11. fejezet - Múlt és mágia

11. fejezet

Múlt és mágia

A

zt hittem, csak rosszul hallok, leesett az állam a meglepettségtől. Az egész nap teljesen hiába lett volna? Az a sok természetfeletti lény a semmiért kapott büntetést? Hát ezért tudtam olyan jól rejtőzködni, emiatt nem hallott meg soha az a sok barom. Ha jobban odafigyeltem volna, biztosan rájövök, mennyire felszínes ez az egész helyzet, de annyira szabadulni akartam. A foglyok valójában miattam kerültek bajba, az önfejűségemért nekik kellett fizetniük. Vajon Desmond azzal is tisztában volt, hogy a mantikóros terveikkel kapcsolatos beszélgetést is kihallgattam?

Ezernyi kérdés cikázott a fejemben, a düh mégis a torkomra forrasztotta a szót. Egyszerűen úgy éreztem, hogy vagy mentem megfulladok, vagy leordítom a fejét a helyéről, viszont úgy tűnt, a másodikat túlságosan élvezte volna. A szája sarkában megbúvó kaján vigyor mindent elárult. Összeszorítottam hát a fogamat és hagytam, hogy a harag morzsolgassa az agyamat. Hiába próbáltam aktiválni a karkötőt, tényleg nem működött. A földre ejtettem azt a kacatot.

A lila bőrű férfi megállt előttem, az elégedett mosolyától hányingerem támadt. Körülöttünk az árnyékból előlépett még legalább tíz boszorkánymester, mindegyikük külsejét egyedivé tette egy különlegesnek mondható jegy, nem fedeztem fel két teljesen egyformát. Még az is megfordult a fejemben, hogy az a bizonyos Desmond direkt így gyűjtögette maga köré ezeket a lényeket, mint mondjuk egy cirkuszban a látványosságokat. Sikerült ismételten jól elkalandoznom.

- Félsz? – kérdezte a férfi. Ahogy ott állt előttem, izgatottnak tűnt, akár egy gyermek, mikor a kezei közé kaparintja azt a bizonyos játékot. Mintha valóban több száz évet várt volna a találkozásunkra. Rám nézve ez annyira nem volt szerencsés. Szavak nélkül is rájöttem, hogy nagy terveket szövögetett, amikhez engem nélkülözhetetlennek vélt. Nyilván nem csak egy egyszerű vágásról volt szó, ha ennyire maga mellett akart tudni.

Mérges voltam és igen, féltem. Bolond lettem volna, ha nem félek, mégis ki akartam tartani, ameddig csak lehet. Egyszerűen ki nem állhattam, ha hercegnőként kezeltek, azonban jól esett volna egy segítő jobb úgy bárkitől, bármelyik világból.

Egy egészen puha ágyban ébredtem a hűvös kőből készült falnak dőlve. Megöleltem a párnát és nyújtózkodtam egyet résnyire nyitva a szemem, homályosan láttam a helyiséget jórészt a fényhiány miatt. Az ággyal szemközti falat egy hatalmas rács alkotta, de kívül nem láttam senkit, csak egy hosszú, üres folyosót. Ez még a bolondnak is elárulta volna, hogy nem egy szobában vagyok. Nem akartam felkelni, hosszú idő óta az a fekhely volt a legjobb dolog, ami történt velem. A fejemre húztam a takarót, hiszen úgysem menekülhettem meg onnan egykönnyen. Az a pár perc már nem számított. Úgy döntöttem, inkább kipihenem magam, amennyire csak lehet, hogy utána újult erővel vágjak neki a következő lépésnek, amivel még magam sem voltam tisztában.

Felmordult a gyomrom. Addig észre sem vettem, milyen éhes vagyok valójában, mindig volt mit tenni, ami elvonta a figyelmemet az ételről. Felállhattam volna ütögetni a rácsot és kiabálni, hátha valaki felfigyel rám, megszán, majd hoz nekem valami ehetőt, de nem tettem. Olyan felesleges lett volna. Arra a néhány percre végképp feladtam, mikor eldöntöttem, hogy visszaalszok egy kicsit a szökés helyett. Igyekeztem én eleget, úgy éreztem, megérdemlek egy kis pihenőt, hogy feltöltődjek. Szóval mit sem törődve az éhséggel próbáltam még aludni valamennyit. Hiába tettem volna bármi mást, be kellett látnom, hogy Desmond túl körmönfont volt az elvárásaimhoz képest. Egyszerűen lesokkolt az átverése.

Szólongatásra ébredtem. A női hang keményen, átlagosan vágott utat magának a fülembe.

- Hé! – ismételte meg sokadjára. – Hoztam neked ételt és vizet.

Megdörzsöltem a szemem, hogy kivehessem a nő alakját, lassan felültem az ágyon. Karcsú testét egy igen szűk, vörös ruhába préselte bele, ami igen jól állt neki, barna haját pedig hátra tűzte. Az egyetlen, ami szemet ütött rajta, az a két, lefűrészelt végű szarv volt a homlokán.

- Egyél! – utasított a nő szigorúan. – Nem akarjuk, hogy véletlen éhen halj ebben a lyukban. Ugye milyen szentimentális ez a Desmond? – sóhajtott fel, a tekintete gondterhes volt. – Ebbe zárat be téged egy szoba helyett – mutatott a tömlöcömre -, de berakat neked egy ágyat.

Elvettem az ennivalót egy kicsi résen betolt tálcáról, bár nem akartam kimutatni, mennyire jól esik az étel. Szóval inkább úgy döntöttem, hogy megvárom, amíg elmegy.

- Ki vagy te? – Olyan szokatlanul reszelt a hangom, mintha nem is az enyém lenne, megköszörültem a torkomat.

- A nevem Marie, viszont a te szempontodból ez most úgy sem lényeges – legyintett hanyagul. – Látod azt a követ ott? – mutatott a bal oldali fal közepére, egy eléggé különböző darabra. Bólintottam. – Ha azt megnyomod, a megnyíló helyiségben el tudod végezni a személyes dolgaidat. Remélem érted, mire célzok – nézett rám sokat mondóan.

Beépítettek nekem egy külön, saját toalettet, hát ez igazán kedves – gondoltam magamban cinikusan, bár jobban belegondolva, elég szokatlan gesztus volt.

- Milyen figyelmes – húztam egy savanyú mosolyra a számat.

- Akkor kiabálj vagy valami, ha éhes lennél megint – fordult sarkon Marie.

- Mióta vagyok itt benn? – szóltam utána, hátha megkapom a választ.

- Nagyjából két napja, rendesen kiütöttek téged azok a barmok – szólt vissza a válla felett, majd eltűnt a sötétségben.

Miután ettem és ittam megint végtelennek tűnő idő telt el, mire valakit megláttam a folyosón. A plafont bámulva vártam, hogy történjen valami, közben pedig az életemen elmélkedtem. Ismét azon kezdtem gondolkodni, miként szabadulhatnék ki élve a lila bőrű, fura pasas börtönéből.

Azonnal felismertem az aranybőrű férfit, amint a folyosóra lépett, párduc vonásai és két apró szarva a homlokán mély benyomást tettek rám. Nem sokkal utána a másik két elrablóm is megjelent, a zöld bőrű ezüst mintákkal, valamint a macskaszemű.

- Jelenésed van Desmond előtt – közölte az aranyszínű, miközben a tenyerével végig simította a rács előtti levegőt egy jól megszokott mozdulattal, mire a cellám kinyílt.

Felálltam az ágyamból, majd lassan elindultam feléjük egy árva szó nélkül. Csak az tudott a fejemben járni, hogy tudnám őket a leggyorsabban kijátszani. Végignéztem rajtuk tetőtől talpig, igazán mély benyomást tudtak tenni a megjelenésükkel, ezt le se lehetett tagadni.

- Eszedbe se jusson megpróbálni elszökni! – mordult fel a zöld bőrű.

- Honnan tudtad? Gondolatolvasó vagy? – mosolyodtam el a helyzeten cinikusan.

- Az is meglehet – válaszolt mogorván, bár azt hittem, nem fog felelni.

Próba gyanánt otromba szavakat kezdtem neki sorolni, amiket hercegnőhöz illően sosem volt szabad kimondanom – ugyan nem ez gátolt meg benne -, majd különféle módokon kezdtem legyilkolni a fejemben őt és a társait. Reagálás híján azt kellett gondolnom, hogy megpróbált átverni. A kis hamis. Rá kellett jönnöm, hogy némiképp jó mulatság volt ezzel tölteni pár másodpercet. Kiszakított a rút valóságból.

A folyosóról kiérve a kúria egy olyan részére keveredtünk, ahol még nem jártam. Ablakok híján mesterséges fény világította meg az utunkat, ebből sejtettem, hogy a felszínen vagyunk – legalább nem egy földalatti lyukba dugtak el, ahol a fal túloldalán végezték a különféle kísérleteiket. Bíztató. Három ajtóval arrébb a macskaszemű bekopogott, majd benyitott a szobába és libasorban bementünk. Leültettek egy székre a helyiség közepén, végül arra utasítottak, hogy várjak ott, hiszen úgyis el fognak kapni, ha szökni próbálok. Egyedül hagytak odabent.

Az első dolog, ami feltűnt, hogy a szobát egyáltalán nem négyzet alakúra építették. Jobb oldalon pár lépcsőfok felvezetett egy kiugróig, ahová két díványt és egy asztalt helyeztek el. Biztosan itt teázgatnak – gondoltam magamban cinikusan. Felálltam a székből és nagyjából körbejártam a szobát, miközben várakoznom kellett, úgysem volt jobb dolgom. Az egyik falát teljesen beborították a furcsábbnál furcsább tárgyak és kisebb állati testrészek, valószínűleg Desmond különféle szertartásokhoz használta őket. Az ajtóval szemközti oldalon egy lépcső vezetett fel az erkély-szerűen kiépített második szintre, ahol könyvek sorakoztak a polcokon, valamint egy fotel biztosított kényelmet az olvasni vágyóknak. Alatta a földszinten szintén könyvek borították a falat, ráadásul egy asztal is helyet foglalt a felfelé vezető lépcsősor túloldalán. Tálak és szertartási eszközök foglalták el az asztallapot a nyitott könyvek között, amik arra szolgálhattak, hogy Desmond elkészítse a tálakban lévő anyagokat. Nem egy amatőrrel van dolgom, szomorúan láttam be, pedig addig a pillanatig valamiért reménykedtem benne.

Nem telt sok időbe, mire új látogatóm érkezett, a lila bőrű férfi korábbról. Kicsit megijesztett a hirtelen megjelenése, úgy éreztem, mintha tilosban járnék, kutakodnék a holmijai között. A boszorkánymester egy nagy fekete köves gyűrűt viselt a bal középső ujján, a körmeit hosszúra növesztette és feketére festette – ez ragadta meg először a tekintetemet, túl nőies volt ez egy férfihoz. Írisze úgy gomolygott, mint a sűrű füst és forró ezüstös acélmasszaként hömpölygött, körülötte pedig a violaszínű, vastag, izzó kör tökéletesen keretezte a tekintetét. Egyszerre magával ragadott és megrémített.

- Ugyan, ne legyél morcos – legyintett a férfi az arckifejezésem láttán, ugyanis így próbáltam elrejteni a megilletődöttségem előle. – Néha csak úgy megtörténik az emberekkel, hogy egyik pillanatról a másikra foglyok lesznek – tárta szét a karját olyan hanglejtés mellett, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. – Főleg akkor, ha az illető nem ember.

A férfi elém sétált és egyenesen a szemembe nézett, mintha szó szerint a lelkem mélyéig ásta volna magát. Az ezüstös örvény a pupillája körül egyre jobban magába szippantott. Egy holdfényes mező közepére kerültünk, ahol még korábban nem jártam, mégis otthon éreztem magam. A lágy szellő simogatta a bőrömet, akár a bársony, a nedves fű pedig körül ölelte meztelen lábamat. Ekkor vettem észre, hogy csak egy egyszerű hálóing lógott rajtam, minden más ruhadarabom eltűnt.

- Így már sokkal barátságosabb a helyzet, nem igaz? – mosolyodott el a férfi. – Milyen udvariatlan vagyok. A nevem Desmond Valeek – nyújtotta felém jobbját, majd egy csókot hintett a kézfejemre.

Elrántottam a kezemet tőle, mert az érintésétől a rosszullét kerülgetett, teljesen felborzolta az idegvégződéseimet, mintha áramütés ért volna. Idegen volt számomra, eredendően félelmetes és jeges, akár a halál. Egy halvány sejtésem már volt az első találkozásunkkor, hogy ő az a bizonyos boszorkánymester, aki elraboltatott, mégsem lehettem teljesen biztos benne.

- Mit akarsz tőlem? – ismételtem meg a pokol tudja, hanyadjára, már én éreztem magam kellemetlenül, hogy megint fel kell tennem a kérdést.

- Egyszerűen csak téged. Fogalmad sincs, mennyit vártam arra, hogy megszüless – sóhajtott egy elégedett mosollyal a szája szélében Desmond. – A félvér gyermek, aki nem ebben a világban születik – simított végig a mutatóujjával az állam vonalán. Jeges érintése szinte égetett, ha egyáltalán ez lehetséges volt. Azt sejtettem, hogy a hely csak valamiféle hallucináció lehet, ez valószínűbbnek tűnt mint a teleportálás. – Nagy királyok leszármazottja, kinek az ereiben egyesül a mágia két legerősebb ágának vére.

- Fogalmam sincs, miről beszélsz – fordítottam el a fejem és végre sikerült elérnem, hogy az ujja vége ne érintse a bőröm többé. Fellélegeztem, mintha az addig fel sem tűnt nyomás a mellkasomon megszűnt volna.

- Édesapád hexaldar volt, édesanyád pedig egy vérboszorkány, két ősi ellentét egy világban – méregetett tovább a férfi őszinte csodálattal.

- Ismerem a történetüket – vágtam rá élesen. – Viszont anyám sosem élt vérmágiával.

- Valóban? – kérdezte tettetett meglepettséggel. – Ebben biztos vagy?

- Ő földi boszorkánynak született – mondtam határozottan.

Nem tudtam, hogy higyjek-e neki vagy sem. Ugyan ez megmagyarázta volna azt, hogy anyám sosem szeretett beszélni a múltjáról, mégis képtelenségnek tűnt bízni a fogva tartómban. Ravranarban ugyanis ezek a természetfeletti lények olyan boszorkányok, akik magas szintre fejlesztették a köteléküket és a tudásukat a vérmágiával kapcsolatban, ez náluk anyáról gyermekre szállt. Olvastam róla egy könyvben. Mikor a szüleimet kérdeztem erről, általában szűkszavúan válaszoltak, majd elhajtottak mondván, nem nekem kell majd a királyságunk élére állnom.

- Jól átvertek téged és az egész királyságot – sóhajtott fel Desmond, mintha bántaná a dolog. - Pedig édesanyád bőszen használta a feketemágiát fiatalkorában.

- Nem hiszek neked – tiltakoztam.

- Attól még ez az igazság. Olyan lehetett neki, mintha mondjuk a mesebeli gonosz királyné megkapta volna a boldog befejezést, nem? Milyen édes – sétálgatott körülöttem. – Pedig azt mondják, hogy a gonosznak ez nem jár.

- Ilyen idősen még hiszel a mesékben? Most az a rész következik, hogy egy nagy jóslat szerint csak én ölhetlek meg, ezért idehozattál, hogy megelőzz?

- Legalább olyan sokat jár a szád, mint az anyádé – sötétült el az arca. – Idegtépően sokat – kevert le nekem egy pofont, amitől elzsibbadt az arcom és könnyek szöktek a szemembe.

- Mégis honnan a fenéből ismered őt ennyire? – kiáltottam rá dühösen és igyekeztem elrejteni a könnyeimet. Egy pillanatig sem gondolkoztam el azon, hogy szó nélkül tűröm ezeket a becsmérlő szavakat. Már úgyis mindegy volt, nem veszthettem semmit.

- Hát erről sem mesélt? Itt élt velünk. Jó kis kaland volt, ha érted, mire célzok – kacsintott rám, mire az én tenyerem is elindult az ő lila arca felé. Olyat csattant a bőrén, hogy a tenyerem is belesajdult.

Válaszul egy hosszút pislantott, mint mikor valaki fejében elpattan valami és kitör belőle a káosz. Már ekkor tudtam, hogy ostobaság volt megütni a fogva tartómat, habár egy pillanatra fenséges érzéssel töltött el.

- Na ne szórakozz velem! – tapadt Desmond keze a nyakamra, fel is emelt a földről.

Levegőért kapkodtam és próbáltam ellökni magamtól a férfit, majd igyekeztem lefejteni az ujjait a torkomról, de semmi sem működött. Az a néhány másodperc, amíg így tartott egy örökkévalóságnak tűnt, végül magától elengedett. Köhögve a földre rogytam és próbáltam minél nagyobb levegővételekkel elmulasztani a légszomjamat.

- Akkor tisztázom a helyzetedet, mielőtt még félreértésekbe sodornád saját magad – szűkült össze a pupillája. - Megnehezítheted a dolgomat, de ez az eredményen nem fog változtatni, ráadásul én is ki tudok veled tolni, ha nem működsz együtt. Például nem muszáj neked ágyban aludnod.

- Magad mondtad, hogy mindegy mit csinálok, úgyis meg fogok halni – köptem dühösen a szavakat.

- Talán igen, talán nem. Ez meglepetés lesz – kacsintott rám bohókásan, majd ismét elsötétült a tekintete. – De, ha tovább szórakozol, biztos találok önként vállalkozót, aki szívesen átmegy rajtad – futtatta végig rajtam a tekintetét -, akár többet is. Akár én is megteszem – rándította meg a vállát.

A hirtelen kedélyváltozásaitól frászt kaptam, kezdett kialakulni a fejemben a kép, miszerint ez a fickó nem teljesen normális. Sőt! Főleg, hogy körbe akart erőszakoltatni a barátaival, milyen rendes volt tőle. Az epés megjegyzéseimet inkább meghagytam magamnak, mert valamiért el is tudtam hinni neki azt, amit mondott. Ez alkalommal.

Visszatértünk a dolgozószobába. Meglepetésemre Desmond olyan könnyedén sétált a lépcsőn túli asztalhoz, mintha pár perccel korábban semmi sem történt volna. Összeszedtem magam, hiszen nem volt időm összetörni, valamit ki kellett találnom a szabadulásomra. A mondás szerint is a barátainkat közel kell tartanunk magunkhoz, de az ellenségeinket még közelebb. Beleültem a székbe, ahol korábban kellett várnom és követtem a tekintetemmel Desmond minden mozdulatát.

Időközben a gondolataim mégis visszatévedtek édesanyámra. A hazugsága több bajt hozhatott még a fejemre, mint ami eszembe juthatott. Vajon apám tudott róla? Tisztában kellett vele lennie, ha egyszer a szívébe fogadta, ráadásul anyám egyedül biztos nem lett volna képes eltitkolni egy ilyen mértékű dolgot.

- Figyelsz te rám egyáltalán? – szakított ki a gondolataimból Desmond számon kérő hangja. Kérdőn néztem rá, mire megismételte a korábban elhangzottakat. – Mondom szép kis gyűjteményt halmoztam itt fel, ha akarod, megnézheted – mutatott a könyvespolcok felé.

Komótos léptekkel felsétált az emeletre és intett, hogy menjek utána. Így tettem. Végigsimított a könyvek gerincén, majd rövid válogatás után legalább tíz varázskönyvet pakolt a kezembe egymás tetejére.

- Be van jelölve néhány egyszerűbb varázslat. Ebben vannak a fontosabbak – mutatott egy kisebb, bordó színűre. – Tanuld meg őket!

- Mégis hol?

- Egyelőre a cellában – töltött magának egy italt. – Aztán majd meglátjuk – kortyolt bele a pohárba, majd kinyitotta az ajtót. – Jelezd, ha kész az első! – tessékelt ki a szobából.

Egyáltalán nem hagyott szóhoz jutni, ráadásul mire feltehettem volna a következő kérdésem, már a csukott ajtóval szemben találtam magam a folyosón. Szóra nyitottam a számat, de be is csuktam azonnal.

Két ismeretlen férfi – egy szikár barna hajú és egy alacsonyabb izmos - várt rám odakint és visszakísértek a cellának talán túl kényelmes helyemre. Miután ledobtam a könyveket a földre, leültem a puha ágyra a hátamat a falnak vetve, semmi kedvem nem volt kinyitni egyik varázskönyvet sem. Bármint csinálok, úgyis meg fog ölni – gondoltam.

Órákig ültem csendben, a maradék vizem elfogyott. Mivel már szinte az életemet is meguntam, elkezdtem keresni a kijáratot a rácsok mögül, bár nem láttam sok esélyt rá. Végül hiába próbáltam kijutni, minden varázslattal volt védve, ahogy a foglyok börtönében. Még azon is elgondolkodtam, hogy lefelé kiásom magam, de túl sokáig tartott volna, ha egyáltalán sikerül.

A könyvkupacból kivettem a bordó darabot, amire Desmond külön felhívta a figyelmemet. Kinyitottam az első megjelölt oldalon és hatalmas betűkkel ott díszelgett a lap tetején a „Tűz manipulálása” cím. Először elnevettem magam, de pontosan jól tudtam, hogy az az elmebeteg biztosan nem viccelt ezzel. Inkább egy másik jelöléshez lapoztam, hátha valami egyszerűbb lesz a megtanulandó varázslat, azonban csalódnom kellett. „Hogyan forrald fel a vért az ellenfél testében.” Remek. Harmadszorra azt kell, hogy mondjam, egészen jól jártam. „Tárgyak mozgatása az elmével”. Mindig azt hittem, hogy a boszorkányok és más mágikus hatalommal bíró lények ezekkel a képességekkel születnek, nem pedig tanulják őket. Nyilván létezett mindkét változatuk.

Miután sikerült megtalálnom a legegyszerűbbnek tűnő trükköt, alaposan áttanulmányoztam a leírást. Kezdőknek azt javasolták, hogy először használják a kezüket is közben, így egyszerűbb volt az energia összpontosítása. A tenyérbe kellett fókuszálni a mágikus erőt, majd ennek a segítségével megmozdítani a tárgyat. Leírva gyerekjátéknak tűnt. Mondom leírva.

Tekintve, hogy először azt sem tudtam, miként kéne neki kezdenem, sokat fejlődtem fejben a leírásnak köszönhetően. Mégis hosszú órákon át erőlködtem, mégsem történt semmi említésre méltó. Az egyetlen dolog, amit elértem az égető fájdalom volt a kezeimben – a végén már mindkettővel próbálkoztam.

- Izomláz a mágiától – kuncogtam a saját szerencsétlenségemen.

Az izzadtságomban fürödve a rengeteg gyakorlástól epekedtem egy forró zuhany után. Dühített, hogy nem voltam képes egy ilyen egyszerű dologra, elméletileg a véremben kellett lennie az egésznek – Desmond szerint. Nekem csak elő kellett halásznom a belsőmből.

Újabb órákat szántam a próbálkozásra, de még csak meg sem mozdult az a könyv. Annyira feldühített, hogy úgy éreztem, szétrobban a fejem. Nem Desmond miatt akartam megcsinálni, hanem mert szerettem volna egy kis saját erőt, ami csak az enyém és senki nem veheti el olyan könnyen, mint a karkötőmet. Desmond talán nem is tudta, milyen lehetőséget nyitott meg előttem. Ráadásul ezer kérdés toporzékolt a fejemben édesanyámmal kapcsolatban, hogy mi minden lehetett még hazugság az életünkből.

- Ezt nem hiszem el! – kiáltottam fel, ahogy utolsó, dühös próbálkozás gyanánt legyintettem egyet a levegőbe, mintha valakit éppen pofon vágnék. Erre a könyv magától elrepült a túlsó sarokba.

Egy örömittas mosoly terült szét lassan az arcomon, mintha minden problémám megoldódott volna egyetlen röpke pillanatra és felhőtlen sikerélmény töltött el. Ismét megpróbáltam úgy előidézni magamban azt a mágikus érzést, ahogy a könyv megmozdításakor. Nagyon nehéz volt és annyira felhúzott, hogy a követő pár alkalommal ismét a dühöm szabadította fel bennem az erőt. Egyszerűen nem tudtam fékezni magam.

Fáradtan terültem el az ágyon. Olyan kimerültség kerített hatalmába, mintha rendesen fizikai munkát végeztem volna. Teljesen kiszáradtam és kezdtem éhes lenni, így elrendezgettem az egyik sarokban a nagy kupac könyvet, majd a rácshoz léptem.

- Hahó! – emeltem fel a hangomat, hátha valaki meghallja.

Többszöri ismétlésre jött csak be a magas, barna hajú férfi – az egyik, aki visszakísért korábban a cellába.

- Megtanultad, amit kellett? – kérdezte szenvtelenül. Borostás arca túl emberinek tűnt, nem vettem észre rajta semmiféle megkülönböztető jegyet, mint a többi boszorkánymesteren.

- Éhes vagyok.

A férfi kemény tekintete tovább időzött rajtam, mint kellett volna, mintha legbelül felhúzta volna az, hogy egy ilyen lényegtelen dolog miatt be kellett jönnie hozzám.

- Kiabálhattad volna ezt is – fordult sarkon. – Legközelebb ezt csináld, nem én vagyok a kajafutár – tűnt el a szemem elől.

- Most akkor kapok enni? – szóltam utána, de ezt már vagy nem hallotta vagy nem érdekelte.

Nem sokkal később valaki megint bejött hozzám.

Az ételt és az innivalót ugyanaz a nő hozta be nekem, aki először, Marie. Az a két, lefűrészelt végű szarv a homlokán még mindig meghökkentett, azt hiszem, ehhez a látványhoz sok idő kellene, hogy hozzászokjak.

- Hogy haladsz? – lépkedett a rács mellé.

- Nem valami jól.

A földön heverő könyvekre pillantottam. Az igazság tényleg az volt, hogy alig sikerült valamit elérnem, viszont nem akartam a tudtukra adni, hol tartok. Késleltetni akartam a lehető legtöbb módon Desmond tervének beteljesedését. Titkon még mindig azt reméltem, hogy valaki – akárki – segít majd nekem megszökni – a kúrián kívülről vagy belülről.

Marie felvonta íves szemöldökét, majd hátat fordított és elment. Reméltem, sikerült meggyőzni a nőt és kapok még egy kis időt fejleszteni a képességeimet. Nagyon féltem attól, hogy ha elmondom, miket tanultam, az elég lesz Desmondnak és azonnal megölet.

Evés után visszatértem a bordó borítású könyvhöz és megkerestem a tárgyak mozgatása részt. Még egyszer elolvastam a leírást a foltos lapon, majd tovább lapoztam a következő bejelöléshez. A „Tűzgolyó teremtése” cím állt vastag betűkkel az oldal tetején és magával ragadott az egész, ahogy végig futtattam a szemem a sorokon. Eszembe jutott Ellion, az én – volt - tűzlovagom a gyönyörű szemével és azzal a hihetetlenül makacs fejével együtt. Nagyon hiányzott nekem még akkor is, ha én küldtem el magam mellől. Azt kívántam, bárcsak vitatkozhatnék még vele egy utolsót, mielőtt meg kell halnom. Mit meg nem adtam volna érte.

Nicolas emlékére már könnyek szöktek a szemembe. Annyira nem éreztem igazságosnak, hogy olyan kevés időt kaptunk az élettől. Letettem a könyvet, hasra feküdtem az ágyon és az arcomat a párnába temetve tört ki belőlem a zokogás. Adnom kellett magamnak néhány percet, hiszen már nem bírtam tartani magam. Ráadásul édesapám mindig azt mondta, hogy a könnyek nem teszik gyengévé az uralkodót, hanem azt mutatják meg, milyen erős valójában. Ez igaz volt, hiszen egy jó kis sírás után mindig tisztábban tudtam gondolkodni, néha egészen kiváló stresszlevezető volt ez a tevékenység.

A könnyeim elöntötték a párnát, a hangomat próbáltam elfojtani, hogy senki ne hallja meg. Kifulladásig bőgtem, végül felültem az ágyon és próbáltam levegőhöz jutni. Megtöröltem a szememet, miközben azon reménykedtem, nem fog feldagadni alatta a bőröm. A maradék vízből a poharamban fröcsköltem egy kicsit az arcomra, hátha segít rajtam valamennyit.

Felvettem a könyvet a földről és visszatértem a tűzgolyós varázslathoz. Majdnem ugyanaz volt az alapja, mint a korábbinak, viszont jóval nehezebbnek bizonyult megcsinálni, hiszen már valamit kellett teremtenem magamtól, ami azelőtt nem létezett. Előre tudtam, hogy már nem lesz elég a dühöm, a koncentrációmnak kellett olyan szintekre lépni, amilyenre soha azelőtt. Próbáltam az erőt a tenyerembe összpontosítani és szinte éreztem, hogy a tűz égetni kezdi a bőrömet, mégsem láttam semmit. Szerencsére nem sértett fel az energia sem kívül, sem belül, így nem szorultam rá arra, hogy a kelleténél többször összefussak a kedves fogva tartóimmal.

Újra és újra nekifutottam a tűzgömbnek, azonban egy halvány lángszerű foltnál nem telt többre. Visszatértem hát a tárgymozgatáshoz, próbáltam azt fejlesztgetni. Mikor egyszer sikerült dühöngés nélkül is elrepíteni a könyvet, hihetetlenül boldog voltam, igazán büszkének éreztem magam, hogy egyedül sikerült elérnem.

A cellában annyira elveszett az időérzékem, hogy fogalmam sem volt, hány óra telhetett el. Azt sem tudtam, nappal van-e vagy éjszaka. Desmond egyszer csak magához hívatott annak reményében, hogy mutatok neki valami érdekeset, de csalódnia kellett.

- Remélem nem gondoltad azt, hogy három rövid nap alatt össze tudok hozni valami értelmeset – csillapítottam le az izgatottságát, amint beléptem a szobájába. Ő már az ajtónyílás pillanatában csillogó szemmel fogadott türelmetlenül kérdezősködve.

- Valóban? – A férfi szeme összeszűkült, mosolya egy pillanat alatt eltűnt az arcáról.

- Miért, több nap volt?

- Igazából öt volt, de ez most nem lényeg – lépett közelebb a férfi. – Mégis azt hitted, nem jövök rá? – ordította az arcomba, miközben megragadta a karomat és megrángatott.

Összerándultam a rémületes hangjától és próbáltam minél távolabb hajolni tőle, olyan visszataszítónak éreztem az egész lényét. Igazából lett volna mit mondanom, viszont nem akartam tovább vágni magam alatt a fát. Desmond szorítása enyhült, végül elengedett. Tébolyodott tekintetét végig futtatta rajtam, majd az asztalához lépett, hogy megtámaszkodjon rajta.

- Egyszerűen nem hiszem el. Egy ilyen semmirekellő liba hülyére akar venni ki tudja hányadik alkalommal – morogta, mintha csak magában beszélne. – Ilyen ostobának nézel? – hajított el mellettem egy tárgyat, ami nagy csattanással ripityára tört a falon.

Megőrült. Ekkor lettem benne teljesen biztos.

Alig hallhatóan megköszörültem a torkomat, hogy sikerüljön normális hangot kipréselni magamból. Reszketett a lábam, az egész belsőm a félelemtől, a bizonytalanságtól, hogy nem tudhattam, mire számíthatok tőle akár a következő percben.

- Leskelődtél utánam?

- Ugyan, drágám, én mindent látok. – Desmond a kezébe vette az asztalon nyugvó üveggömböt és végigsimított felette a levegőben. Megjelent benne a cellám képe. Valóban megfigyelte minden mozdulatomat.

- Akkor magad is láthattad, hogy egyszerűen nem megy – böktem az eszköz felé.

Csettintett egyet a nyelvével.

- Csak eléggé akarni kell, ne legyél már ilyen szerencsétlen. – Intett egyet, hogy menjek közelebb hozzá. Tettem felé pár apró lépést, egyszerűen képtelen lettem volna elviselni közvetlenül magam mellett.

A férfi könnyedén az égnek fordította a jobb tenyerét, majd a semmiből ott termett egy valódi tűzgömb. A helyzet eredendő furcsasága mellett lenyűgözött Desmond gyakorlatias tudása. Egyetlen mozdulattal ökölbe zárta az ujjait és elfojtotta a lángot.

- Ezen meg nem tudom, hogy mi olyan bonyolult – legyintett a férfi, amitől egy könyv a feje mellé repült és megállt a levegőben, mintha megfagyott volna. Azután a kötet egyhelyben forogni kezdett maga körül.

A boszorkánymester igéző tekintete a könyvről rám tévedt, azután elhajította a tárgyat. Széttárta a kezét, a levegő pedig szinte azonnal felforrt körülöttünk és nem romantikus értelemben. Inkább azt a fojtogató, kellemetlen érzést hagyta maga után bennem.

A szoba falai lemáltak, a helyükre rácsok emelkedtek. A szemközti sarokban egy wendigo összegörnyedve rám szegezte vérben forgó szemeit, pofájából vadul csorgott a nyál tüskékként kimeredő fogai között.

- Most szórakozol velem? – hátráltam egészen a rácsig és bele is kapaszkodtam magam mellett, de menekülni nem tudtam.

- Az emberhús ínyencség neki mostanság – szólt Desmond a jobbra lévő sarokból.

Felé kaptam a fejem. Meg mertem volna esküdni, hogy addig nem állt ott. Már éppen meg akartam jegyezni, hogy én ugyan nem vagyok ember, mégis visszafogtam magam, nem volt időm az ilyesféle felesleges körökre.

- Fel akarsz vele zabáltatni?

- Ugyan, kedves, dehogy – kuncogta a boszorkánymester jókedvűen. – Majd varázsolsz egyet és minden meg lesz oldva – kulcsolta össze maga előtt az ujjait és várakozóan nézett rám.  – Kell egy kis motiváció, úgy érzem.

Teljesen kivert a víz, minden pórusomból áradt a félelem. El sem tudtam hinni, hogy a férfi tényleg komolyan gondolja lehetetlennek tűnő szavait. Mégis miként győzhetném le a wendigot a nagy semmivel? Végül is tanultam pár trükköt, de mégis melyikkel szerelhettem volna le a szörnyet? Talán mondjuk tűzgyújtással képes lettem volna felvenni vele a harcot, a föld felett pár centivel repkedéssel nem hinném. Az volt az volt az egyetlen, ami ment szinte magától.

Eszembe jutott, hogyan repült el a könyv a cellámban, miután már jól felidegesített a tehetetlenségem. Azonban a félelem beette magát mindenhová, nem maradt hely a dühömnek.

A lény tett felém pár vészjósló lépést, úgy viselkedett velem, mint mikor az állat bekeríti a zsákmányát. Egy mély morgás szakadt fel a torkán, vicsorított, folyt a nyála. Belenéztem a tenyerembe, majd felé tartottam, ahogy a cellában a próbálkozásaimnál. Először még csak az energiát igyekeztem összpontosítani a kezembe és ekkor villant be a fogságom alatt kigondolt legádázabb ötletem.

A wendigo már a ketrec felénél tartott, szinte pont Desmonddal egy vonalban. Ha rárepítem a férfit a szörnyre, akkor talán kiszabadulhatok a börtönből és el tudok menekülni – gondoltam. Egy mély lélegzetvétellel igyekeztem minden félelmet kiüríteni magamból és mikor sikerült, előkotortam magamban mindent, amit Desmond tett velem – közvetetten vagy közvetlenül.

Éreztem, ahogy az energia felforrósítja a kezem és áramolni kezd a testemben egy szüntelen körforgást alkotva. Hirtelen Desmond felé fordultam, aki olyan lendülettel vágódott neki a lénynek, hogy magam is meglepődtem rajta.

A rácsok leomlottak, ismét a férfi dolgozószobájában voltunk, ám ő éppen a földről tápászkodott fel. Kapva a lehetőségen az ajtó felé rohantam, de hirtelen megálltam a mozdulatban, Desmond állított meg. Borzalmas érzés volt, mintha kővé dermedtem volna nyaktól lefelé.

- Legalább elértük nálad a kívánt eredmény alapjait – mormogta a férfi, végül kiment a szobából és valamit odasúgott a kinti őröknek, aztán visszatért hozzám.

Az két boszorkánymester pár perc múlva ismét megjelentek az ajtóban, azonban ezúttal odahurcolták magukkal Medúzát és Emily-t is. Nem értettem, mit akarhat velük Desmond, de örültem, hogy nem ölette meg őket a szökési kísérletünk miatt.

- Akkor gyorsan felvázolom a helyzetet – sétált Desmond a rabokhoz. – Meg kell büntesselek, amiért megint ellenem akartál fordulni. Sőt! Ez így nem működik – sóhajtott fel.

- Mit akarsz tőlem?

- Válassz! – mutatott a két nőre.

- Micsodát?

- A te döntéseden múlik, melyikük éljen és melyikük haljon meg – mutatott a két fogolyra vészjósló mosollyal a képén.