2017. március 8., szerda

13. fejezet - Aki másnak vermet ás…

13. fejezet


Aki másnak vermet ás…


Egyszerűen nem akartam hinni a fülemnek. A kezében tartotta az egyik legegyszerűbb megoldást, erre nem akarta elárulni, merre van a karkötőm.
– Ne érts félre! Látom rajtad, hogy már most elkezdtél kombinálni – szólt rám Aiden összeráncolt homlokkal. – Nem mindig a legkönnyebben járható út a legjobb.
– De bölcs lettél hirtelen! – csattantam fel. – Nyolc harcosom van. Megszökhetnénk. – Az ujjaimmal kezdtem játszani az ölemben, már nem tudtam eldönteni, hogy inkább mérges vagyok vagy csalódott.
– Hát nem érted? – állt meg a keze a levegőben, ahogy egy újabb gyümölcsöt a szájába akart tenni. – Ha elmegyünk, Desmond utánunk jön, és ezzel nem érünk el semmit. Mint már mondtam, nem kívánom az egész életemet meneküléssel tölteni. Nem megszökni akarok innen – formálta a szavakat vészjóslóan –, hanem megölni őt.
Láttam a dühöt a szemében, amit ezalkalommal valamennyire próbált visszafojtani még előttem is. Be kellett látnom, hogy igaza van. Desmond nem tűnt egy megbocsájtó típusnak főleg akkor, ha keresztbe húzzák a számításait.
– Akkor csak azt áruld el, bántja őket? – adtam meg magam végül keserű szájízzel.
– Nem. Nincs hatalma megidézni őket – mosolyodott el Aiden kárörvendőn. – Rendkívül szórakoztató nézni, ahogy Des szenved, amiért nem tud a karkötőddel semmit sem csinálni. Nagyon féltékeny a hexaldarok képességeire.
– De hát hatalmas varázsereje van, nem?
– Neki soha semmi nem elég. – Megállt egy pillanatra, mintha eszébe jutott volna egy régi emlék. Nyelt egyet, majd sűrű pislogás közepette zavartan visszatért a jelenbe.
Megkönnyebbülés töltött el, hogy a boszorkánymester legalább a lovagjaimat nem tudta bántani. Belehaltam volna, ha miattam történik velük valami rossz, hiszen számtalanszor kockára tették értem az életüket. Mindig azt mondták, hogy ez a kötelességük, mégis végtelenül hálás voltam a hűségükért, az odaadásukért, legfőképpen pedig a barátságukért.
Csendben eszegettünk még egy kicsit a tálcáról, majd Aiden felállt az ágyról, és a kezébe vette a könyvet, amit korábban adott. Egy darabig lapozgatta, végül letette mellém az ágyra, azután intett egyet a jobbjával.
– Mutasd meg nekem, mit tanultál eddig! – invitált a boszorkánymester a szoba közepére.
– Az igazság az, hogy még nem tudom kezelni az erőmet – vettem fel a megfelelő pozíciót.
A tenyeremet az ágyra fektetett könyv felé fordítottam, és a közepébe koncentráltam minden lehetséges varázsomat – legalábbis úgy éreztem. A kötet természetesen először meg sem mozdult, sőt, másodjára sem, viszont nem állt szándékomban feladni. A szemem előtt lebegett a szabadság, a lehetőség, hogy elkapjam Corneliust, és segítsek neki megfizetni minden bűnéért. Igyekeztem fellobbantani magamban a lángot, mégsem történt semmi.
Aiden megállított.
– Túlságosan görcsösen akarod, ami érthető, de nem ez az egyetlen módja a sikernek. Az erőd te vagy – jelent meg egy kék láng az ujja hegyén, majd körbe futotta az egész karját egy csigavonalban. – Próbáld meg azt adni neki, amit te várnál fordított esetben. Most olyan, mintha korbáccsal vernéd, ezért égeti ennyire a kezed, de ehelyett akár simogathatnád is – lépett a hátam mögé. Megfogta a csuklómat szinte teljesen átkarolva engem. – Érzed?
Pár pillanatig nem tudtam levetkőzni a számomra kellemetlen közelségét, hiszen mégiscsak egy idegen férfi teste simult hozzám. Nyeltem egyet, és az erőmre összpontosítottam. Valóban éreztem, megszűnt a nagy forróság a tenyeremben, mintha egy szellő simogatta volna a kézfejemet.
– Sokkal jobb – értettem egyet a boszorkánymesterrel. Viszont amint elengedett, az energia ismét égetni kezdett. Azonnal elkaptam a kezem, mintha tűzbe nyúltam volna. – Ez egyszerűen nem megy – próbáltam nyugtatni sajgó bőrömet. – Sosem varázsoltam még igazán. A lovagjaimmal könnyebben menne, ők az én fegyvereim.
– Nincs szükséged fegyverre, mikor magad is annak születtél – szorította meg gyengéden Aiden a vállam.
– Úgy beszélsz, mintha nem csak Desmond várt volna rám olyan sokáig – mosolyodtam el, de a viccnek szánt megjegyzésem nem azt a hatást érte el, mint amire számítottam.
Aiden csendben maradt, mire én felé fordultam. Egy halvány mosoly masírozott végig az ajkán, végül azonban komoly arccal szólalt meg.
– Igazad van. Míg én csak húsz évet, ő századokat várt a megváltására, ahogy ő nevezi. Emberi mértékben hosszú, de nekünk egy szempillantás. Majd te is megtudod, mikor annyi időt éltél már, mint én.
– Miért pont megváltás?
– Azt mondta, te fogod felszabadítani a nyomorúságos földi életből, és általad egy jóval magasabb szintre léphet az itteni létnél. Vagy valami hasonló baromságot beszélt – rándította meg végül a vállát Aiden. – Már magad is tudhatod, mennyire szereti ezeket a fennkölt szavakat.
– Az a szörnyű, hogy emlékeztet valakire Ravranarból.
– Azt tanácsolom, messzire kerüld el azt az alakot a jövőben – nevette el magát kelletlenül.
– Lesz nekem olyan?
– Ha rajtam múlik, biztosan – mosolyodott el a boszorkánymester megnyugtatóan.
Gyakoroltunk még pár órát, majd elmentünk sétálni egyet a kúriában. Sok érdekes külsejű boszorkánymesterrel találkoztunk az utunk során, de igyekeztem nem megbámulni őket. Összefutottunk Marie-val is az emeleten, egy megvető pillantással üdvözölt.
– Mi járatban erre? – kérdezte Aidentől.
– Van egy kis szabadinőnk. Egész jó, hogy összefutottunk – mosolyodott el a férfi. – Már akartam szerezni neked valahonnan pár ruhát – intézte hozzám a szavait, majd ismét a nőhöz fordul. - Marie biztosan ad majd kölcsön neked pár darabot – nézett Aiden a nőre sokatmondóan.
– Szajha – mormogta Marie az orra alatt, amint elhaladt mellettem.
Az értetlen arckifejezésem láttán Aiden halványan elmosolyodott.
– Azt hiszi, hogy éjszakánként kielégíted a vágyaimat – súgta a fülembe a boszorkánymester, miközben átkarolta a vállam, és elindultunk a nő után. Rákvörös lett a fejem.
A célunkat elértük, de a véleményük továbbra sem érdekelt. Aiden karjába karolva követtem a nőt, bár eléggé kellemetlenül éreztem magam még akkor is, ha csak egy általunk kitalált szerepet játszottam. Marie kecsesen ringó csípővel haladt előttünk, mintha tudomást se venne rólunk, legalábbis egy darabig így tett.
– Várod már a megbeszélést, Aiden?
– Annyira nem. Ki nem állhatom azt a sok vitatkozást meg kiabálást – fintorodott el a férfi.
– Én kíváncsi vagyok. Néha úgy tűnik, ez az egyetlen szórakozásunk itt – igazgatta meg a haját. – Főleg, mióta őkelme itt van – bökött felém a fejével.
Értetlenül néztem Aidenre.
– Mióta itt vagy, kijárási tilalom van – magyarázta halkan.
– Ugyan miért?
– Túl sokszor kellene lebontani, aztán meg felépíteni a külső védelmi rendszert – figurázott ki valakit Marie.
– Te szegény – bújt meg egy kis cinizmus a hangomban, mire a nő fél szemmel visszanézett rám a válla felett.
– Felőlem már most megölhetne téged, ha az azt jelenti, hogy kimehetek a kertbe a ház mellé – mosolyodott el elégedetten, majd ismét hátat fordított nekünk.
Ő valóban nagyobbat szúrt belém, mint én belé, de próbáltam megkímélni a szervezetem a felesleges idegességtől.
Nem kellett sok ideig mászkálnunk a szinte teljesen egyforma folyosókon – nagyjából pár növény különböztette meg őket egymástól. A harmadik ajtónál álltunk meg, végül beléptünk Marie szobájába. Sokkal világosabb volt, mint ahogy én azt elképzeltem, halványrózsaszín és lila színekben úszott minden. Meglepően kislányos volt a színösszeállítás Marie nőies kisugárzásához képest.
A nő odasétált a fésülködőasztalhoz, egy pillantást vetett magára a tükörben, majd a mellette lévő szekrényhez lépett. Kinyitotta az ajtaját, és turkálni kezdett benne. Aidennel bementünk a szoba közepére, míg Marie kidobált pár ruhát az ágyra. Első látásra mind túlságosan szűknek tűnt, reméltem, hogy nem nekem válogat.
– Ezeket rég nem használtam már, szóval felőlem akár akkor is rajtad lehet egy, mikor majd máglyára kötnek – nyomta a kezembe a nő a ruhakupacot.
– Marie! – szólt rá Aiden sokat mondóan.
– Mi van? Attól, hogy a te kedvenced lett, én ki nem állhatom – vágott vissza a másik.
A férfi odalépett Marie-hoz, majd a két tenyere közé vette puha arcát.
– Nem az ő hibája, hogy kibírhatatlan vagy. Szóval ne féltékenykedj! – nyomott egy csókot a nő homlokára.
Mialatt én elképedve bámultam a jelenetet, Marie ellökte magától Aiden kezét.
– Remélem, csak szórakozol! Na takarodjatok innen! – intett a nő az ajtó felé dühödten, egyre jobban elvörösödött a feje a méregtől.
Aiden egy elégedett mosollyal az arcán karon fogott, és kivezetett a szobából, Marie pedig bevágta mögöttünk az ajtót. Percekig csendben sétáltunk egymás mellett, végül a boszorkánymester hangos nevetésben tört ki. Hiába nem tudtam mire vélni, mégis elmosolyodtam.
– Ez a csaj egy agyrém – jegyezte meg közben a férfi. – Évek óta alám akar feküdni, és nyilván bántja a büszkeségét, hogy ez neked hamarabb sikerült.
A vigyor az arcomon kiszélesedett, de inkább nem szóltam hozzá a témához. Visszatértünk a szobánkba, én pedig belevetettem magam a varázskönyv tanulmányozásába. Sok nehéz bűbájon verekedtem magam át, ráadásul a legtöbb nem igazán tetszett. A legérdekesebbnek az átalakító igét találtam, amivel tárgyakat és személyeket lehetett átváltoztatni valami mássá. Elmosolyodtam, mikor eszembe jutott, hogy ha légy lennék, biztosan ki tudnék repülni egy résen vagy legalább halálra idegesíthetném vele Desmondot.
Lapoztam egyet. A döbbenettől a lélegzetem is elakadt.
– Itt a megoldás! – dugtam Aiden orra alá a könyvet. – Ezt meg akarom tanulni!
Aiden értetlenül olvasta a lap sorait, majd gondterhesen felsóhajtott.
– Ezzel valóban le lehet omlasztani egy védőfalat, de nem a ház körülit. Az túl erős és bonyolult szerkezetű. Ráadásul szerinted Desmond nem venné észre, ha kaparászni kezdenéd a burkot?
– Olyan lehangoló vagy – dőltem hanyatt az ágyon ernyedten.
– Csak nem hagyom, hogy hiába reménykedj.
Megfogtam a párnát, és Aidenhez vágtam.
– Pukkadj meg!
– Hé, azt nem mondtam, hogy nem tanítom meg – vette fel a párnát a földről, majd visszadobta.
Mindketten felnevettünk. Jól éreztem magam a boszorkánymester társaságában, örültem, hogy nem kell egyedül lennem. A férfi be is tartotta a szavát, az egész délutánt gyakorlással töltöttük. A nap végére már fel tudtam húzni magam köré egy erőteret, ráadásul egyszer sikerült egy tollat átváltoztatni egy madártollá. Aiden szerint ez nagy teljesítménynek számít, hiszen sokaknak csupán egy egész heti gyakorlással sikerül. Büszke voltam magamra, és úgy éreztem, minél többet tanulok, annál több esélyem lesz Desmond ellen.
– Még a végén úgy végzünk Desmonddal, hogy én csótánnyá változtatom…
– …én pedig eltaposom – fejezete be a mondatom Aiden, mire mindketten elmosolyodtunk.
Az ajtókilincs hirtelen lenyomódott, mire a gyomrom görcsbe rándult, a szívem pedig kihagyott egy ütemet az ijedtségtől. Vajon hallhatta a küszöb túloldalán álló személy, amit az imént beszéltünk? Reszkettem belülről, akár egy megbotlott űzött vad, mikor érzi a bőrén a ragadozó forró, fullasztó leheletét. A gerincemen végigfutott a hideg, mégis izzadt a homlokom és a tenyerem.
Aiden azonban sokkal jobban meglepett, mikor felém fordult, majd a tarkóm alá nyúlt és az ajkamra tapasztotta a száját. Olyan gyorsan történt, hogy először azt sem tudtam mit tegyek, csak ültem ott, mint egy rakás szerencsétlenség. Ráadásul nagyon nehéz volt megállni, hogy ne lökjem el magamtól a boszorkánymestert, mert akkor lelepleztem volna magunkat.
Lehunytam a szemem, így sikerült valamennyire Nicolast magam elé képzelni Aiden helyett. Ezért bele tudtam adni némi energiát a csókunkba, amit egy torokköszörülés szakított meg.
– Látom, éppen zavarok – hallottam meg Desmond hangját.
Aiden elszakadt tőlem, és megigazította a haját.
– Csak elütjük az időt. Unalmas már itt a négy fal közt – sóhajtott fel.
– Ha szeretnéd, kedvesem, lebonthatjuk a falat – mosolyodott el Desmond –, de akkor a hölgy megy vissza a cellájába.
– Kösz, nem, jó nekem itt – tartottam magam elé a tenyerem védekezően.
Desmond széttárta a kezét, és megrándította a vállát, mintha ő nem tehetne semmiről.
– Hoztam neked valamit, Greta – lóbálta meg előttem a kezében rejlő tárgyat. A fiolában a zöld folyadék enyhén foszforeszkált és kavargott, akár egy örvény.
– Mérget?
– Ugyan, dehogy – legyintett a férfi.
– Pedig nekem teljesen úgy tűnik.
– Azt nem mondtam, hogy finom lesz, de elviselhető – nézegette a löttyöt.
– Azt már nem! Nincs semmi, amivel rávehetnél, hogy megigyam azt a mocskot.
– Ezt gondolt át egy kicsit jobban – terült el egy kaján vigyor az arcán.
Ezúttal igazat adtam neki, mert nem vettem volna jó néven, ha Medúza vagy bármelyik másik rab meghal miattam. Megint. Gyűlöletes helyzetbe hozott, hiszen egyrészt akart a Pokol meginni egy ismeretlen főzetet, másrészt nem terveztem másokat is belevonni az én harcomba. Ezzel az egyetlen baj az volt, hogy mivel Desmond az utóbbival fenyegetett, így kénytelen voltam beadni a derekamat az elsőnek.
– Legalább azt elmondod, hogy mi van benne? Meghalok tőle vagy malac fülem nő?
– Mégis minek nézel te engem? – sétált az ágy végéhez értetlenül a boszorkánymester.
Jobbnak láttam nem felelni a kérdésre, habár szerintem maga is tudta a válaszomat. Vagy annyira el volt foglalva saját magával, hogy nem vette észre a felé irányuló mérhetetlen ellenszenvemet.
Kelletlenül elmásztam az ágy széléig, majd kivettem a kezéből a fiolát, és hosszasan szemügyre vettem a szert. Sűrűbb volt a víznél, darabosan folyt, ahogy megdöntöttem az üvegcsét.
– Mi van ebben? Lábköröm meg rovarok?
– Egy kis szentjánosbogár, attól ilyen szép a színe. A többit a helyedben nem akarnám tudni. A lényeg, hogy megerősíti a véred.
– A vérem?
– Az erőd – bólintott Desmond.
Akaratlanul elmosolyodtam.
– Komolyan fegyvert akarsz adni a kezembe?
– Ne nézz ostobának! – Úgy tűnt, mondani akar még valamit, de mégsem tette. Intett, hogy hajtsam fel a löttyöt.
Aidenre sandítottam. Kifejezéstelen arccal ült mellettem az ágyon, mintha várt volna valamire. Remek. Nincs kibúvó.
Lassan felnyitottam a fiolát, és a számhoz emeltem. Először csak beleszagoltam, de rosszul tettem. Azt a bűzt semmihez sem tudtam hasonlítani, még a könnyem is kicsordult.
– Ezt egy hétig rohasztottad valahol?
– Pedig nem is olyan rossz.
– Akkor idd meg te! – morogtam.
Desmond egyik szeme megrándult, majd összefonta karját a mellkasa előtt, és várakozón topogni kezdett. Fintorogva befogtam az orrom, vettem egy mély levegőt, és egyetlen korttyal felhörpintettem a kotyvalékot. Éreztem, ahogy a darabok alig akarnak lemenni a torkomon, így nyeltem még egyet. Nem mertem azonnal elengedni az orrom, ezért párszor kifújtam a levegőt a számon, hogy minél kevésbé érezzem majd azt a szagot. Ugyan nem hánytam el magam, mikor az orromon át kezdtem lélegezni, mégis éreztem a bűzt a nyelvemen.
Felpattantam az ágyról, és a fürdőbe rohantam. Kimostam a számat, majd ittam egy kis vizet.
– Soha többé nem fogom ezt megtenni! – tértem vissza a két boszorkánymesterhez a szobába.
– Ma már nem is kell – indult el Desmond az ajtó felé.
– Tessék?
– Holnap jövök a következő adaggal – intett, majd becsukta maga mögött az ajtót.
Pár pillanatig dermedten álltam Desmond után meredve.
– Remélem, csak szórakozott.
– Nem hinném – sóhajtott fel Aiden.
Desmond betartotta a szavát, szóval a következő pár napban többször élvezhettem a társaságát, mint akartam. Alkalomról alkalomra egyre jobban éreztem a főzet hatását, a koncentrálás is könnyebben ment. Először sikerélményem volt, valahányszor meg tudtam csinálni egy újabb trükköt, azonban később egyre jobban kétségbe ejtett.
– Ugye tudod, hogy most Desmond malmára hajtjuk a vizet? – kérdeztem, amint meggyújtottam egy újabb tűzgömböt a tenyeremben.
– Nincs más választásunk. Néha csak úgy győzhetünk le valakit, ha beszállunk a játékba.
– Ez nevetséges! – csaptam a padló felé, mire a gömb kirepült a kezemből. Aiden szerencsére még azelőtt eloltotta, hogy meggyulladt volna valami a szobában.
– Igazából szükségünk van erre a főzetre, hogy megerősödj. Így több esélyünk lesz legyőzni Desmondot és a bandáját.
– Csak tudnám, mikor jön el az az idő – sóhajtottam fel.
– Két nap múlva.
– Ezt honnan veszed? – kérdeztem csodálkozva, a homlokomig szaladt a szemöldököm.
– Holnapután lesz Samhain éjjele.
– És az miért jó?
– Elvékonyodik a fátyol a világok között, ezért Desmondnak sokkal könnyebb dolga lesz a démonnal, akit meg akar idézni.
– Mit akar a démonnal?
– Meglepő, de a szertartás részleteit még velem sem osztotta meg. Innen látszik, hogy az ő értékrendjében én soha nem lennék az első helyen – meredt Aiden a szoba túlsó sarkába, majd megrázta a fejét, mintha ki akarná tisztítani. – Ma éjjel vele alszom.
– Önszántadból? – bukott ki belőlem a kérdés, amit igazából nem akartam feltenni.
– Vannak dolgok, amiket meg kell tennem – rándította meg hanyagul a vállát. – Ide nem jön be senki – jegyezte meg egy félmosollyal az arcán -, de lefoglalom Desmondot arra az esetre, ha kíváncsiskodni támad kedved. Csak ügyesen! – intett a válla felett, majd elhagyta a szobát.
Alig vártam, hogy eljöjjön az éjjel, izgatottan ültem az ágy szélén az órát bámulva. A biztonság kedvéért nem indultam el éjfél előtt, hogy a legtöbben már aludni térjenek, mire elkezdem a felfedező utamat. Remegve nyomtam le a kilincset, és óvatosan kiléptem a folyosóra. Desmond dolgozószobája felé vettem az irányt. Izzadt tenyeremet beletöröltem a szoknyámba, miközben befordultam egy sarkon. Rövid idő alatt megtaláltam a megfelelő ajtót, de nem rontottam be azonnal. Sejtettem, hogy nem lesz olyan egyszerű dolgom, de azt nem, hogy varázslattal védte a bejáratot. Nem lehet valaki ennyire bizalmatlan a saját embereivel.
A kezem a védőfalba ütközött újra meg újra, akárhányszor megpróbáltam megfogni a kilincset.
– A francba! – mormogtam alig hallhatóan. Ha ugyanolyan a fal, mint ami nem enged ki a bejárati ajtón, akkor semmi esélyem sincs bejutni.
Mindkét tenyerem az erőtérre fektettem, majd lehunytam a szemem. Annyira be akartam jutni szétnézni, hogy a csalódottság miatt egy könnycsepp is végig gördült az arcomon. Azokra a dolgokra koncentráltam, amit Aiden mondott az erőterekkel kapcsolatban. Melegséget éreztem a tenyeremben, és pár pillanat múlva eltűnt az erőtér az ajtó elől. Döbbenten tapogattam a levegőt, mert nem akartam hinni a szememnek. A kilincsre markolva benyitottam a dolgozószobába. Megfordult a fejemben, hogy mégis hogyan fogom visszaépíteni az erőteret ugyanolyanra, amilyen volt, de gyorsan eltűntek az aggályaim, mikor beléptem a küszöbön. Becsuktam magam mögött az ajtót.
Először azt sem tudtam, hol kezdjem a kutatást, hiszen rengeteg lehetőség tárult elém. Tisztában voltam vele, hogy nincs sok időm, így be kellett osztanom nagyjából három-négy órát, ha nem zavar meg senki.
A nagy asztalhoz léptem, ahol korábban a tálakat láttam. Egy könyv volt a szélén. Különösnek találtam, hogy annyira szem előtt hagyta, de reméltem csak azért, mert nem számított éjszakai vendégre. Felvettem a kötetet, és kinyitottam. Azonnal felismertem az írást, a démonok nyelvén alkották meg a szövegeket. Ugyan rég nem használtam már a nyelvet, mégis értettem, mit vetettek a papírra. Sajnos túl lassan haladtam, így más módszerhez folyamodtam. Becsuktam a könyvet, a gerincénél az asztalra állítottam, majd elengedtem a két oldalát. A kötet természetesen ott nyílt ki, amelyik oldalt a legtöbbször olvasták.
Samhain éjjeléről szólt a szöveg a jobb oldali lapon, a bal oldalin pedig egy szertartás leírása volt. Sikerült kivennem a szentjánosbogaras főzetet, szóval feltételeztem, ezt a szertartást akarja majd véghezvinni. Ahogy végigolvastam, egy átlagos rítusnak tűnt, azonban megakadt a szemem egy néven.
– Baal – suttogtam. A szó a torkomra fagyott, mintha azzal, hogy kimondtam a nevet, a démon fojtogató, nyomasztó aurája rám telepedett volna.
Azonnal becsuktam a könyvet, és visszatettem oda, ahol találtam. Felmentem a galériára a többi könyves polchoz, de túl sok kötet volt ott ahhoz, hogy minddel végezhessek reggelig. Ezért ki kellett választanom azokat a darabokat, amiket Desmond sűrűn használt, így tüzetesen megvizsgáltam a polcok szélét, ahol könnyen ki tudtam venni a kihúzásnyomokat a porban.
A démonűzés fortélyai, A varázskörök létrehozása és a Démonok erejének igába hajtása címek nem hangzottak túl bíztatóan. Egyre jobban elültette magát bennem az a gondolat, hogy Desmond valami olyan nagy dobásra készül, amit nem leszünk képesek kivédeni. Belelapoztam a kötetekbe, de nem találtam semmit, ami bármit bizonyított volna. Még rengeteg könyv volt, amit sokszor használtak, én csak kiválasztottam a legérdekesebb címeket. Ráadásul annyira elvesztettem az időérzékemet a kutatás közben, hogy jobban láttam, ha visszatérek Aiden szobájába.
Visszatettem mindent a helyére, majd csendben elindultam az ajtó felé, azonban mikor megfogtam a kilincset, zajt hallottam kintről. Ketten beszélgettek, de nem ismertem fel őket a hangjuk alapján. Ebből tudtam, hogy valószínűleg a szobában nem vagyok veszélyben, hiszen ha Desmond védőfalat vont a dolgozója bejáratára, akkor azt nem csak miattam, hanem mindenki más miatt is tette.
A hangok és a léptek elhalkultak. Nagyot nyeltem, majd lassan kinyitottam az ajtót, és kilestem a résen. Körülnéztem, de nem láttam semmit, szóval óvatosan átléptem a küszöböt. Próbáltam minél gyorsabban felidézni, Aiden mit tanított az erőterekről, majd minden tudásom bevetve igyekeztem felhúzni a korábbihoz hasonló falat. Több ideig tartott mint akartam, de végül mégis sikerült. Csak remélni tudtam, hogy Desmond olyan jó kedvében lesz reggel, hogy nem fogja észrevenni a különbséget, mikor lebontja az erőteret.
Lopakodva visszamentem Aiden szobájába, majd leültem az ágy szélére. A gondolatok úgy cikáztak a fejemben, hogy egyszerűen nem tudtam lefeküdni aludni. Még csak hajnal négyet mutatott az óra, pont időben elhagytam a tett színhelyét.
A nyíló ajtó hangjára pattant ki a szemem. Annyira megijedtem, hogy teljesen kivert a víz. Ez jár azoknak, akik tilosban járnak.
– Azt hittem, még alszol – mosolyodott el Aiden.
– Azt hittem, tovább maradsz – morogtam még az ijedtség hatása alatt.
– Dél van, kicsi szívem – mutatott az ablakra. A függöny résein beömlő fény szerencsére nem világított a szemembe, biztosan megvakultam volna.
– Jól van na, azt se gondoltam, hogy ilyen későn jössz – ültem fel az ágy végén.
– Neked semmi se tetszik – sóhajtott fel vigyorogva.
– Ilyen jól telt az este?
– Hát, megtettem, amit meg kellett – hervadt le a mosolya. – Beriasztott az erőtér, de szerencsére Des éppen a fürdőben volt, így kikapcsoltam, mire visszaért. Tudom, nem kell megköszönni, hogy ilyen csodás és tökéletes vagyok – simított végig a haján egy előkelő mozdulattal.
– Valóban – nevettem el magam.
– Találtál valami érdekeset? – igazította meg fekete selyemköntöse övét.
– Desmond nagyon érdeklődik a démonok erejének elszívása iránt.
– Ez már régóta foglalkoztatja.
Elmeséltem neki mindent az elejétől a végéig, hátha neki eszébe jut valami, ami nekem nem. Nem volt sok időnk megvitatni az ötleteinket, mert Aidennek mennie kellett.
– Most lesz a megbeszélés, amiről Marie a legutóbb beszélt – vette le a pólóját Aiden. Átcserélte egy ingre. – Valószínűleg az új Mágiatestületi rendeletet vitatjuk meg. Desnek sajátságos világnézetei vannak, és ezt minden gyűlés alkalmával van szerencsénk végighallgatni.
– Már hallottam erről a rendeletről – jegyeztem meg.
– Valószínűleg Nicolastól.
– Ismered őt? – kerekedett el a szemem.
– Csak kétszer találkoztunk futólag, de az ember megjegyez egy olyan helyes pofit – mosolyodott el, de az arcom láttán lehervadt a vigyor a képéről. – Nyilván akkor közelebb kerültetek egymáshoz mint gondoltam. Ne aggódj! Nem esik majd bántódása, ha nyugton marad.
– Éppen ez a baj. Nem úgy ismerem, mint aki így tenne – tördeltem a kezem nyugtalanul.
Aiden mellém lépett. Először azt hittem, hogy egy megnyugtató monológot fogok tőle hallani, de szótlanul megsimította a fejem. Annyira bíztató volt a gesztus, hogy már nem is hiányzott a beszéd mellé.
– Mennem kell. Amíg távol vagyok, addig akár barangolhatsz is egy kicsit a házban, ha akarsz – gombolta be egyesével a fehér szövetet. – Egyet ne feledj! Desmond mindent lát, kivéve azt, ami itt történik – biccentett a fejével a szoba közepe felé.
– Rendben, megjegyeztem.
Arrébb álltam az ajtóból, hogy Aiden ki tudjon menni a folyosóra. Úgy éreztem, tényleg próbál törődni velem és ez hihetetlenül jól esett.
Igyekeztem észben tartani, amit Aiden mondott és semmi olyat tenni, amivel ronthatok a tervünk esélyein. Mégsem tudtam a szobában maradni, kellett a változatosság. Úgyis tudta már mindenki, hogy Aiden ágymelegítője vagyok, nem is furcsállhatták, ha éppen szabadon kószálok az egyik folyosón.
Olyan érzés volt a kúriában mászkálni, mint a vámpírfészekben. Sosem tudhattam, melyik sarok lesz az utolsó, amin befordulok. Megjegyeztem az utat, amerről jöttem, nem terveztem eltévedni, bár úgyis megtaláltak volna. Egy ablakon kinézve kiderítettem, hogy a második emeleten vagyok, szóval kerestem egy lefelé vezető utat.
Egy halom szoba mellett haladtam el. Egyik ajtón sem volt ablak, amin beleshettem volna, szóval inkább nem kísértettem a sorsot, sikerült legyűrni a kíváncsiságomat. Amint leértem az első lépcsősoron, felismertem a helyet, hiszen már jártam arra korábban. Onnantól már könnyebb volt az út a legalsó szintre a végtelen hosszú vörös szőnyegen lépkedve. Hiába tudtam, felesleges a próbálkozás, mégis a bejárati ajtóhoz sétáltam és a kilincs után nyúltam. Természetesen még hozzá érni sem tudtam.
Elindultam hát az ellenkező irányba, mint a legutóbbi alkalommal, így legalább találhattam valami újdonságot is. Újabb szobák és folyosók tárultak elém, itt is találkoztam olyan arcképekkel a falakon, mint a vámpírfészekben Nicolasékról. Azonban csak Desmondról és Aidenről találtam festményeket különféle ruhákban és frizurával. Érdekes volt látni, hogyan változtak, mégis ugyanazok maradtak az idők során.
A folyosó vége ketté ágazott, jobbra egy lépcső vezetett lefelé. Hangtalanul lépkedtem egyik fokról a másikra, a lépcsősor alján egy függöny takarta el a további utat előlem. Óvatosan elhúztam a bordó anyagot. A falakat fáklyák követték, ezek adták a fényt a sötétben. Elindultam balra, a fal mentén több ugyanolyan leplet aggattak fel, mint amin jómagam is keresztül jöttem.
Zajt hallottam magam mögül, így bebújtam az első függöny mögé, amit megláttam. Ugyan kilestem a résen, mégis igyekeztem láthatatlan maradni. Cipőkopogások után a látóterembe ért a négy őr, akik körbe álltak egy leláncolt nőt és egy férfit. Mögöttük sétált még pár fura külsejű boszorkánymester, valószínűleg a biztonság kedvéért, illetve legelöl egy.
A nő keze felvillant, akár a fény az éjszakában, majd a két csóvával eltalált két boszorkánymestert, azonban ezzel nyert magának egy jó kis áramütést az egyik őrtől. A nő felordított a fájdalomtól, a két boszorkánymester pedig igyekezett közben felkaparni magát a földről.
Befogytam a számat, mert éreztem, hogy a kéretlen szavak kezdenek a felszínre törni. Meg akartam nekik mondani a magamét. Valószínűleg az a két szerencsétlen volt az utánpótlás a varázsló és Emily helyett. Könnyek szöktek a szemembe, megint mardosni kezdett a bűntudat.
A két sebesült boszorkánymester káromkodva vonultak a sor végére. Hátrébb léptem, mert nem akartam többet látni őket.
– Reméltem, hogy ennyire azért nem barangolsz el – szólalt meg Aiden mögöttem. Azt hittem, kiugrik a szívem a helyéről, annyira megijedtem.
– Úgy lopódzol, mint egy macska – súgtam oda a férfinak, mire ő felkuncogott.
– Menjünk vissza a szobámba, elég izgalom vett már téged körül ma – karolta át a vállam és el akart vezetni, de én megállítottam.
– Téged ez egyáltalán nem zavar, Aiden? – mutattam a korábban eltűnt őrök után.
– Néha fel kell áldoznunk az elveinket a sikerünk érdekében – húzta el a függönyt, ezzel utat nyitva a felfelé vezető lépcsőhöz.
– Akkor is, ha utána képtelen leszel tükörbe nézni?
– Amint kikerülünk innen, folytatom az életem a régi értékeim szerint – súgta a fülembe alig hallhatóan. – Aki másnak vermet ás, az jól markolja meg az ásó végét.


.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése