12. fejezet
Hogyan bízz meg egy árulóban
V
|
égignéztem az előttem álló két nőn és azt kívántam, bárcsak
egy szörnyű rémálom lenne az egész. Ugyan ki vagyok én ahhoz, hogy emberek
életéről döntsek, ráadásul ilyen körülmények között? Desmondnak nem számított
az életük, ő csak rá akart tenni még egy lapáttal az irántuk érzett
bűntudatomra, szó szerint lelkileg próbált sanyargatni. Ezzel a szemét húzással
akart engedelmességre bírni. Könnybe lábadt a szemem a haragtól, a végtelen
tehetetlenségtől.
- Ezt nem gondolhatod komolyan! –
fakadtam ki.
- Halál komolyan gondolom – sötétült el
Desmond arca.
Valóban felesleges volt
megkérdőjeleznem őt, hiszen már többször is bebizonyította, hogy az emberség
legapróbb szikrája is kiveszett belőle, valószínűleg nem a családi ebéd
mellett.
- Ha nem választasz, mindketten
meghalnak – vizsgálgatta meg Desmond a kifestett körmeit, ekkor már szemmel
láthatóan nem érdekelte a két élet, amiről szó volt.
Többezer percnyi kínos csend szakadt a
nyakamba – legalábbis ennyinek tűnt -, egyszerűen hiába gondolkodtam a jó
megoldáson, nem jutott eszembe semmi értelmes. Egyiküknek meg kellett halnia,
különben mindketten életüket vesztik. Ezt a szabályt állította fel az az
elmebeteg. Nem volt sem kiskapu, sem helyes döntés vagy jó megoldás. Csak rá
kellett volna böknöm az egyikre, majd tovább lépni, mégis olyan nehéznek
bizonyult rámutatni valamelyikükre. Addig húztam az időt, ameddig csak tudtam,
képtelen voltam dönteni kettejük között. A szívem a torkomban dobogott és úgy
izzadtam, mintha leöntöttek volna egy vödör vízzel. A torkom kaparni kezdett,
kiszáradt a szám, mintha egy hete nem ittam volna egy kortyot sem.
- Döntsd el te! – vágtam a képébe.
- Az most a te feladatod – mondta a
férfi unott hangon.
Elkezdtem azon agyalni, hogy vajon
melyikük tudna segíteni legyőzni Desmondot, a válasz egyértelműen Medúza volt.
Azonban Emilyt olyan jólelkűnek ismertem meg, nem mondhattam ki az ő nevét. Nem
ölethettem meg a saját hibáim miatt.
Sokáig elidőzött a tekintetem Emily-n,
Desmond pedig észrevette.
- Akkor azt hiszem, meg is van a
választottad – emelte égnek a jobb tenyerét, amiben megjelent egy díszes
markolatú tőr.
Elfordítottam róla a pillantásom,
egyszerűen nem bírtam tovább rájuk nézni, tudtam, mi következik. Tisztában
voltam vele, hogy ha ellenkezem, akkor pedig Medúzát öli meg vagy mindkét nőt,
így inkább csendben maradtam.
- Nem baj – hallatta a lány tisztán
csengő hangját.
Erre a mondatra felé fordítottam a
fejem, láttam az őszinte mosolyát. Hogy mosolyoghat valaki egy ilyen
helyzetben? Épp az imént ítéltem halálra a hallgatásommal. Egyre jobban beette
magát a szívembe az az érzés, miszerint nem fogok tudni tükörbe nézni egész
hátralévő életemben. Még ha nem is olyan hosszú időről volt szó.
- Megbocsájtok. – Emily hangja olyan
kedves volt és őszinte, hogy először nem is akartam hinni a fülemnek. Nem
lakhat valakiben ennyire tiszta jóság, bár ő mégiscsak nimfának született.
Mintha megkönnyebbülés suhant volna át az arcán, a sok kínzás után egy kis
nyugalmat kaphatott.
Desmond rámarkolt a tőrre és egy
könnyed mozdulattal szíven döfte Emily-t. A lány után kaptam, de a teste a
földre zuhant, elém állt az egyik boszorkánymester. A lány nyöszörögve
vergődött a földön, akár egy partra vetett hal, végül kilehelte a lelkét.
Láttam, ahogy a szeméből elszáll az élet. Vége volt. Meghalt.
- Ezért a pokolban fogsz megrohadni –
vicsorogta Medúza, aki időközben felocsúdott a kezdetleges sokkból, amibe én
beleragadtam.
El sem tudtam hinni, hogy az a valóság,
hiszen egy normális lény sosem tett volna ilyet. Ráadásul egy késsel a
varázstudása ellenére, mintha a kezében akarta volna érezni a lány életét, így
nem mágiát használt a kivégzésre.
A torkomat marni kezdte a savam,
összefogtam a hajam, amennyire tudtam és jól előre hajoltam, mielőtt magamra teríthettem
volna az aznap fogyasztott ételeket.
- Te kényszerítettél rá, nem hagytál
más lehetőséget – magyarázta Desmond, mintha saját maga is elhinné ezt a nagy
baromságot.
- Egy francokat! – kiáltottam rá, miután
sikerült megtörölnöm a számat. – Ezt soha nem fogod lemosni magadról, te
szadista állat!
- Akkor ez azt jelenti, hogy most már
szót fogsz fogadni nekem? – kérdezte a férfi kíváncsian, amire én nem reagáltam
semmit.
Intett a boszorkánymestereknek, hogy
elvihetik Medúzát, akivel váltottam egy igen beszédes pillantást. Mintha
megtárgyaltuk volna, hogy milyen módon fogjuk élve kibelezni a fickót. Ahogy
eltűnt a nő az ajtóban a két őr társaságában, szinte azonnal belépett egy
átlagosnak korántsem mondható férfi. Egy hosszúujjú sötétlila inget viselt egy
márványfehér nadrággal. Lassan becsukta maga után az ajtót, közben pedig le sem
vette rólam a szemét, már egészen zavarba ejtően méregetett azokkal a méregzöld
drágakövekkel.
Azonnal eszembe juttatta Silk-et, az én
drága, jóképű lovagomat a mogyoróbarna hajával és az engedetlen viselkedésével
együtt. Életemben először könyörögni tudtam volna neki, hogy mentsen meg, pedig
ez az elveim ellen szólt. Annyira vágytam Eques egyik okos javaslatára vagy akár
Ellion egyik epés megjegyzésére. Sorra a gondolataimba férkőzött minden lovagom
emléke, kikapcsolt a külvilág néhány másodpercre és szinte szó szerint
megijedtem, mikor a következő pillanatban már Desmond mellett állt az újonnan
érkezett férfi.
- Ugyan, Des, hagyd ezt a szerencsétlen
lányt! – mosolyodott el egyenesen rám nézve. Sötétbarna, szinte fekete rövid
haja és világos bőre még jobban kihangsúlyozták szeme zöldjét.
- Mi az, drága, tetszik neked? – jelent
meg egy cinkos mosoly Desmond arcán, majd egy gyengéd csókot nyomott a másik
férfi ajkaira. – Úgy néz ki, ma hozzám öltöztél – simított végig a mellkasán, a
lila ingen a tiszta kezével.
Csodálkozva néztem a rövid jelenetet a
történtek után, mintha az imént éppen nem gyilkolt volna meg valakit, olyan
könnyűnek hatott a mozdulat. Valóban nem érdekelhette Emily elvesztése, hiszen
roppant egyszerűen szerezhetett magának egy újabb nimfát, legalábbis ezt
mutatta a viselkedése.
- Mi az, nem láttál még együtt két
pasit? – vigyorgott rám az ezüstös szemű. Akkor is ott kavargott a tekintetében
a mágia.
- Nem ez az, ami miatt egy gusztustalan
féregnek tartalak – viszonoztam a mosolyt gunyorosan. Úgy kikívánkozott már
belőlem az a mondat, mintha meg akart volna fojtani.
- Ami azt illeti, eléggé formás –
szaladt sóhajba a zöld szemű mondata, miközben visszatért rám a tekintete.
- Csakugyan, Aiden? – Desmond úgy
ejtette ki a nevet, akár egy madár, csicseregve egy heves zápor utáni első
napsugár fényénél.
- Mi lenne, ha nálam aludna ma
kivételesen? – Aiden hangja kellemesen simogatta a fülemet a mondanójával
ellentétben.
- Leköteleznél – háborodtam fel
azonnal, de nem maradt időm a további tiltakozásra.
- Ahogy akarod – simította végig
Desmond a másik férfi arcát.
Aiden lassan mellém sétált olyan
kecsesen, mintha a lába nem is érné a földet. Vékonyabb alkata ellenére az
enyhén kidolgozott izmok kidomborodtak az ingén, legalább egy fejjel
magasabbnak mondhatta magát nálam. Mikor mellém ért úgy helyezte a kezét, hogy
belé tudjak karolni.
- Ne is álmodj róla! – hátráltam el
tőle önkéntelenül.
- A helyedben nem rabolnám a drága
időmet – villant fel a méregzöld szeme, úgy kavargott, akár Desmonddé, de benne
nem láttam azt a mélyről jövő őrületet. A felszabadított energiája szinte
égette a bőrömet, ilyen hatalmas erejű lénnyel még nem találkoztam azelőtt, aki
nyíltan meg is mutatta volna, hogy milye van. Kíváncsi voltam, vajon Desmondnak
mennyi energiája lehet.
Kényszeredetten átszeltem a köztünk
lévő távolságot és belekaroltam Aidenbe, majd elindult velem kifelé a
helyiségből. Az is megfordult a fejemben, hogy akár ettől a boszorkánymestertől
végre megszökhetek, amíg elégedett álmát alussza. A hányinger még mindig kerülgetett,
mikor Aidennel kiléptünk a dolgozószobából, Emily élettelen teste a padlón
hevert, mintha megfeledkeztek volna róla. A kellemetlen érzés egyszerűen nem
akart megszűnni a lehetséges szabadulásom gondolatára sem. Rosszul voltam saját
magamtól.
A küszöbnél jobbra fordultunk, majd a férfi
átvezetett egy másik, számomra ismeretlen folyosóra, a legutolsó szobához.
- Azért nem találkoztunk eddig, mert az
imént értem ide vissza. Családi ügyek, csupa idegtépők – magyarázta, miközben
kinyitotta nekem az ajtót. – Ez itt a szobám, remélem jól elleszünk ma éjjel –
küldött felém egy csábos mosolyt, majd becsukta maga mögött az ajtót.
A szoba fala fehér volt, rajta fekete
és bordó minták össze-vissza. Az ajtóval szemben lévő baldachinos ágyat egy
szintén bordó színű selyemtakaró fedte. A barna fapadlóra egy egyszerű, fekete
szőnyeget terítettek, a jobb oldali ablakkal szemben lévő falon pedig az
ágykerettel harmonizáló szekrények és egy komód foglalt helyet.
Aiden fáradt arccal levetődött az
ágyra, majd kényelmesen elterült rajta. Szóra nyitotta a száját, viszont én
megelőztem.
- Tudod mit? Essünk túl rajta! –
kezdtem el kibontani a ruhám elejét, miután felálltam az ágyról.
- Felesleges levetkőznöd.
- Akkor ruhában csináljuk?
- Nem akarok lefeküdni veled –
sóhajtott fel Aiden.
- Tessék? – kérdeztem értetlenül. Az
imént még állítása szerint nagyon kedvére váltam volna.
- Nem gondoltam, hogy ennyire megkívánsz
engem, mialatt ideérünk – mosolyodott el kacéran.
- Én csak egyszerűen nem értem –
dadogtam össze-vissza zavartan, igazán csőbe húzott.
A boszorkánymester felállt az ágyról és
az egyik szekrényhez lépett, kivett belőle egy törölközőt meg ruhákat. A
kezembe adta őket, majd a könyvespolc mellett lévő ajtó felé mutatott.
- Előbb menj, zuhanyozz le! Utána
mindent elmesélek. Azt hiszem, jól esne neked egy békés fürdés az elmúlt napok
után. Tudom, hogy Des nem egy könnyű eset – sóhajtott fel ismét fáradtan a
férfi.
Furcsán néztem rá. Azt hittem, csak
szórakozik velem.
- Nyugi, nem nyitok be! – tartotta maga
elé a kezét védekezőn, mégis látszott rajta, hogy többnyire jót szórakozik.
- Miért vagy velem ilyen…
- Normális? – vágott a szavamba Aiden.
- Inkább kedveset akartam mondani.
- Zuhanyozz le, azután mindent
megbeszélünk. Éhes vagy? Hozathatok valamit.
- Egy falat se menne le a torkomon. –
Egy repedést bámultam a padlón és próbáltam elterelni a gondolataimat Emilyről,
a testében a késsel.
- Megértelek – fogta meg a vállam és
elkezdett a fürdő felé tolni. Pár méter után már magamtól is ment, nem tűnt
olyan hihetetlennek, mint először.
Az első pár percben ugyan vártam, hogy
Aiden mégis benyit majd és kiderül, hogy az egész ugyanolyan átverés volt, mint
addig majdnem minden jó, ami velem történt a kúriában, de végül nem történt
meg. Átadhattam magam a pillanatnyi nyugalomnak. A melegvíz lassanként elkezdte
feloldani a bennem felgyülemlett feszültséget, miután sikerült kitapasztalnom,
hogy a fogantyú melyik állásánál nem ég le a bőröm és nem is fagyok meg. A
hányingerem azóta sem múlt el, hiába mostam ki számtalanszor a számat. Ugyan
enyhített a kaparó érzésen, de nem szüntette meg.
Lassan kikeveredtem a zuhanyzóból,
alaposan megtörölköztem, majd felvettem a ruhadarabokat, amiket Aiden korábban adott.
Nem voltak rám túl nagyok, azonban a fekete póló egy kicsit elállt, mintha
direkt nagyobbra szabták volna. Furcsa érzés volt ismét nadrágot hordani,
ennyire testhez állót, annyira megszoktam a ruhát az elmúlt időben. Ráadásul a
barna színével meg a felsővel együtt úgy nézhettem ki, mint egy rohadó levelű
fa.
Visszamentem a szobába a
boszorkánymesterhez, aki a távollétemben szintén felszerelkezett a fürdéshez.
- A törölközőt kiterítettem –
magyaráztam halkan és feleslegesen.
- Rendben. Én is gyorsan elvégzem a
dolgomat, aztán itt is vagyok rögtön – suhant el mellettem, akár a reggeli
szellő. – Izzasztó volt az út hazafelé – csukta be maga mögött a fürdőszoba
ajtaját.
Amíg távol volt, összehajtottam a levetett
ruhámat és leraktam az egyik székre a komód mellett. Leültem az ágy közepére,
aztán csak néztem az ajtót, hogy mikor fog kinyílni. Ugyan megfordult a
fejemben, hogy itt az alkalom a szökésre, de először nem tettem egy lépést sem.
Viszonylag normálisnak tűnt a férfi és ez Desmond után igazi áldás volt. Kezdtem
megérteni, hogy nekem semmi esélyem a boszorkánymesterek ellen a saját
otthonukban, nekik ez túl hazai terep. Mégsem tudtam megállni, így felpattanam
az ágyról és azonnal a kilincs után nyúltam.
- Máris mész? - lépett ki Aiden a
fürdőből egy fehér rövid ujjúban és egy fekete kényelmes nadrágban. – Legalább
hallgass meg – invitált vissza az ágyra, miközben letelepedett a selyemtakaróra.
Valójában eléggé rágott már a
kíváncsiság, vajon mit fog nekem mondani a terveiről – valószínűleg kellett,
hogy legyen valamilyen szándéka, ha részben Desmond szemébe hazudott.
- Akkor rá is térnék a lényegre –
mosolyodott el a férfi, mikor elindultam felé, viszont megvárta, míg én is
helyet foglalok. – Segíteni akarok neked – kulcsolta össze az ölében az ujjait.
- Mégis miért? – kérdeztem értetlenül.
- Megvan rá a magam oka. – A mondat
végén elcsuklott a hangja, de hamar összeszedte magát. – Ezt hagyjuk későbbre.
A lényeg a következő. Megtanítalak pár dologra, cserébe a támogatásodra van
szükségem – közölte a férfi minden kertelés nélkül. – Segítened kell nekem
megölni Desmondot.
A kinézetéhez képest felnőttesen
beszélt, mintha egy letűnt kor gyermeke volna. Dehát valószínűleg ez így is
volt. Minden mozdulata azt tükrözte, milyen sok idő állt előtte és mögötte egyaránt,
hiszen, aki nem fogy ki a napokból, az évekből, a századokból, annak semmi oka
a sietségre.
Kelletlenül elnevettem magam.
- Ez biztosan valami vicc lehet. Te
komolyan ilyen ostobának nézel?
- Nem, szó sincs erről – vakarta meg
simára borotvált arcát -, bár gondoltam, hogy nem fogsz hinni nekem.
- Csodálkozol rajta? Biztosan tudod,
hogy mit tett velem eddig Desmond. Meg amúgy is, nekem az előbb úgy tűnt,
mintha fülig szerelmesek lennétek egymásba – magyaráztam a felkarját bámulva.
Nem akartam a szemébe nézni, féltem attól, hogy elvarázsol.
- Akkor jól játszom, köszi a
visszajelzést – nyújtózkodott el az egyik párnáért, majd a feje alá tette,
miután sikerült megszerezni a lehető legkevesebb mozgással.
- Ugyan miért hinnék neked? Ez is lehet
Desmond egyik újabb nagyon szórakoztató tréfája, mint mikor az álkarkötővel
átvert.
- Én mondtam neki, hogy túlzásba esik,
de nem hallgatott rám – sóhajtott fel Aiden. – Évek óta úgy érzem, hogy
megbolondult. Ezt magad is tapasztalhattad.
- Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy
neked miért lenne okod Desmond elárulására.
Aiden arca elkomorult, férfias álkapcsa
megfeszült.
- Mindent megkaphatott tőlem, amit csak
akart, mégis átgázolt rajtam, a szívemen. – Elcsuklott a hangja. Vett egy mély
levegőt, hogy tudja folytatni a beszédet. - Nem terveztem ma panaszkodni neked,
azt egy másik napra tartogattam – mosolyodott el keserűen.
- Végül is te akarod megszerezni a
bizalmamat – néztem végre a szemébe, ahol valódi kín bujkált.
A férfi rövid csöndbe burkolózott,
azonban végül sikerült erőt vennie magán.
- Hazudott nekem és megalázott. Egy
nővel volt viszonya, miközben velem élt együtt. Ő azt hitte, ez teljesen
normális és az utóbbi években magam is ebbe a hitbe ringattam őt a megfelelő
időpontot kivárva. Engem nem érdekel, lehet maga az Isten, vagy közvetlenül az
Ördög fattya, velem nem lehet szórakozni.
A férfin látszott a sok év megannyi
fájdalma és dühe, eléggé megsajnáltam őt, bár tudtam, ez az utolsó dolog, amire
szüksége lehet. Azonban éreztem, hogy valamit nem mond el.
- Ki volt az a nő? – kérdeztem rá a
fekete foltra a történetben.
Elfordította a tekintetét, de láttam
rajta, tudja, hogy el kell mondania nekem, mert elég lényeges pontja a
történteknek.
- A te édesanyád volt az ő szeretője –
bukott ki belőle a teljes igazság.
- Tessék? – értetlenkedtem.
- Jól hallottad, de már nem bánom, csak
a bosszú tart Desmond mellet. Édesanyád kellett hozzá, hogy rájöjjek, milyen is
Des valójában, a rózsaszín ködön túl. Megköszönném neki, ha még élne.
Az utolsó mondatára elszorult a torkom
és könnybe lábadt a szemem. Annyira hiányoztak a szüleim, belesajdult a szívem.
Próbáltam elnyomni az ilyesfajta érzéseket, hiszen szemmel láthatóan nem fért
bele a mindennapjaimba a sírás és a gyász.
- Tudom, hogy fáj, ismerem az érzést,
de most össze kell szedned magad – nézett ismét a szemembe Aiden. – Hidd el, igazából
én nem vagyok ilyen támogató szellemű meg lelkizős típus. Inkább nem avatkozok
bele mások dolgába, ha nem szükséges, viszont ez most a kettőnk ügye – tette rá
kezét az enyémre. – Mi vagyunk egymás utolsó reménysége.
Igaza volt. Ezen túl már csak a halál
várt rám és megannyi más lényre, ha Desmondnak sikerül elszabadulnia.
Bólintottam.
- Van még egy dolog, amit akartam, hogy
láss – állt fel Aiden az ágyról, én pedig felültem a szélére.
A férfi lehunyta a szemét, aztán lassan
kinyitotta, azonban akkor már megváltozott a külseje. A téglavörös bőre először
igen furcsa volt, sosem láttam olyat azelőtt. Olyan varázslatosnak hatott,
Földön túlinak.
- Ez a bizalmam jele feléd. Nem
szokásom másoknak így mutogatni magam, csak azoknak, akik a legközelebb állnak
hozzám – vonta végig a kezét a karján. – Mások megbámulnak és félnek tőlem, ha
látják ezt. Én hiába fogadom el önmagam, ha a többiek nem tudnak elfogadni
engem. Azt mondják, úgy nézek ki, mint a Sátán.
- Szerintem fantasztikus – nyúltam
felé, de menet közben észrevettem magam.
- Megérintheted – lépett közelebb
Aiden. – Nem sebhelyek, csupán jelek. Nem igazán tudom, mit jelentenek, egyszer
úgyis kis fog derülni.
Ahogy végigsimítottam a karján valóban
nem éreztem rajta hegekre utaló dudorokat. Mintha valami befestette volna a
bőrét.
- Akkor térjünk vissza a tervekhez –
tért vissza az emberi színe.
- Fogalmam sincs, hogy tudnánk
kijátszani Desmondot – vallottam be őszintén. – Bármit csinálok, ő mindig
előttem jár pár lépéssel és ez kezd egyre idegtépőbb lenni.
- Ezért van szükséged rám, Greta. Vele
élek már vagy száz éve. Ismerem a gondolkodásmódját, az ittenieket, az egész
kúriát is, hiszen segítettem felépíteni Desmondnak. Teljesen megbízik bennem és
ezt fogjuk kihasználni.
- Mi a terved?
- Magad is tudhatod, hogy nem a két
szép szemedért vagy itt, sokkal inkább a hatalmad miatt. Neked fogalmad sincs
arról, milyen nagy erő lakozik benned és ezzel Desmond is tisztában van, ezért
akar annyira megtaníttatni varázsolni.
- El akarja szívni az erőmet? – böktem
ki az első kérdést, ami eszembe jutott.
- Részben, ezt az oldalát ismerem a
történetnek, azonban van egy másik terve is. Azt hiszi, nem tudok róla, de
nagyon is érzem, hogy titkol előttem valamit, túl jól ismerem már ahhoz.
Viszont nem kérdezősködhetek, mert akkor felvonom magamra a figyelmet, akkor
pedig lebukhatunk és mindketten meghalunk. Ezért igyekezzünk a történet egyik
részét kivédeni.
- Azt akarod, hogy hagyjam neki
elszívni a varázs erőm?
- Ugyan, dehogy – intett le. - Csak meg
kell őt hagyni abban a reményben, miszerint ez így fog történni.
Jó öltetnek tűnt, mert így a háta
mögött tudtunk szervezkedni.
- Miként akarod megölni? – kérdeztem rá
a számomra leglényegesebb részletre.
- Azt még nem tudom, melyikünknek kell
majd megtennie, ki áll majd közelebb hozzá. Viszont a fő műve oltárán fogja
elveszíteni a hatalmát, amihez olyan rögeszmésen ragaszkodik, a nyomorúságos
életével együtt – tárta szét a karját mosolyogva. Úgy beszélt, mintha egy
könyvből olvasott volna fel, innen látszott, milyen sok ideje szövögeti a
terveit.
A szabadulás olyan közel dugta hozzám a
pofáját, amennyire csak lehetett, a szemem is könnybe lábadt, amiért végre
láttam egy kis valódi esélyt a túlélésre.
- Hálám örökké üldözni fog, ha tényleg
segítesz nekem kijutni innen.
- Nincs szükség rá, csupán veled akarok
menni a te világodba, amint már mondtam. Ennyi az egész.
- Miért akarsz te az én világomba
kerülni? – kérdeztem értetlenül.
- Úgy hallottam, nem egyszerű oda
átjutni és a fene tudja, hogy sikerül-e végezni minden csatlósával. Nem akarom
a hátralévő életem folyton meneküléssel tölteni. Meg hát – fonta össze a
karjait a mellkasán -, jól esne egy kis környezetváltozás.
Az este további részében beszélgettünk
még egy kicsit, végül elmentünk aludni, Aiden is kimerült aznap. Azon felül,
hogy gyakorlatilag egy idegen férfi mellett kellett töltenem az éjszakát,
egészen jót aludtam. Nem kellett aggódnom Desmond vagy az őrök miatt,
egyszerűen kipihenhettem magam.
Reggel korábban ébredtem a
hálótársamnál, viszont az óra már így is majdnem tizenegyet mutatott.
Elgondolkodtam a boszorkánymester felébresztésén, azonban végül hagytam őt
tovább aludni. Jól tettem, mert nem sokkal ezután magától nyitotta ki a szemét.
- Mit nézel? – motyogta félig még az
álomvilágban. A párnába temetve az arcát fészkelődött egyet.
- Semmit. – Csak akkor vettem észre,
hogy szó szerint bámultam.
- Tudom, tudom. Őrületesen jól nézek ki
– fordult a hátára, majd megtörölgette a szemét. – Ki nem állhatom a
reggeleket. Ilyenkor mindig úgy érzem magam, mint egy vakond.
- Tizenegy óra is elmúlik lassan –
magyaráztam elfordítva róla a tekintetem. – Ráadásul, hogyne. Tökéletes vagy –
kuncogtam, ahogy kimásztam az ágyból.
- Nem értem, mi bajod. Ez az egészséges
önbizalom.
- Akkor te már nagyon egészséges
lehetsz - indultam el a fürdőbe megmosni az arcom. - Nem lesz baj, ha ilyen
későn megyünk vissza a többiekhez? - kérdeztem, ahogy visszatértem a szobába.
- Itt mindenki tudja, hogy ki nem
állhatok korán kelni - lépett bele a férfi az ágy melletti mamuszába.
Aiden komótosan meglátogatta a
fürdőszobát, majd egy telefonon keresztül rendelt valami ételt a konyháról.
- Ma elő kell adnunk magunkat
Desmondnak, hazudd azt, hogy nagyon király voltam az este – kutatott a
boszorkánymester vigyorogva a komódban.
- Nehogy leromboljam a hírnevedet? –
nevettem el magam.
- Nem erről van szó. Ha azt mondod,
rossz voltam, leesik neki, hogy nem történt semmi. Ő már csak tudja, milyen
mesterien bánok a…
- Értem, értem – vágtam közbe a
mondandójába, nem akartam hallani a mondat végén.
Válaszul csak rám kacsintott.
- Ezt kerestem – húzott ki egy könyvet
a fiókból. Réginek tűnt, de még éppen használhatónak.
- Mi ez?
- Természetesen varázslatokat találsz
benne – nyomta a kezembe. – Reggeli közben nézd át és válassz ki párat, ami
érdekel. Meg fogom őket tanítani neked.
- Desmond ezt hagyni fogja? – nyitottam
ki a kötetet óvatosan. A Kezdő varázslatok kézikönyve cím állt az első oldal
közepén.
- Szerintem még örülni is fog, ha
hamarabb sikerül megtanulnod pár dolgot. Azonban ne feledd, nem szabad túl
jónak lenned! Megérzi. – A férfi a szekrényéhez lépett. Vetkőzni kezdett, mire
én elfordítottam a fejem, eszem ágában sem volt meglesni őt. Inkább az járt a
fejemben, mi lehet az én Nicolasommal. – Nem zavar, ha idenézel. Sosem jutna
eszembe rólad, hogy ennyire prűd vagy.
- Nem vagyok az – vágtam rá. –
Egyszerűen nálunk nem szokás megbámulni idegen férfiak meztelen testét, ennyi
az egész. Különben is, van valakim – magyarázkodtam még mindig a földet
bámulva.
- Jól néz ki?
- Eszméletlenül – szaladt mosolyra a
szám.
- Jobban, mint én? – kérdezte
sértődöttséget játszva Aiden.
- Számomra igen – vigyorodtam el még
jobban.
- Még a végén féltékeny leszek erre a
Nicolasra. – Hallottam, ahogy felhúzza a ruháit.
- Honnan tudod a nevét? – kaptam rá a
tekintetem.
- Mi az, már nem érdekel, hogy akár
meztelen is lehetnék? – simított végig a saját felső testén.
- Ne tereld a témát!
- Mégis miért ne tudnám a nevét? –
kérdezte értetlenül. – Desmond szövetséget kötött Corneliusszal, Nicolas pedig
az a személy volt, akinek nem volt szabad tudni a megállapodás tárgyáról.
- Az az rólam.
- Inkább magáról a tényről, hogy te
vagy a megállapodás tárgya, hiszen Desmond már a Földre érkezésedtől fogva
figyeltetett. Ő rendeztette el a találkozásotokat Nicolasszal.
- Az nem lehet… - csodálkoztam el.
- Máskülönben hogyan kerültél volna el
a klánhoz, onnan pedig ide? Erőszakkal. Azt pedig Des nem akarta. Túlságosan
élvezte ezt a játékot.
- Ez egy szadista állat – szorult
ökölbe a kezem.
- Az. Pont ezért fogsz most lenyugodni
és egy félénk, megszeppent mosollyal kilépni az ajtón. Ennek a lénynek innentől
kezdve a lehető legkevesebb ideig szabad csak szennyeznie ezt a világot.
Mégis hogyan lehetett valakinek ekkora
befolyása? Vártam a pillanatot, mikor azt mondhattam, végre találtam Desmondon
fogást, de egyszerűen nem akart eljönni ez az idő. Elrendezte a találkozásomat
Nicolasszal - pedig az a vámpír nem tett ellene semmi rosszat -, vele végeztette
el a piszkos munkát. Szerintem külön ajándék volt ennek a mocsoknak az, hogy
egymásba szerettünk. Így legalább el tudott minket szakítani egymástól, még
nagyobb fájdalmat okozva nekem.
- Hallottad? – lépett hozzám közelebb
Aiden. – A terv véghezvitele után lesz elég időd azon tépelődni, Des mekkora
egy szemétláda, most viszont nincs.
- Mi van az áldozatokkal?
- Desmond mindig azt mondta, ők a
járulékos veszteség, nem kell aggódnom miattuk.
- Így tettél?
- Egy frászt – nyitotta ki Aiden az
ajtót, majd kitessékelt rajta.
Végig sétáltunk a folyosón, ami Desmond
dolgozószobájába vezetett. Út közben ugyan nem találkoztunk senkivel, mégis
követtem Aiden utasítását a szerény mosolygásról.
A férfi kopogás nélkül benyitott a dolgozóba,
lassú léptekkel Desmondhoz lépett, hátulról átkarolta és a nyakába csókolt.
- Min ügyködsz?
Desmond az asztalnál állt, éppen
valamit kotyvasztott. Én inkább meghúztam magam csendben az ajtó mellet
belülről.
- Ez egy egyszerű főzet fejfájásra.
Reggel óta hasogat a fejem – dörzsölte meg a halántékát a lila bőrű.
Aiden egy puszit nyomott az arcára,
majd nekidőlt az asztalnak.
- Neked milyen volt az estéd, drága?
- Pompás – harapott az alsó ajkába
Aiden.
- Legalább a tiéd jól telt – simított
végig hüvelykjével Desmond a másik boszorkánymester állvonalán.
- Figyelj, Des, mi lenne, ha több időt
tölthetnék Gretával? – kérdezte Aiden mosolyogva egyre közelebb hajolva a
férfihoz. A fülébe súgott valamit, én pedig igyekeztem leolvasni a szájáról,
aminek ugyan nem voltam a mestere, mégis sikerült pár szófoszlányt elkapnom. Ezen
felül biztos voltam benne, ha megkérdezem majd erről a jövőben Aident, elárulja
nekem az igazat, de annyira kíváncsi voltam, mit is mond pontosan.
Kiderítettem, hogy akkor adta elő a
mesénket a képességeim fejlesztéséről, miszerint rengeteget tudna nekem
segíteni benne.
- Csak ezért akarod?
- Féltékeny vagy? Azt hittem, ez egy
nyitott kapcsolat, te hangoztattad ezt folyton – vágott értetlen fejet Aiden.
- Ugyan, dehogy. Nekem a te boldogságod
a legfontosabb – nyomott egy csókot a zöld szemű arcára.
Igazán furcsa érzéseket hagyott maga
után bennem ez a jelenet. Aiden ugyan említette korábban, hogy Desmond komolyan
gondolja a kapcsolatuk nyitottságát, mégis teljesen őszintének tűntek az ezüst
szemű érzései a gyengéd mozdulatai alapján.
A tekintetem a padlóra tévedt, pont
oda, ahova Emily teste hullott a döfés után. A vére barnára színezte a szőnyeg
szélét, ez az egyetlen dolog jelezte, hogy előző nap egy élet örökre elveszett.
Belesajdult a szívem a látványba.
- Bocsi, elfelejtettem kitisztítani –
csettintett egyet Desmond, a vérfolt pedig eltűnt.
Nem maradt semmi fizikai Emilyből. A
teteméről is biztosan gondoskodtak, talán Desmondnak vacsorául szolgált.
Bármint el tudtam képzelni arról az undorító pondróról.
Aiden nem reagált erre semmit, de hát
hogy is tehette volna meg? Lebuktat minket, ha sokszor a védelmemre kel,
teljesen megértettem a reakcióját.
- Látom, ma még a szokottnál is
gondterheltebb vagy – masszírozta meg a lila bőrű vállát. – Mi történt?
Desmond feszülten kifújta a levegőt,
majd levágta a kanalat az asztalra és a levegőből azonnal eltűnt a nyugodtság.
- Elegem van ebből az idióta Berthából
– emelte fel a hangját hirtelen. A keze reszketni kezdett a dühtől, így inkább
ökölbe szorította az ujjait. – A végén biztosan miatta fogunk lebukni. – Úgy
rótta a köröket beszéd közben, hogy azt hittem, várárkot tapos a szoba
közepére.
- Bertha Wiegermannak igen sok
tapasztalata van az üzlettel kapcsolatban. Különben is, kivel mással lehetne
szövetkezni? Neki van megfelelő helye a kísérletekre.
- Teszek a tapasztalatára, ha egy
idióta – ordította Desmond.
Aiden még mindig asztalnak döntött
csípővel állt és meglepetésemre a szeme se rebbent a kirohanás hallatán.
Valóban sok hasonlónak lehetett már fültanúja, ha ennyire ki tudta zárni
Desmond kiabálását.
Határozottan emlékeztem Berthára, a
szőke félhosszú hajára, kemény arcvonásaira, mély nyomot hagyott hagyott bennem
a találkozásunkkor. Még a lilás bordó rúzs is rémlett, az ember megtanul a
részletekre is figyelni, ha a világot járja. Egyszer talán ez megmentheti az
életemet valahogyan.
- Mt csinált már megint, ami neked nem
tetszik? – sóhajtott fel Aiden.
- Azzal a vámpírlánnyal enyeleg megint.
- Dakotával – szaladt ki a számon.
Először lassan, értetlenül felém
fordította a fejét, végül legyintett egyet, mintha megvilágosodott volna.
- Persze, a kis vérszívód testvére.
Szóval a lényeg az – intézte ismét Aidenhez a szavait -, hogy akármelyik
légyott után elszólhatja magát véletlenül. – Az utolsó szót úgy ejtette ki,
mintha valami mérgezőről lenne szó.
- Ugyan, neki is lehetnek jó estéi.
- Legyenek! Csak ne Cornelius
kiskedvencével. – Desmond tovább fortyogott a méregtől, lehuppant a fotelba és
az ujjával dobolni kezdett a karfán. – Pont az hiányzik, hogy ezután a
nevetséges szövetség után a nyakunkra járjanak.
- Mit érdekelné őket a mi üzletünk?
- Imádlak, drága, de kihozol a
sodromból, mikor ilyen butaságokat kérdezel. A titkos üzlet azért titkos üzlet
– emelkedett egyre feljebb Desmond hangja -, mert titkos, tehát nem tud róla
senki. A szó önmagát értelmezi. – A lila bőrű úgy mutogatott maga előtt, mintha
egy ötévesnek magyarázná meg, hogyan kell a babával játszani. Természetesen
valami idegbeteg módon.
- Én pedig ki nem állhatom, mikor ilyen
lekezelő vagy velem – lökte el magát Aiden összevont szemöldökkel az asztaltól,
majd elindult felém. – Úgy néz ki, ma sem alszunk együtt – szólt oda
Desmondnak. A férfi karon fogott és magával húzott a folyosóra, egészen vissza
a szobáig.
- Ugyan már, nem úgy gondoltam! –
hallottam még Desmond hangját a csukott ajtón keresztül.
Aiden elégedetten lépett be a
hálószobájába, én pedig követtem oda. Hanyagul lerúgta a cipőjét, hogy
rávetődhessen az ágyra.
- Elég durva voltál vele – böktem ki az
első gondolatom, amit megfogalmaztam magamban a folyosón jövet.
- Szerinted nem volt jogos? Ki kell
érdemelni a társaságomat – vonta a feje alá az egyik párnát úgy, ahogy előző
este.
- Nem ezt mondtam, csak furcsának tűnt
ez az egész jelenet – huppantam le mellé az ágyra.
- Úgy érted a stílus a furcsa, amit megengedtem
magamnak vele szemben? Na igen, másoknak ezt nem tűrte volna el – bazsalygott a
párnán még elégedettebben a boszorkánymester. – Úgy imádom, mikor odaszúrhatok
neki ilyenkor a hasonló apróságokkal. Észre szokta venni magát, miután már egy
hete nem aludtam vele, egészen hatásos módszer.
Az már eléggé rossz lehetett, ha egy
kapcsolatban az egyik félnek az minden öröme az egészben, mikor kitolhat a
másikkal. Nem is értettem, Aiden hogyan bírta ki azt a sok évet Desmond
mellett, miközben ennyire ki nem állhatta a férfit. Én a helyében biztosan
feladtam volna a bosszúmat, ha ez az ára. Főleg, hogy jómagam már attól is
viszolyogtam, hogy egy légtérben legyek a férfival.
- Szóval nem kell aggódnod, nem vet
rossz fényt a tervünkre – fejezte be a gondolatát Aiden.
Végszóra felmordult a gyomrom, mint egy
segélykiáltás, hogy ha nem eszek, éhen fogok veszni. Addig észre sem vettem,
ahogy korábban, mekkora éhség gyötör. Túlságosan lefoglaltak a körülmények a
kúriában.
Aiden kérdés nélkül felhozatott nekünk
egy kész reggelit meg egy halom gyümölcsöt és gyümölcslevet. Amint megérkezett
az ennivaló, a férfi levette az étkezőkocsiról a tálcát, amit utána az ágyra
tett és leheveredett mellém. Összefutott a nyál a számban, végre ehettem valami
finomat, meg bármi mást a szendvicsen kívül. Egy szőlőfürt után nyúltam, szépen
apránként leeszegettem róla a szemeket.
- Annyit vegyél, amennyit csak
szeretnél, végtelen mennyiségűt rendelhetek ezekből.
- Köszönöm.
- Semmiség – kapott be ő is egy
szőlőszemet. - Gyakorlatilag elintéztem, hogy egy szobában lakj velem. Ez
nagyon jó hír a mi kis tervünk szempontjából. – Mindig halkan beszélgettünk, ha
a Desmond elleni merényletről volt szó, viszont Aiden azt mondta, hangszigetelt
a szoba, szóval nincs okunk aggódni. Csak a biztonság kedvéért.
- Azért nehéz lehet itt élned –
motyogtam az orrom alatt.
- Megszoktam színlelni ezt az egészet –
vett magához még egyet elmosolyodva. – Mikor annyi időt éltél már, mint én, rá
fogsz jönni, hogy az évek néha csak múló pillanatok. Egy perc alatt eltelik
tíz, száz év. Tudom, így furcsa belegondolni, de ez az igazság. A barátaid,
akik egészséges, hosszú életet élnek, mégis mind meghalnak. Sosem felejted el
őket, egy idő után azonban hozzászoksz ehhez és megtanulod minél hamarabb
elfogadni a hiányukat. Igazából az utóbbi évszázadban szándékosan kerültem a
halandó élettartamú kapcsolatokat, hiszen egyszer mégiscsak bele lehet unni az
egészbe.
Jó volt hallgatni könnyed beszédét,
mintha csak a vasárnapi ebédről lett volna szó. Megnyugtatott a hangja függetlenül
attól, hogy miről beszélt, kezdtem őszintén megbízni benne. Először féltem
ettől az érzéstől, mert mi van, ha mégis átver? Benne volt a pakliban,
akármennyire is szimpatikusnak tűnt a férfi.
Ekkor eszembe jutott valami, talán a
legfontosabb dolog, amivel kezdenem kellett volna ezt az ismeretséget.
- Egy dolgot még mindig nem értek. Azt
mondtad, Desmond teljesen megbízik benned, így tudnod kellene azt is, hol őrzi
a karkötőmet – villant fel bennem az ötlet, fel is ültem az ágyon. Fogalmam sem
volt, miért nem kérdeztem rá erre hamarabb. – Ha meg tudnád szerezni nekem…
- Akkor mindketten meghalnánk – fejezte
be Aiden a mondatom, bár nem úgy, ahogyan én akartam.
- Lenne elég erőm kiszabadulni –
erősködtem tovább.
- Honnan vagy ebben olyan biztos? Mi
van, ha éppen nincs elég erőd hozzá? Csak egyetlen esélyünk van, te is tudod. –
A férfi eszegetni kezdte a tálcán ékeskedő, még érintetlen áfonyát.
Elszorult a torkom.
- Szóval tényleg ismered a karkötőm
felé a járást.
- Igen, de eszem ágában sincs elmondani
neked – ízlelgette tovább a bogyósgyümölcsöt.
nagyon örülök a folytatásnak bár az szomorú hogy Emilyt megölték :( Várom a 13 fejezetet. :D
VálaszTörlésPuszi:Ayumi
Kedves Ayumi!
TörlésNagyon örömet okoz nekem, hogy szereted a történetem, igyekszem a folytatással. :)
xoxo B.-
Szia :)
VálaszTörlésNagyon j lett :) Hiányzik Nic belőle :( Mikor lesz friss? :)
Szia! :)
TörlésTerveim szerint egy héten belül érkezik az új fejezet! ^^
xoxo B.-
Szia Remélem nincs semmi baj hogy nem jött friss :)
TörlésÉrettségire készülök, de amint lement az írásbeli, majd újból nekikezdek írni. Illetve a 6. fejezetig átírtam, majd azt is folytatom, de remélem a nyáron be tudom fejezni a történetet. :) Köszönöm az aggodalmad, remélem majd folytatod az olvasást a nagy szünet ellenére. :)
TörlésEzt nem tántorított el :) Egy nagy kalappal :)
VálaszTörlés