2016. november 21., hétfő

12. fejezet - Hogyan bízz meg egy árulóban

12. fejezet


Hogyan bízz meg egy árulóban


V
égignéztem az előttem álló két nőn és azt kívántam, bárcsak egy szörnyű rémálom lenne az egész. Ugyan ki vagyok én ahhoz, hogy emberek életéről döntsek, ráadásul ilyen körülmények között? Desmondnak nem számított az életük, ő csak rá akart tenni még egy lapáttal az irántuk érzett bűntudatomra, szó szerint lelkileg próbált sanyargatni. Ezzel a szemét húzással akart engedelmességre bírni. Könnybe lábadt a szemem a haragtól, a végtelen tehetetlenségtől.
- Ezt nem gondolhatod komolyan! – fakadtam ki.
- Halál komolyan gondolom – sötétült el Desmond arca.
Valóban felesleges volt megkérdőjeleznem őt, hiszen már többször is bebizonyította, hogy az emberség legapróbb szikrája is kiveszett belőle, valószínűleg nem a családi ebéd mellett.
- Ha nem választasz, mindketten meghalnak – vizsgálgatta meg Desmond a kifestett körmeit, ekkor már szemmel láthatóan nem érdekelte a két élet, amiről szó volt.
Többezer percnyi kínos csend szakadt a nyakamba – legalábbis ennyinek tűnt -, egyszerűen hiába gondolkodtam a jó megoldáson, nem jutott eszembe semmi értelmes. Egyiküknek meg kellett halnia, különben mindketten életüket vesztik. Ezt a szabályt állította fel az az elmebeteg. Nem volt sem kiskapu, sem helyes döntés vagy jó megoldás. Csak rá kellett volna böknöm az egyikre, majd tovább lépni, mégis olyan nehéznek bizonyult rámutatni valamelyikükre. Addig húztam az időt, ameddig csak tudtam, képtelen voltam dönteni kettejük között. A szívem a torkomban dobogott és úgy izzadtam, mintha leöntöttek volna egy vödör vízzel. A torkom kaparni kezdett, kiszáradt a szám, mintha egy hete nem ittam volna egy kortyot sem.
- Döntsd el te! – vágtam a képébe.
- Az most a te feladatod – mondta a férfi unott hangon.
Elkezdtem azon agyalni, hogy vajon melyikük tudna segíteni legyőzni Desmondot, a válasz egyértelműen Medúza volt. Azonban Emilyt olyan jólelkűnek ismertem meg, nem mondhattam ki az ő nevét. Nem ölethettem meg a saját hibáim miatt.
Sokáig elidőzött a tekintetem Emily-n, Desmond pedig észrevette.
- Akkor azt hiszem, meg is van a választottad – emelte égnek a jobb tenyerét, amiben megjelent egy díszes markolatú tőr.
Elfordítottam róla a pillantásom, egyszerűen nem bírtam tovább rájuk nézni, tudtam, mi következik. Tisztában voltam vele, hogy ha ellenkezem, akkor pedig Medúzát öli meg vagy mindkét nőt, így inkább csendben maradtam.
- Nem baj – hallatta a lány tisztán csengő hangját.
Erre a mondatra felé fordítottam a fejem, láttam az őszinte mosolyát. Hogy mosolyoghat valaki egy ilyen helyzetben? Épp az imént ítéltem halálra a hallgatásommal. Egyre jobban beette magát a szívembe az az érzés, miszerint nem fogok tudni tükörbe nézni egész hátralévő életemben. Még ha nem is olyan hosszú időről volt szó.
- Megbocsájtok. – Emily hangja olyan kedves volt és őszinte, hogy először nem is akartam hinni a fülemnek. Nem lakhat valakiben ennyire tiszta jóság, bár ő mégiscsak nimfának született. Mintha megkönnyebbülés suhant volna át az arcán, a sok kínzás után egy kis nyugalmat kaphatott.
Desmond rámarkolt a tőrre és egy könnyed mozdulattal szíven döfte Emily-t. A lány után kaptam, de a teste a földre zuhant, elém állt az egyik boszorkánymester. A lány nyöszörögve vergődött a földön, akár egy partra vetett hal, végül kilehelte a lelkét. Láttam, ahogy a szeméből elszáll az élet. Vége volt. Meghalt.
- Ezért a pokolban fogsz megrohadni – vicsorogta Medúza, aki időközben felocsúdott a kezdetleges sokkból, amibe én beleragadtam.
El sem tudtam hinni, hogy az a valóság, hiszen egy normális lény sosem tett volna ilyet. Ráadásul egy késsel a varázstudása ellenére, mintha a kezében akarta volna érezni a lány életét, így nem mágiát használt a kivégzésre.
A torkomat marni kezdte a savam, összefogtam a hajam, amennyire tudtam és jól előre hajoltam, mielőtt magamra teríthettem volna az aznap fogyasztott ételeket.
- Te kényszerítettél rá, nem hagytál más lehetőséget – magyarázta Desmond, mintha saját maga is elhinné ezt a nagy baromságot.
- Egy francokat! – kiáltottam rá, miután sikerült megtörölnöm a számat. – Ezt soha nem fogod lemosni magadról, te szadista állat!
- Akkor ez azt jelenti, hogy most már szót fogsz fogadni nekem? – kérdezte a férfi kíváncsian, amire én nem reagáltam semmit.
Intett a boszorkánymestereknek, hogy elvihetik Medúzát, akivel váltottam egy igen beszédes pillantást. Mintha megtárgyaltuk volna, hogy milyen módon fogjuk élve kibelezni a fickót. Ahogy eltűnt a nő az ajtóban a két őr társaságában, szinte azonnal belépett egy átlagosnak korántsem mondható férfi. Egy hosszúujjú sötétlila inget viselt egy márványfehér nadrággal. Lassan becsukta maga után az ajtót, közben pedig le sem vette rólam a szemét, már egészen zavarba ejtően méregetett azokkal a méregzöld drágakövekkel.
Azonnal eszembe juttatta Silk-et, az én drága, jóképű lovagomat a mogyoróbarna hajával és az engedetlen viselkedésével együtt. Életemben először könyörögni tudtam volna neki, hogy mentsen meg, pedig ez az elveim ellen szólt. Annyira vágytam Eques egyik okos javaslatára vagy akár Ellion egyik epés megjegyzésére. Sorra a gondolataimba férkőzött minden lovagom emléke, kikapcsolt a külvilág néhány másodpercre és szinte szó szerint megijedtem, mikor a következő pillanatban már Desmond mellett állt az újonnan érkezett férfi.
- Ugyan, Des, hagyd ezt a szerencsétlen lányt! – mosolyodott el egyenesen rám nézve. Sötétbarna, szinte fekete rövid haja és világos bőre még jobban kihangsúlyozták szeme zöldjét.
- Mi az, drága, tetszik neked? – jelent meg egy cinkos mosoly Desmond arcán, majd egy gyengéd csókot nyomott a másik férfi ajkaira. – Úgy néz ki, ma hozzám öltöztél – simított végig a mellkasán, a lila ingen a tiszta kezével.
Csodálkozva néztem a rövid jelenetet a történtek után, mintha az imént éppen nem gyilkolt volna meg valakit, olyan könnyűnek hatott a mozdulat. Valóban nem érdekelhette Emily elvesztése, hiszen roppant egyszerűen szerezhetett magának egy újabb nimfát, legalábbis ezt mutatta a viselkedése.
- Mi az, nem láttál még együtt két pasit? – vigyorgott rám az ezüstös szemű. Akkor is ott kavargott a tekintetében a mágia.
- Nem ez az, ami miatt egy gusztustalan féregnek tartalak – viszonoztam a mosolyt gunyorosan. Úgy kikívánkozott már belőlem az a mondat, mintha meg akart volna fojtani.
- Ami azt illeti, eléggé formás – szaladt sóhajba a zöld szemű mondata, miközben visszatért rám a tekintete.
- Csakugyan, Aiden? – Desmond úgy ejtette ki a nevet, akár egy madár, csicseregve egy heves zápor utáni első napsugár fényénél.
- Mi lenne, ha nálam aludna ma kivételesen? – Aiden hangja kellemesen simogatta a fülemet a mondanójával ellentétben.
- Leköteleznél – háborodtam fel azonnal, de nem maradt időm a további tiltakozásra.
- Ahogy akarod – simította végig Desmond a másik férfi arcát.
Aiden lassan mellém sétált olyan kecsesen, mintha a lába nem is érné a földet. Vékonyabb alkata ellenére az enyhén kidolgozott izmok kidomborodtak az ingén, legalább egy fejjel magasabbnak mondhatta magát nálam. Mikor mellém ért úgy helyezte a kezét, hogy belé tudjak karolni.
- Ne is álmodj róla! – hátráltam el tőle önkéntelenül.
- A helyedben nem rabolnám a drága időmet – villant fel a méregzöld szeme, úgy kavargott, akár Desmonddé, de benne nem láttam azt a mélyről jövő őrületet. A felszabadított energiája szinte égette a bőrömet, ilyen hatalmas erejű lénnyel még nem találkoztam azelőtt, aki nyíltan meg is mutatta volna, hogy milye van. Kíváncsi voltam, vajon Desmondnak mennyi energiája lehet.
Kényszeredetten átszeltem a köztünk lévő távolságot és belekaroltam Aidenbe, majd elindult velem kifelé a helyiségből. Az is megfordult a fejemben, hogy akár ettől a boszorkánymestertől végre megszökhetek, amíg elégedett álmát alussza. A hányinger még mindig kerülgetett, mikor Aidennel kiléptünk a dolgozószobából, Emily élettelen teste a padlón hevert, mintha megfeledkeztek volna róla. A kellemetlen érzés egyszerűen nem akart megszűnni a lehetséges szabadulásom gondolatára sem. Rosszul voltam saját magamtól.
A küszöbnél jobbra fordultunk, majd a férfi átvezetett egy másik, számomra ismeretlen folyosóra, a legutolsó szobához.
- Azért nem találkoztunk eddig, mert az imént értem ide vissza. Családi ügyek, csupa idegtépők – magyarázta, miközben kinyitotta nekem az ajtót. – Ez itt a szobám, remélem jól elleszünk ma éjjel – küldött felém egy csábos mosolyt, majd becsukta maga mögött az ajtót.
A szoba fala fehér volt, rajta fekete és bordó minták össze-vissza. Az ajtóval szemben lévő baldachinos ágyat egy szintén bordó színű selyemtakaró fedte. A barna fapadlóra egy egyszerű, fekete szőnyeget terítettek, a jobb oldali ablakkal szemben lévő falon pedig az ágykerettel harmonizáló szekrények és egy komód foglalt helyet.
Aiden fáradt arccal levetődött az ágyra, majd kényelmesen elterült rajta. Szóra nyitotta a száját, viszont én megelőztem.
- Tudod mit? Essünk túl rajta! – kezdtem el kibontani a ruhám elejét, miután felálltam az ágyról.
- Felesleges levetkőznöd.
- Akkor ruhában csináljuk?
- Nem akarok lefeküdni veled – sóhajtott fel Aiden.
- Tessék? – kérdeztem értetlenül. Az imént még állítása szerint nagyon kedvére váltam volna.
- Nem gondoltam, hogy ennyire megkívánsz engem, mialatt ideérünk – mosolyodott el kacéran.
- Én csak egyszerűen nem értem – dadogtam össze-vissza zavartan, igazán csőbe húzott.
A boszorkánymester felállt az ágyról és az egyik szekrényhez lépett, kivett belőle egy törölközőt meg ruhákat. A kezembe adta őket, majd a könyvespolc mellett lévő ajtó felé mutatott.
- Előbb menj, zuhanyozz le! Utána mindent elmesélek. Azt hiszem, jól esne neked egy békés fürdés az elmúlt napok után. Tudom, hogy Des nem egy könnyű eset – sóhajtott fel ismét fáradtan a férfi.
Furcsán néztem rá. Azt hittem, csak szórakozik velem.
- Nyugi, nem nyitok be! – tartotta maga elé a kezét védekezőn, mégis látszott rajta, hogy többnyire jót szórakozik.
- Miért vagy velem ilyen…
- Normális? – vágott a szavamba Aiden.
- Inkább kedveset akartam mondani.
- Zuhanyozz le, azután mindent megbeszélünk. Éhes vagy? Hozathatok valamit.
- Egy falat se menne le a torkomon. – Egy repedést bámultam a padlón és próbáltam elterelni a gondolataimat Emilyről, a testében a késsel.
- Megértelek – fogta meg a vállam és elkezdett a fürdő felé tolni. Pár méter után már magamtól is ment, nem tűnt olyan hihetetlennek, mint először.
Az első pár percben ugyan vártam, hogy Aiden mégis benyit majd és kiderül, hogy az egész ugyanolyan átverés volt, mint addig majdnem minden jó, ami velem történt a kúriában, de végül nem történt meg. Átadhattam magam a pillanatnyi nyugalomnak. A melegvíz lassanként elkezdte feloldani a bennem felgyülemlett feszültséget, miután sikerült kitapasztalnom, hogy a fogantyú melyik állásánál nem ég le a bőröm és nem is fagyok meg. A hányingerem azóta sem múlt el, hiába mostam ki számtalanszor a számat. Ugyan enyhített a kaparó érzésen, de nem szüntette meg.
Lassan kikeveredtem a zuhanyzóból, alaposan megtörölköztem, majd felvettem a ruhadarabokat, amiket Aiden korábban adott. Nem voltak rám túl nagyok, azonban a fekete póló egy kicsit elállt, mintha direkt nagyobbra szabták volna. Furcsa érzés volt ismét nadrágot hordani, ennyire testhez állót, annyira megszoktam a ruhát az elmúlt időben. Ráadásul a barna színével meg a felsővel együtt úgy nézhettem ki, mint egy rohadó levelű fa.
Visszamentem a szobába a boszorkánymesterhez, aki a távollétemben szintén felszerelkezett a fürdéshez.
- A törölközőt kiterítettem – magyaráztam halkan és feleslegesen.
- Rendben. Én is gyorsan elvégzem a dolgomat, aztán itt is vagyok rögtön – suhant el mellettem, akár a reggeli szellő. – Izzasztó volt az út hazafelé – csukta be maga mögött a fürdőszoba ajtaját.
Amíg távol volt, összehajtottam a levetett ruhámat és leraktam az egyik székre a komód mellett. Leültem az ágy közepére, aztán csak néztem az ajtót, hogy mikor fog kinyílni. Ugyan megfordult a fejemben, hogy itt az alkalom a szökésre, de először nem tettem egy lépést sem. Viszonylag normálisnak tűnt a férfi és ez Desmond után igazi áldás volt. Kezdtem megérteni, hogy nekem semmi esélyem a boszorkánymesterek ellen a saját otthonukban, nekik ez túl hazai terep. Mégsem tudtam megállni, így felpattanam az ágyról és azonnal a kilincs után nyúltam.
- Máris mész? - lépett ki Aiden a fürdőből egy fehér rövid ujjúban és egy fekete kényelmes nadrágban. – Legalább hallgass meg – invitált vissza az ágyra, miközben letelepedett a selyemtakaróra.
Valójában eléggé rágott már a kíváncsiság, vajon mit fog nekem mondani a terveiről – valószínűleg kellett, hogy legyen valamilyen szándéka, ha részben Desmond szemébe hazudott.
- Akkor rá is térnék a lényegre – mosolyodott el a férfi, mikor elindultam felé, viszont megvárta, míg én is helyet foglalok. – Segíteni akarok neked – kulcsolta össze az ölében az ujjait.
- Mégis miért? – kérdeztem értetlenül.
- Megvan rá a magam oka. – A mondat végén elcsuklott a hangja, de hamar összeszedte magát. – Ezt hagyjuk későbbre. A lényeg a következő. Megtanítalak pár dologra, cserébe a támogatásodra van szükségem – közölte a férfi minden kertelés nélkül. – Segítened kell nekem megölni Desmondot.
A kinézetéhez képest felnőttesen beszélt, mintha egy letűnt kor gyermeke volna. Dehát valószínűleg ez így is volt. Minden mozdulata azt tükrözte, milyen sok idő állt előtte és mögötte egyaránt, hiszen, aki nem fogy ki a napokból, az évekből, a századokból, annak semmi oka a sietségre.
Kelletlenül elnevettem magam.
- Ez biztosan valami vicc lehet. Te komolyan ilyen ostobának nézel?
- Nem, szó sincs erről – vakarta meg simára borotvált arcát -, bár gondoltam, hogy nem fogsz hinni nekem.
- Csodálkozol rajta? Biztosan tudod, hogy mit tett velem eddig Desmond. Meg amúgy is, nekem az előbb úgy tűnt, mintha fülig szerelmesek lennétek egymásba – magyaráztam a felkarját bámulva. Nem akartam a szemébe nézni, féltem attól, hogy elvarázsol.
- Akkor jól játszom, köszi a visszajelzést – nyújtózkodott el az egyik párnáért, majd a feje alá tette, miután sikerült megszerezni a lehető legkevesebb mozgással.
- Ugyan miért hinnék neked? Ez is lehet Desmond egyik újabb nagyon szórakoztató tréfája, mint mikor az álkarkötővel átvert.
- Én mondtam neki, hogy túlzásba esik, de nem hallgatott rám – sóhajtott fel Aiden. – Évek óta úgy érzem, hogy megbolondult. Ezt magad is tapasztalhattad.
- Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy neked miért lenne okod Desmond elárulására.
Aiden arca elkomorult, férfias álkapcsa megfeszült.
- Mindent megkaphatott tőlem, amit csak akart, mégis átgázolt rajtam, a szívemen. – Elcsuklott a hangja. Vett egy mély levegőt, hogy tudja folytatni a beszédet. - Nem terveztem ma panaszkodni neked, azt egy másik napra tartogattam – mosolyodott el keserűen.
- Végül is te akarod megszerezni a bizalmamat – néztem végre a szemébe, ahol valódi kín bujkált.
A férfi rövid csöndbe burkolózott, azonban végül sikerült erőt vennie magán.
- Hazudott nekem és megalázott. Egy nővel volt viszonya, miközben velem élt együtt. Ő azt hitte, ez teljesen normális és az utóbbi években magam is ebbe a hitbe ringattam őt a megfelelő időpontot kivárva. Engem nem érdekel, lehet maga az Isten, vagy közvetlenül az Ördög fattya, velem nem lehet szórakozni.
A férfin látszott a sok év megannyi fájdalma és dühe, eléggé megsajnáltam őt, bár tudtam, ez az utolsó dolog, amire szüksége lehet. Azonban éreztem, hogy valamit nem mond el.
- Ki volt az a nő? – kérdeztem rá a fekete foltra a történetben.
Elfordította a tekintetét, de láttam rajta, tudja, hogy el kell mondania nekem, mert elég lényeges pontja a történteknek.
- A te édesanyád volt az ő szeretője – bukott ki belőle a teljes igazság.
- Tessék? – értetlenkedtem.
- Jól hallottad, de már nem bánom, csak a bosszú tart Desmond mellet. Édesanyád kellett hozzá, hogy rájöjjek, milyen is Des valójában, a rózsaszín ködön túl. Megköszönném neki, ha még élne.
Az utolsó mondatára elszorult a torkom és könnybe lábadt a szemem. Annyira hiányoztak a szüleim, belesajdult a szívem. Próbáltam elnyomni az ilyesfajta érzéseket, hiszen szemmel láthatóan nem fért bele a mindennapjaimba a sírás és a gyász.
- Tudom, hogy fáj, ismerem az érzést, de most össze kell szedned magad – nézett ismét a szemembe Aiden. – Hidd el, igazából én nem vagyok ilyen támogató szellemű meg lelkizős típus. Inkább nem avatkozok bele mások dolgába, ha nem szükséges, viszont ez most a kettőnk ügye – tette rá kezét az enyémre. – Mi vagyunk egymás utolsó reménysége.
Igaza volt. Ezen túl már csak a halál várt rám és megannyi más lényre, ha Desmondnak sikerül elszabadulnia.
Bólintottam.
- Van még egy dolog, amit akartam, hogy láss – állt fel Aiden az ágyról, én pedig felültem a szélére.
A férfi lehunyta a szemét, aztán lassan kinyitotta, azonban akkor már megváltozott a külseje. A téglavörös bőre először igen furcsa volt, sosem láttam olyat azelőtt. Olyan varázslatosnak hatott, Földön túlinak.
- Ez a bizalmam jele feléd. Nem szokásom másoknak így mutogatni magam, csak azoknak, akik a legközelebb állnak hozzám – vonta végig a kezét a karján. – Mások megbámulnak és félnek tőlem, ha látják ezt. Én hiába fogadom el önmagam, ha a többiek nem tudnak elfogadni engem. Azt mondják, úgy nézek ki, mint a Sátán.
- Szerintem fantasztikus – nyúltam felé, de menet közben észrevettem magam.
- Megérintheted – lépett közelebb Aiden. – Nem sebhelyek, csupán jelek. Nem igazán tudom, mit jelentenek, egyszer úgyis kis fog derülni.
Ahogy végigsimítottam a karján valóban nem éreztem rajta hegekre utaló dudorokat. Mintha valami befestette volna a bőrét.
- Akkor térjünk vissza a tervekhez – tért vissza az emberi színe.
- Fogalmam sincs, hogy tudnánk kijátszani Desmondot – vallottam be őszintén. – Bármit csinálok, ő mindig előttem jár pár lépéssel és ez kezd egyre idegtépőbb lenni.
- Ezért van szükséged rám, Greta. Vele élek már vagy száz éve. Ismerem a gondolkodásmódját, az ittenieket, az egész kúriát is, hiszen segítettem felépíteni Desmondnak. Teljesen megbízik bennem és ezt fogjuk kihasználni.
- Mi a terved?
- Magad is tudhatod, hogy nem a két szép szemedért vagy itt, sokkal inkább a hatalmad miatt. Neked fogalmad sincs arról, milyen nagy erő lakozik benned és ezzel Desmond is tisztában van, ezért akar annyira megtaníttatni varázsolni.
- El akarja szívni az erőmet? – böktem ki az első kérdést, ami eszembe jutott.
- Részben, ezt az oldalát ismerem a történetnek, azonban van egy másik terve is. Azt hiszi, nem tudok róla, de nagyon is érzem, hogy titkol előttem valamit, túl jól ismerem már ahhoz. Viszont nem kérdezősködhetek, mert akkor felvonom magamra a figyelmet, akkor pedig lebukhatunk és mindketten meghalunk. Ezért igyekezzünk a történet egyik részét kivédeni.
- Azt akarod, hogy hagyjam neki elszívni a varázs erőm?
- Ugyan, dehogy – intett le. - Csak meg kell őt hagyni abban a reményben, miszerint ez így fog történni.
Jó öltetnek tűnt, mert így a háta mögött tudtunk szervezkedni.
- Miként akarod megölni? – kérdeztem rá a számomra leglényegesebb részletre.
- Azt még nem tudom, melyikünknek kell majd megtennie, ki áll majd közelebb hozzá. Viszont a fő műve oltárán fogja elveszíteni a hatalmát, amihez olyan rögeszmésen ragaszkodik, a nyomorúságos életével együtt – tárta szét a karját mosolyogva. Úgy beszélt, mintha egy könyvből olvasott volna fel, innen látszott, milyen sok ideje szövögeti a terveit.
A szabadulás olyan közel dugta hozzám a pofáját, amennyire csak lehetett, a szemem is könnybe lábadt, amiért végre láttam egy kis valódi esélyt a túlélésre.
- Hálám örökké üldözni fog, ha tényleg segítesz nekem kijutni innen.
- Nincs szükség rá, csupán veled akarok menni a te világodba, amint már mondtam. Ennyi az egész.
- Miért akarsz te az én világomba kerülni? – kérdeztem értetlenül.
- Úgy hallottam, nem egyszerű oda átjutni és a fene tudja, hogy sikerül-e végezni minden csatlósával. Nem akarom a hátralévő életem folyton meneküléssel tölteni. Meg hát – fonta össze a karjait a mellkasán -, jól esne egy kis környezetváltozás.
Az este további részében beszélgettünk még egy kicsit, végül elmentünk aludni, Aiden is kimerült aznap. Azon felül, hogy gyakorlatilag egy idegen férfi mellett kellett töltenem az éjszakát, egészen jót aludtam. Nem kellett aggódnom Desmond vagy az őrök miatt, egyszerűen kipihenhettem magam.
Reggel korábban ébredtem a hálótársamnál, viszont az óra már így is majdnem tizenegyet mutatott. Elgondolkodtam a boszorkánymester felébresztésén, azonban végül hagytam őt tovább aludni. Jól tettem, mert nem sokkal ezután magától nyitotta ki a szemét.
- Mit nézel? – motyogta félig még az álomvilágban. A párnába temetve az arcát fészkelődött egyet.
- Semmit. – Csak akkor vettem észre, hogy szó szerint bámultam.
- Tudom, tudom. Őrületesen jól nézek ki – fordult a hátára, majd megtörölgette a szemét. – Ki nem állhatom a reggeleket. Ilyenkor mindig úgy érzem magam, mint egy vakond.
- Tizenegy óra is elmúlik lassan – magyaráztam elfordítva róla a tekintetem. – Ráadásul, hogyne. Tökéletes vagy – kuncogtam, ahogy kimásztam az ágyból.
- Nem értem, mi bajod. Ez az egészséges önbizalom.
- Akkor te már nagyon egészséges lehetsz - indultam el a fürdőbe megmosni az arcom. - Nem lesz baj, ha ilyen későn megyünk vissza a többiekhez? - kérdeztem, ahogy visszatértem a szobába.
- Itt mindenki tudja, hogy ki nem állhatok korán kelni - lépett bele a férfi az ágy melletti mamuszába.
Aiden komótosan meglátogatta a fürdőszobát, majd egy telefonon keresztül rendelt valami ételt a konyháról.
- Ma elő kell adnunk magunkat Desmondnak, hazudd azt, hogy nagyon király voltam az este – kutatott a boszorkánymester vigyorogva a komódban.
- Nehogy leromboljam a hírnevedet? – nevettem el magam.
- Nem erről van szó. Ha azt mondod, rossz voltam, leesik neki, hogy nem történt semmi. Ő már csak tudja, milyen mesterien bánok a…
- Értem, értem – vágtam közbe a mondandójába, nem akartam hallani a mondat végén.
Válaszul csak rám kacsintott.
- Ezt kerestem – húzott ki egy könyvet a fiókból. Réginek tűnt, de még éppen használhatónak.
- Mi ez?
- Természetesen varázslatokat találsz benne – nyomta a kezembe. – Reggeli közben nézd át és válassz ki párat, ami érdekel. Meg fogom őket tanítani neked.
- Desmond ezt hagyni fogja? – nyitottam ki a kötetet óvatosan. A Kezdő varázslatok kézikönyve cím állt az első oldal közepén.
- Szerintem még örülni is fog, ha hamarabb sikerül megtanulnod pár dolgot. Azonban ne feledd, nem szabad túl jónak lenned! Megérzi. – A férfi a szekrényéhez lépett. Vetkőzni kezdett, mire én elfordítottam a fejem, eszem ágában sem volt meglesni őt. Inkább az járt a fejemben, mi lehet az én Nicolasommal. – Nem zavar, ha idenézel. Sosem jutna eszembe rólad, hogy ennyire prűd vagy.
- Nem vagyok az – vágtam rá. – Egyszerűen nálunk nem szokás megbámulni idegen férfiak meztelen testét, ennyi az egész. Különben is, van valakim – magyarázkodtam még mindig a földet bámulva.
- Jól néz ki?
- Eszméletlenül – szaladt mosolyra a szám.
- Jobban, mint én? – kérdezte sértődöttséget játszva Aiden.
- Számomra igen – vigyorodtam el még jobban.
- Még a végén féltékeny leszek erre a Nicolasra. – Hallottam, ahogy felhúzza a ruháit.
- Honnan tudod a nevét? – kaptam rá a tekintetem.
- Mi az, már nem érdekel, hogy akár meztelen is lehetnék? – simított végig a saját felső testén.
- Ne tereld a témát!
- Mégis miért ne tudnám a nevét? – kérdezte értetlenül. – Desmond szövetséget kötött Corneliusszal, Nicolas pedig az a személy volt, akinek nem volt szabad tudni a megállapodás tárgyáról.
- Az az rólam.
- Inkább magáról a tényről, hogy te vagy a megállapodás tárgya, hiszen Desmond már a Földre érkezésedtől fogva figyeltetett. Ő rendeztette el a találkozásotokat Nicolasszal.
- Az nem lehet… - csodálkoztam el.
- Máskülönben hogyan kerültél volna el a klánhoz, onnan pedig ide? Erőszakkal. Azt pedig Des nem akarta. Túlságosan élvezte ezt a játékot.
- Ez egy szadista állat – szorult ökölbe a kezem.
- Az. Pont ezért fogsz most lenyugodni és egy félénk, megszeppent mosollyal kilépni az ajtón. Ennek a lénynek innentől kezdve a lehető legkevesebb ideig szabad csak szennyeznie ezt a világot.
Mégis hogyan lehetett valakinek ekkora befolyása? Vártam a pillanatot, mikor azt mondhattam, végre találtam Desmondon fogást, de egyszerűen nem akart eljönni ez az idő. Elrendezte a találkozásomat Nicolasszal - pedig az a vámpír nem tett ellene semmi rosszat -, vele végeztette el a piszkos munkát. Szerintem külön ajándék volt ennek a mocsoknak az, hogy egymásba szerettünk. Így legalább el tudott minket szakítani egymástól, még nagyobb fájdalmat okozva nekem.
- Hallottad? – lépett hozzám közelebb Aiden. – A terv véghezvitele után lesz elég időd azon tépelődni, Des mekkora egy szemétláda, most viszont nincs.
- Mi van az áldozatokkal?
- Desmond mindig azt mondta, ők a járulékos veszteség, nem kell aggódnom miattuk.
- Így tettél?
- Egy frászt – nyitotta ki Aiden az ajtót, majd kitessékelt rajta.
Végig sétáltunk a folyosón, ami Desmond dolgozószobájába vezetett. Út közben ugyan nem találkoztunk senkivel, mégis követtem Aiden utasítását a szerény mosolygásról.
A férfi kopogás nélkül benyitott a dolgozóba, lassú léptekkel Desmondhoz lépett, hátulról átkarolta és a nyakába csókolt.
- Min ügyködsz?
Desmond az asztalnál állt, éppen valamit kotyvasztott. Én inkább meghúztam magam csendben az ajtó mellet belülről.
- Ez egy egyszerű főzet fejfájásra. Reggel óta hasogat a fejem – dörzsölte meg a halántékát a lila bőrű.
Aiden egy puszit nyomott az arcára, majd nekidőlt az asztalnak.
- Neked milyen volt az estéd, drága?
- Pompás – harapott az alsó ajkába Aiden.
- Legalább a tiéd jól telt – simított végig hüvelykjével Desmond a másik boszorkánymester állvonalán.
- Figyelj, Des, mi lenne, ha több időt tölthetnék Gretával? – kérdezte Aiden mosolyogva egyre közelebb hajolva a férfihoz. A fülébe súgott valamit, én pedig igyekeztem leolvasni a szájáról, aminek ugyan nem voltam a mestere, mégis sikerült pár szófoszlányt elkapnom. Ezen felül biztos voltam benne, ha megkérdezem majd erről a jövőben Aident, elárulja nekem az igazat, de annyira kíváncsi voltam, mit is mond pontosan.
Kiderítettem, hogy akkor adta elő a mesénket a képességeim fejlesztéséről, miszerint rengeteget tudna nekem segíteni benne.
- Csak ezért akarod?
- Féltékeny vagy? Azt hittem, ez egy nyitott kapcsolat, te hangoztattad ezt folyton – vágott értetlen fejet Aiden.
- Ugyan, dehogy. Nekem a te boldogságod a legfontosabb – nyomott egy csókot a zöld szemű arcára.
Igazán furcsa érzéseket hagyott maga után bennem ez a jelenet. Aiden ugyan említette korábban, hogy Desmond komolyan gondolja a kapcsolatuk nyitottságát, mégis teljesen őszintének tűntek az ezüst szemű érzései a gyengéd mozdulatai alapján.
A tekintetem a padlóra tévedt, pont oda, ahova Emily teste hullott a döfés után. A vére barnára színezte a szőnyeg szélét, ez az egyetlen dolog jelezte, hogy előző nap egy élet örökre elveszett. Belesajdult a szívem a látványba.
- Bocsi, elfelejtettem kitisztítani – csettintett egyet Desmond, a vérfolt pedig eltűnt.
Nem maradt semmi fizikai Emilyből. A teteméről is biztosan gondoskodtak, talán Desmondnak vacsorául szolgált. Bármint el tudtam képzelni arról az undorító pondróról.
Aiden nem reagált erre semmit, de hát hogy is tehette volna meg? Lebuktat minket, ha sokszor a védelmemre kel, teljesen megértettem a reakcióját.
- Látom, ma még a szokottnál is gondterheltebb vagy – masszírozta meg a lila bőrű vállát. – Mi történt?
Desmond feszülten kifújta a levegőt, majd levágta a kanalat az asztalra és a levegőből azonnal eltűnt a nyugodtság.
- Elegem van ebből az idióta Berthából – emelte fel a hangját hirtelen. A keze reszketni kezdett a dühtől, így inkább ökölbe szorította az ujjait. – A végén biztosan miatta fogunk lebukni. – Úgy rótta a köröket beszéd közben, hogy azt hittem, várárkot tapos a szoba közepére.
- Bertha Wiegermannak igen sok tapasztalata van az üzlettel kapcsolatban. Különben is, kivel mással lehetne szövetkezni? Neki van megfelelő helye a kísérletekre.
- Teszek a tapasztalatára, ha egy idióta – ordította Desmond.
Aiden még mindig asztalnak döntött csípővel állt és meglepetésemre a szeme se rebbent a kirohanás hallatán. Valóban sok hasonlónak lehetett már fültanúja, ha ennyire ki tudta zárni Desmond kiabálását.
Határozottan emlékeztem Berthára, a szőke félhosszú hajára, kemény arcvonásaira, mély nyomot hagyott hagyott bennem a találkozásunkkor. Még a lilás bordó rúzs is rémlett, az ember megtanul a részletekre is figyelni, ha a világot járja. Egyszer talán ez megmentheti az életemet valahogyan.
- Mt csinált már megint, ami neked nem tetszik? – sóhajtott fel Aiden.
- Azzal a vámpírlánnyal enyeleg megint.
- Dakotával – szaladt ki a számon.
Először lassan, értetlenül felém fordította a fejét, végül legyintett egyet, mintha megvilágosodott volna.
- Persze, a kis vérszívód testvére. Szóval a lényeg az – intézte ismét Aidenhez a szavait -, hogy akármelyik légyott után elszólhatja magát véletlenül. – Az utolsó szót úgy ejtette ki, mintha valami mérgezőről lenne szó.
- Ugyan, neki is lehetnek jó estéi.
- Legyenek! Csak ne Cornelius kiskedvencével. – Desmond tovább fortyogott a méregtől, lehuppant a fotelba és az ujjával dobolni kezdett a karfán. – Pont az hiányzik, hogy ezután a nevetséges szövetség után a nyakunkra járjanak.
- Mit érdekelné őket a mi üzletünk?
- Imádlak, drága, de kihozol a sodromból, mikor ilyen butaságokat kérdezel. A titkos üzlet azért titkos üzlet – emelkedett egyre feljebb Desmond hangja -, mert titkos, tehát nem tud róla senki. A szó önmagát értelmezi. – A lila bőrű úgy mutogatott maga előtt, mintha egy ötévesnek magyarázná meg, hogyan kell a babával játszani. Természetesen valami idegbeteg módon.
- Én pedig ki nem állhatom, mikor ilyen lekezelő vagy velem – lökte el magát Aiden összevont szemöldökkel az asztaltól, majd elindult felém. – Úgy néz ki, ma sem alszunk együtt – szólt oda Desmondnak. A férfi karon fogott és magával húzott a folyosóra, egészen vissza a szobáig.
- Ugyan már, nem úgy gondoltam! – hallottam még Desmond hangját a csukott ajtón keresztül.
Aiden elégedetten lépett be a hálószobájába, én pedig követtem oda. Hanyagul lerúgta a cipőjét, hogy rávetődhessen az ágyra.
- Elég durva voltál vele – böktem ki az első gondolatom, amit megfogalmaztam magamban a folyosón jövet.
- Szerinted nem volt jogos? Ki kell érdemelni a társaságomat – vonta a feje alá az egyik párnát úgy, ahogy előző este.
- Nem ezt mondtam, csak furcsának tűnt ez az egész jelenet – huppantam le mellé az ágyra.
- Úgy érted a stílus a furcsa, amit megengedtem magamnak vele szemben? Na igen, másoknak ezt nem tűrte volna el – bazsalygott a párnán még elégedettebben a boszorkánymester. – Úgy imádom, mikor odaszúrhatok neki ilyenkor a hasonló apróságokkal. Észre szokta venni magát, miután már egy hete nem aludtam vele, egészen hatásos módszer.
Az már eléggé rossz lehetett, ha egy kapcsolatban az egyik félnek az minden öröme az egészben, mikor kitolhat a másikkal. Nem is értettem, Aiden hogyan bírta ki azt a sok évet Desmond mellett, miközben ennyire ki nem állhatta a férfit. Én a helyében biztosan feladtam volna a bosszúmat, ha ez az ára. Főleg, hogy jómagam már attól is viszolyogtam, hogy egy légtérben legyek a férfival.
- Szóval nem kell aggódnod, nem vet rossz fényt a tervünkre – fejezte be a gondolatát Aiden.
Végszóra felmordult a gyomrom, mint egy segélykiáltás, hogy ha nem eszek, éhen fogok veszni. Addig észre sem vettem, ahogy korábban, mekkora éhség gyötör. Túlságosan lefoglaltak a körülmények a kúriában.
Aiden kérdés nélkül felhozatott nekünk egy kész reggelit meg egy halom gyümölcsöt és gyümölcslevet. Amint megérkezett az ennivaló, a férfi levette az étkezőkocsiról a tálcát, amit utána az ágyra tett és leheveredett mellém. Összefutott a nyál a számban, végre ehettem valami finomat, meg bármi mást a szendvicsen kívül. Egy szőlőfürt után nyúltam, szépen apránként leeszegettem róla a szemeket.
- Annyit vegyél, amennyit csak szeretnél, végtelen mennyiségűt rendelhetek ezekből.
- Köszönöm.
- Semmiség – kapott be ő is egy szőlőszemet. - Gyakorlatilag elintéztem, hogy egy szobában lakj velem. Ez nagyon jó hír a mi kis tervünk szempontjából. – Mindig halkan beszélgettünk, ha a Desmond elleni merényletről volt szó, viszont Aiden azt mondta, hangszigetelt a szoba, szóval nincs okunk aggódni. Csak a biztonság kedvéért.
- Azért nehéz lehet itt élned – motyogtam az orrom alatt.
- Megszoktam színlelni ezt az egészet – vett magához még egyet elmosolyodva. – Mikor annyi időt éltél már, mint én, rá fogsz jönni, hogy az évek néha csak múló pillanatok. Egy perc alatt eltelik tíz, száz év. Tudom, így furcsa belegondolni, de ez az igazság. A barátaid, akik egészséges, hosszú életet élnek, mégis mind meghalnak. Sosem felejted el őket, egy idő után azonban hozzászoksz ehhez és megtanulod minél hamarabb elfogadni a hiányukat. Igazából az utóbbi évszázadban szándékosan kerültem a halandó élettartamú kapcsolatokat, hiszen egyszer mégiscsak bele lehet unni az egészbe.
Jó volt hallgatni könnyed beszédét, mintha csak a vasárnapi ebédről lett volna szó. Megnyugtatott a hangja függetlenül attól, hogy miről beszélt, kezdtem őszintén megbízni benne. Először féltem ettől az érzéstől, mert mi van, ha mégis átver? Benne volt a pakliban, akármennyire is szimpatikusnak tűnt a férfi.
Ekkor eszembe jutott valami, talán a legfontosabb dolog, amivel kezdenem kellett volna ezt az ismeretséget.
- Egy dolgot még mindig nem értek. Azt mondtad, Desmond teljesen megbízik benned, így tudnod kellene azt is, hol őrzi a karkötőmet – villant fel bennem az ötlet, fel is ültem az ágyon. Fogalmam sem volt, miért nem kérdeztem rá erre hamarabb. – Ha meg tudnád szerezni nekem…
- Akkor mindketten meghalnánk – fejezte be Aiden a mondatom, bár nem úgy, ahogyan én akartam.
- Lenne elég erőm kiszabadulni – erősködtem tovább.
- Honnan vagy ebben olyan biztos? Mi van, ha éppen nincs elég erőd hozzá? Csak egyetlen esélyünk van, te is tudod. – A férfi eszegetni kezdte a tálcán ékeskedő, még érintetlen áfonyát.
Elszorult a torkom.
- Szóval tényleg ismered a karkötőm felé a járást.

- Igen, de eszem ágában sincs elmondani neked – ízlelgette tovább a bogyósgyümölcsöt.
.

7 megjegyzés:

  1. nagyon örülök a folytatásnak bár az szomorú hogy Emilyt megölték :( Várom a 13 fejezetet. :D



    Puszi:Ayumi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Ayumi!

      Nagyon örömet okoz nekem, hogy szereted a történetem, igyekszem a folytatással. :)

      xoxo B.-

      Törlés
  2. Szia :)
    Nagyon j lett :) Hiányzik Nic belőle :( Mikor lesz friss? :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :)

      Terveim szerint egy héten belül érkezik az új fejezet! ^^

      xoxo B.-

      Törlés
    2. Szia Remélem nincs semmi baj hogy nem jött friss :)

      Törlés
    3. Érettségire készülök, de amint lement az írásbeli, majd újból nekikezdek írni. Illetve a 6. fejezetig átírtam, majd azt is folytatom, de remélem a nyáron be tudom fejezni a történetet. :) Köszönöm az aggodalmad, remélem majd folytatod az olvasást a nagy szünet ellenére. :)

      Törlés
  3. Ezt nem tántorított el :) Egy nagy kalappal :)

    VálaszTörlés