkalommal ámulatba
ejtett, mikre képes a mágia.
Valamiért olyan
érzésem támadt, hogy egy hely, ahová egy ilyen út vezet, tökéletes melegágya
lehet egy féltve őrzött dolognak. Senkit sem kellett évezredekig győzködni,
jobb ötlet híján megindultunk a befelé vezető sötét folyosón. Először azt
hittem, hogy vakon fogunk botorkálni végig, de menet közben kiderült, hogy itt
is maguktól kigyulladtak a fáklyák, amint közelebb értünk hozzájuk.
A talaj valamennyire
lejtett, így lehetett tudni, hogy lassan a kúria alá kerülünk. A macskakövekkel
kirakott padló és fal egy idő után elfogyott és az alagút folytatását
természetes sziklákból építették ki. Olyan sokáig tartottunk lefelé, hogy már
azt hittem, nincs is vége az útnak, mikor kiértünk egy peremre. Ugyan egészen
nagy volt az a kiugró, ami után a végtelen mélység fogadott, mégsem kívántam
elmenni a széléhez.
- Zsákutca –
sóhajtott fel Emily, a nimfa, a sziklafalnak támaszkodva.
A mély, állatias
üvöltés távolról jött, mégis mintha mindenütt ott lett volna. Egy tűzcsóva
felénk kapott, mire mindannyian hátra hőköltünk. A lény a perem szélére
ereszkedett, a szárnyaival hatalmas szélörvényt kavart. Alig hittem a
szememnek. Addig a pillanatig soha életemben nem láttam igazi, húsvér sárkányt
szemtől szembe. Szemmel láthatóan kemény, pikkelyszerű bőre ezüstösen verte vissza
azt a csekély fényt, amit a fáklyák adtak. A mérete emlékeztetett az otthonomban élő
drágakőóriásmadarakra, így inkább az aggasztott, hogy felperzsel, minthogy
eltapos.
- Pedig nem itt
terveztem meghalni – mormogta Medúza.
- Talán, ha lassan
elhátrálunk, akkor nem éget meg – ötlelt Emily.
- Esélyetek sincs
elfutni előle – nézett ránk Charlene komoly arccal. – Ráadásul a sárkánytűznél
nincs forróbb és nehezebben alszik ki az általuk gyújtott máglya a bennük lévő
mágia miatt. Pillanatok alatt szénné égnétek.
Nyeltem egyet. Nem
volt valami csábító ez a lehetőség, de fogalmam sem volt, mit kéne tennünk.
- Itt csak az
segítene, ha valamelyikünk tudna a sárkányok nyelvén és rábeszélné ezt – böktem
a pikkelyes felé -, hogy engedjen el minket – próbáltam meg oldani a
feszültséget nem nagy sikerrel.
- Ez nem is olyan
rossz ötlet – mosolyodott el Charlene.
A nő megköszörülte a
torkát, mintha mondani szeretne még valamit, de végül mégis csendben maradt.
Kivált a kis csoportunkból, ledobta a ruháját és lehunyta a szemét, miután
felmérte, mennyi helye van. Elfordítottam egy pillanatra róla a tekintetem,
hiszen nem voltam hozzászokva az ilyen közvetlen látványhoz, mégis visszatévedt
rá a pillantásom, mert tudtam mi következik és látni akartam a saját szememmel.
Az arcáról sütött, hogy mennyire koncentrál, valamit mormolt az orra alatt.
Hirtelen hátra vágódott a feje, majd a teste teljesen kitekeredett, mintha
minden csontja eltörne és egy új alakot venne fel. Először a teste mérete
kezdett nőni, majd pikkelyszerű, aranyszínű bőr borította be az újonnan
kialakult farka végétől egyenesen az orra hegyéig. Egy négylábú sárkánnyá
változott, ám a másikkal ellentétben Charlene-nak nem volt szárnya. Ezzel
bebizonyosodott az a feltevésem, hogy különböző fajta sárkányok is léteznek,
azonban furcsa volt kettőt is látni egymás mellett, hiszen nagyon ritkák.
Charlene egy olyan
nyelven szólalt meg, amit még soha életemben nem hallottam. Egyszerre volt
puha, kemény, határozott és minden szóban hallani lehetett, mennyire ősi
valójában az a nyelv. Hexaldar létemre nekem nem kellett, hogy számítson az
idő, mégis végigfutott a hátamon a hideg, mikor belegondoltam, milyen régiek is
lehetnek azok a szavak, amik állatias mélységgel vegyültek.
Beletelt néhány
percbe a beszélgetésük, amit elég durva morgások kísértek, végül azonban az
ezüst sárkány minden további üvöltés nélkül elrepült. Charlene pedig
visszaváltozott emberré és magára kapta a ruháit.
- Most akkor te is
sárkány vagy? – kérdezte Emily.
- Boszorkánynak
születtem – felelte Charlene. – Mégis mit gondoltál, egy sárkány képes
megtanulni emberré változni? – nevetett fel cinikusan.
Akaratlanul is
mosolyra szaladt a szám, még ha nem is volt időnk egymást húzni.
- Miről beszéltetek?
– kérdeztem rá a legfontosabb dologra.
- Ő is fogoly itt, akárcsak
mi. Ezek a barmok sárkánytűzzel kereskednek – húzta össze Charlene a
szemöldökét rosszallóan. – Komolyan nem hiszem el, hogy ezeknek semmi se szent.
Úgy tűnt, eléggé
felkavarta a nőt a helyzet, mégsem tudtam neki semmi nyugtatót mondani. El
kellett onnan tűnnünk és a leghamarabb megtalálni a karkötőmet, ez volt a kulcs
a szabadulásunkhoz. Elindultunk hát arra, amerről jöttünk.
- Miért engedett el
minket? – kérdezte meg Medúza azt, ami nekem is egyre jobban fúrni kezdte a
kíváncsiságomat.
Charlene kelletlenül
sóhajtott egyet.
- Megígértem neki,
hogy visszajövünk érte, miután kiszabadultunk.
- Az se biztos, hogy
kijutunk innen.
- Hazudtam neki –
rándította meg végül a vállát Charlene.
Gyűlöltem a
hazugságot, ezért rosszul is éreztem magam emiatt, de szükségünk volt rá
ezalkalommal, hogy tovább tudjunk haladni. Én tényleg hittem a sikerünkben,
mégis tisztában voltam vele, hogy ott van az a bizonyos másik oldal, amit nem
tudok irányítani. Ki akartam jutni és visszamenni segíteni a sárkánynak, meg az
összes többi rabnak, de ez nem csak rajtam múlott. Sosem tartottam magam
ostobának, mégis léteztek nálam okosabbak és csak remélni tudtam, hogy nem
járnak majd túl az eszemen.
Fellélegeztem, mikor
felértünk a felszínre és azt kívántam, bárcsak vége lenne már az egésznek. Egy
röpke pillanatig átfutott az agyamon, hogy talán otthon is maradhattam volna,
de ez az érzés hamar elmúlt. Nem akartam még egyszer azoknak a képmutató
árulóknak a szemébe nézni, képtelen voltam rá, miután megtagadták tőlem a
segítséget.
Új irányba sétáltunk.
Olyan érzés fogott el, mintha a kúria annyira hatalmas és végtelen lenne,
hiszen csak meneteltünk előre, de sosem fogyott el az út.
- Már kezd baromira
elegem lenni ebből a sok természetfelettiből – morgolódott Medúza.
- Csak jussunk már ki
innen – szólalt meg először a succubus, mióta sikerült kiszabadítani őket a
cellákból. – Felőlem aztán egy egész sárkány hadsereg lehet az alagsorukban, a
lényeg, hogy ne kapjanak el minket.
- Hé! Álljatok meg! –
hallottuk meg hirtelen a kiáltozásokat magunk mögül éppen akkor, mikor a
succubus befejezte a mondatát, mi pedig futásnak eredtünk. Tudtunk, hogy itt
mindennek vége, mindannyian nem menekülhettünk el élve.
Egy energiagömb
zúgott el a fejem mellett, mire hátra pillantottam egy másodpercre. Legalább
hatan üldöztek minket, de ez a legyengült társaimmal szemben pont elég volt,
ráadásul a karkötőm nélkül a boszorkánymesterek ellen fizikai erővel aligha
mehettem sokra. Kilőttek volna valamivel, mire meglendítem a lábam.
Az oldalam szúrni
kezdett, hiszen nem tudtam odafigyelni a lélegzetvételeimre menekülés közben.
Sokkal jobban aggasztott a tény, hogy mind meghalunk.
- Greta, vigyázz! –
rántott arrébb Medúza egy következő támadás elől. Meglepetésemre a gorgó egész
jól bírta a futást a több száz éves rabság után.
Befordultunk a
következő sarkon és bekövetkezett az, amitől tartottam. A folyosó ugyan hosszú
volt, de én tisztán kivettem a boszorkánymestereket a végén, ahogy felénk tartanak
pontosan velünk szemben. Nem állhattunk meg, de nem is futhattunk tovább.
Folyamatosan törtem a fejem a megoldás után, míg meg nem láttam az egyetlen
lehetőségünket. Mivel a jobb oldali falon ablakok voltak, a bal oldalt
figyeltem, meg is akadt a szemem egy folyosón.
Olyan lendülettel
fordultam be, hogy majdnem elestem, mégis tovább szedtem a lábaimat. A
boszorkánymesterek majdnem közre fogtak minket, de sikerült kijutnunk a
markukból, legalábbis én ezt hittem. Megtorpantam és hátra néztem. A társaimat
elkapták, némelyikük az eszméletét vesztette.
- Mit állsz ott, tűnj
már el innen! – kiáltotta Medúza, mire az egyik boszorkánymester felém küldött
egy energiagömböt, majd utánam eredt.
Egy utolsó pillantást
vettem a kétségbeesett Emilyre, a harcias Medúzára, a dühös succubusra és a
mosolygó Charlene-ra. A sárkánygyíkká változó nőből olyan rendíthetetlen remény
sugárzott, hogy még én is biztos lettem benne, minden rendben lesz. A következő
pillanatban az egyik boszorkánymester ujjaiból lilás füst tört elő, majd
csettintett és a nimfa rángatózva a földre esett.
Sarkon fordultam, kénytelen
voltam tovább menekülni. Csak remélni tudtam, hogy megkímélik az életüket,
hiszen nem ok nélkül tartották őket a cellákban. Megfogadtam magamnak, hogy ha
egyszer kiszabadulok, mindenképpen visszajövök a többiekért egy kis
segítséggel.
Végig rohantam a
széles, ablaktalan folyosón magam mögött hagyva a többieket, át a boltív alatt.
Nem hittem volna, hogy a boszorkánymester elveszti a nyomomat, de így történt.
Egy sötét zugban megpihentem egy kicsit, már rettentően éhes és szomjas voltam.
Pontosan jól tudtam,
hogy az egyetlen esélyem a karkötőm megtalálása volt, így nem lazsálhattam túl
sokáig. Visszatértem hát a titkos ajtók felkutatásához. Ismételten alig
találtam valamit főleg azért, mert voltak olyan titkos szobák is, amik
hangszerekkel, varázskönyvekkel voltak felszerelve. Belelapoztam pár könyvbe,
de nem sokat tudtam belőlük kibogozni, szóval inkább továbbálltam.
Az egyik alkalommal
sikerült megfordítanom az egyik lámpát, majd az ember méretű portré jobb oldala
elvált a faltól és feltárta a mögötte lévő járatot. Kicsit nagyobbat kellett
lépnem, hogy bejussak a hosszú, kőfalú folyosóra, ami egy barlangszerű üregben
végződött. Betöltötte a falon lévő fáklyák ropogása és a mély, idegtépő csend.
Végigfutott a hátamon a hideg. Meg kellett érintenem a falakat a félhomályban,
a fáklyák nem adtak elég fényt, hogy magabiztosan járjak-keljek. A kövek az
izzadt tenyerem alatt még hidegebbnek tűntek a valódinál, szinte imádkoztam,
hogy ne nyúljak bele valami undormányosba, amíg ki nem érek a folyosóról. A
lépteim hangját úgy verték vissza a falak, mintha valaki dobot verne a fülem
mellett, bár lehet, hogy inkább az izgatottság tette ilyen hangossá. Megnyaltam
az ajkamat, az izzadtságtól sós íze volt. Az izgalom és az egyre hevesebb
szívverésem miatt éreztem, hogy az arcom tüzel, mintha láz gyötörne. Igazából
csak féltem a lebukástól.
A helyiség közepén
egy széles kőasztal volt, bőven ráfért volna akár két ember is. Az asztal közepére
egy nagyobb méretű követ faragtak, aminek két oldalát egyenesre faragták, ennek
a tetején láttam meg a karkötőmet, amit egész nap kerestem. Boldogság és
megkönnyebbülés áradt szét a testemben, mégis éreztem, hogy valami nincs
rendjén. Az asztal négy sarkára egy-egy üres tálat helyeztek el, a felszínét
pedig mély, kacskaringós vájatok díszítették, amik az asztal két rövidebb
oldalán egy-egy nagy edényben végződtek.
Láttam már korábban
is ilyen rituális asztalokat és sajnost pontosan tisztában voltam vele, mire
használták ezt a különleges kialakítást. Kivéreztetésre.
Ösztönösen a karkötőm
felé kaptam, majd a tenyerem közé szorítottam, mintha így nem vehetné el tőlem
többet senki. Egyre kellemetlenebbül éreztem magam az üregben, így a folyosó
felé fordultam, amerről jöttem, hogy végre elindulhassak kifelé a házból,
azonban egy alak támaszkodott a falnak velem szemben. Hirtelen kivert a víz és
olyan gyorsan vert a szívem, hogy azt hittem, kiszakad a mellkasomból.
A férfi elindult felém
szó nélkül, én pedig egészen addig hátráltam, amíg neki nem ütköztem az
asztalnak. A háta mögött összekulcsolt kézzel járkált körülöttem és hol a
cipőjét, hol engem nézett, de nem szólt semmit. Egy pillanatra sem vettem le
róla a tekintetem.
A bőre lila volt, nem
túl sötét és nem is túl világos. A szeme színe pedig ezüstösen kavargott, akár
a folyékony acél, földöntúli kontrasztot alkotva a bőrével. Írisze körül egy
élénk violaszínben izzó, vastag kör húzódott fekete szegéllyel, ami azt
sugallta nekem, hogy a férfit teljesen átjárja a mágia. Hátközépig érő,
sötétbarna haját fonatok díszítették oldalt, hogy ne lógjon a szemébe.
- Mit akarsz tőlem? –
tettem fel az első kérdést, ami eszembe jutott, miután sikerült összekaparnom a
hangom, mégis megremegett egy kissé.
Válasz helyett
halványan elmosolyodott és lassú léptekkel folytatta útját, mintha éppen
megfogalmazta volna a mondandóját a fejében. A bőrén tekergőző ezüstszínű
minták mintha életre keltek volna a fáklyák fényében és egy gonosz varázslatra
készültek volna, de tudtam, hogy ez nem igaz. Csak a szemem képrázott.
Ismét feltettem a
kérdést.
A férfi megállt, majd
komótosan rám nézett. A pillantása megrémisztett
- Megfeleltél az
elvárásaimnak, Greta – duruzsolta, a szavakat keményen ejtette. Kirázott a
hideg, amint kimondta a nevemet. – Reméltem, hogy sikerül megszöknöd és
magadtól jössz rá, hogy innen nincs menekvés – mosolyodott el még jobban. – Az
ott, amit a kezedben szorongatsz, hamis. Te is élvezted a mai játékot, igaz?
már várom a folytatást. Nagyon jó fejezet lett.
VálaszTörlésSzia!:)
TörlésKöszönöm szépen, igyekszem a folytatással.
xoxo B.-